Esztergom és Vidéke, 1895
1895-10-20 / 84.szám
eltökélt szándéka azt Esztergomban megvalósítani. Minden alapot nélkülöz a > Magyar Állam* azon híresztelése is, hogy a prímás hermetice elzárkózik a külvilágtól. Nem volt még érsekünk, a ki ugy a politika férfiaival, mint magánemberekkel oly gyakran és oly behatóan közlekedett volna, mint Vaszary Kolos. . . . Ilyen és hasonló alaptalan rágalmakkal illeti a katholiczizmus sajtója — mint ő magát nagy büszkén hirdeti — a katholiczizmus fejét, ily koholmányokkal akarja az ország herczegprimását dezavuálni! Egyről azonban biztosítjuk ugy a t Magyar Államot, mint a >Res Strigonienses* íróját: Komoly hazafi, jó katholikus csak megbotránkozik ezen az eljáráson, az ily modor csak azoknak tetszik, akik túlzó fanatizmusukban, sértett hiúságukban, önös érdekeik kielégítése végett mások becsmérléséből akarnak maguknak tőkét csinálni. Azt gondolja a >Magyar Állam* hogy őt azon nyíltságáért, hogy bátran kiáll a küzdtérre, dicsérni fogják ? Igen, dicsérni, magasztalni fogja őt az alantas gondolkodású izgatók serege, a komoly emberek kiérzik az ő üzletszerűen űzött támadásaiból az > ódium personae«-t. Adja Isten, hogy ő Eminencziája mélyen sújtott lelkületét vigasztalni tudja az,hogy az egész ország és avval együtt mi is a legnagyobb ragaszkodással, szeretettel vagyunk irányában eltelve és az ellene folytatott aknaaknamunkát elitéljük, személyének fennkölt tetteinek rágalmazóit pedig megvetjük. Látványosságok a kiállításon. .— Fővárosi levél. — Budapest, 1895. október 19. A messze külföld neves lapjainak képviselői jártak a napokban Budapesten. lemes társalgó, páratlan tánczosnő — de nem volt anya ! A gyermeke észrevétlenül nőtt fel mellette és szive hideg, fagyos volt, mig az övé lángolt, a hóditások sikerétől és egy szép ifjú szemeitől. Ha néha jól kifáradt, lihegve, felmelegedve ment oda a leánykához és finom kezeivel megsimogatta a fehér, duzzogó arczot. És ilyenkor olyan boldog volt az a gyermek! Most, hogy ott állott az anyja ágya előtt, olyan rideg elzárkózottság zárolta be a szivét. Valahogy nem hitte, hogy az ő vidám, szép mamája meg is tudna halni. — Miért nem halok meg ? kérdezte a grófné a gyermektől. Aztán szomorúan tette hozzá: Rossz gyermek vagy, te még meg sem fogsz siratni ? — Nem halsz meg ! ismételte a gyermek szilárdan 6 . Én is voltam nagyon beteg és, te is azt mondtad akkor, — nem halsz meg, — és nem is haltam ! — Igazságod van — monda a grófné. Te nem is sirathatsz meg. — Te hozzád nem jó anya voltam ... De azért jöjj közelebb. Megcsókollak. Megcsókolta a leányka homlokát, aztán olyan boldog gondolat jutott az eszébe. — Megsirat a világ — és ő ! . . . A gyermeket azután kivezették. MásApróra megnézték az ezredéves kiállítás bekerített területét, hogy a maguk két szemével lássák, mit, hogyan é» minő hajlékban mutat be Magyarország ezredéves ünnepén. S amig ők sorra vették az épülő és nagyrészt már elkészült pompás palotákat, bámulattal tele jártak egyik csarnoktól a másikig, s folyton gyarapodott az érdeklődésük, egyre hangzott ajkukról az elismerés, — addig mi próbáljuk meg egy pillantást vetni a jövendőbe, hogy meglássuk azt is, ami még nincsen, ami csak készül, ami csak tervben vagy papírra tett elhatározásokban van meg. Ne nézzük most Magyarország produktív erejének leendő megnyilatkozását, mellőzzük pár pillanatra a nagy munka komoly részét, amelyet ugy is — megvizsgálni, tanulmányozni kell majd mindenkinek ; hanem lássunk, minő szórakozást, mulatságot, látványosságokat nyújt majd a nagy közönségnek az ezredéves kiállítás. Itt lesz elsőbben a megnyitás nagy napja. A király és az egész királyi család és vele a nemzet sorsának intézői legelőbb a Mátyás király templomába mennek imádságra. Az ország első főpapja imádkozik velők a hazáért, ujabb dicső ezer évet kérve az egek urától ennek a sokat átszenvedett népnek. Innen pompában és díszben átvonulnak az uj parlament épületébe, széles e hazának legnagyobbszerü, leghatalmasabb palotájába, hogy a király a maga személyében megnyissa az országgyűlés két házát. Most ezer éve Pusztasztaszeren is azzal kezdték meg a honalapitást, hogy fejedelem és nemzet hűséget fogadtak egymásnak, s a legdrágább kincset, az alkotmányt biztosították. Ezer évvel utóbb ismét hüség-esküt tesznek egymásnak: az alkotmányos király és az alkotmányszerető nemzet. Ezután lesz az ezredéves kiállítás megnyitása. Maga a legmagasabb védnök* ő felsége a király nyitja meg a kiállítást a történelmi csarnokban, az épületeknek ama részében, amely legjobban emlékeztet Árpád korára, ahol a honfoglaló magyarok emlékét mutatják be. S ekivül ott lesznek a királyi herczegek, az udvar, az országnagyok, mindenki, akinek rangja, neve, dignitása van. S mind bejárják a kiállítást, amit ösz nap fekete ruhát adtak rá és az ajtókat is bevonták feketével. A szép grófné meghalt ! A gyermek még csak most ébredt öntudatra. Összeszorított ajakkal nézte a lábujjhegyen járó, hivatalos komolysága embereket. És leginkább egyhez vonzódott közülök. Halmosi Imréhez, a csinos fiúhoz. Mert ugy érezte ez a gyermek, hogy ez a jó ismerős bácsi legjobban sajnálja az ő szép mamukáját. Dagoberti gróf megtört alakkal nézett akkor hol a szép halottra, hol ő reá. A kis leány odament az apukájához és azt mondta, most már szomorúan és sirva : Igazán meghalt ! És a gróf csak némán intett igent. — Aztán eltemették a szép asszonyt és a világ elfeledte . . . A kis leányt egy tüzes csárdás riasztotta fel sötét emlékeitől. A karcsú párok szilaj kedvteléssel pattogtak a hurok után és a kisleány irigykedve nézte őket. Olyan csúnyáknak, igényteleneknek tartotta őket ! Milyen szép volt az ő anyja ezekhez képest! Ragyogott az egész terem a szépségétől — és most olyan sötétnek tűnt fel ez az egész palota az anyja nélkül. Valami nagy, nehéz fájdalom ereszkedett a szivére. Hát már nem emlékszik szehord egy nagyratörö, nagyratermett nemzet, hogy bemutassa ezeréves dicső múltját, ujabb ezer évre jogosító fényes jelenét. De itt csak a látványosságokról akarunk ezúttal beszélni. Szóljunk hát pár szóval Vágó Pál hatalmas tervéről, amelyet a nagy közönség bizonyára meg fog valósítani. A megelevenedett história, ezer év eleven története fog előttünk elvonulni. Mind, ami csak nagy és emlékezetes, dicső és példát mutató a nemzet múltjában, kaczagányos Árpád délezeg leventéitől a közelmúlt nagy férfiainak és nagy tetteinek koráig: az ott lesz előttünk hiven, pompában és a multak dicsőségével. Nincs nemzet a világon, amely hasonlót mutathatna ! Azalatt a félesztendő alatt, amig a kiállítás tart, száznál több országos és nemzetközi kongresszust rendeznek. Ezeknek javarésze olyan, amely a nagy közönséget is közelről érdekli, amely látványosságokkal, felvonulásokkal, versenyekkel, mutatványokkal jár. Hogy csak többet ne említsünk, ilyenek a tűzoltók, tornászok, vasparipások, atléták, lövészek találkozói. S a sportünnepek egész hosszú sora fűződik hozzájuk. Lovas-, atléta-, torna-versenyek lesznek. Kocsikorzók és kocsiversenyek, lovasjátékok, harczijátékok s ki győzné felsorolni mind, mikor majdnem minden hétre esik majd kettő-három. S mindezekhez csatlakozik az állandó látvány onsságok egész sora. Csak a javát emiitjük: A kiállítás korzója már 1885-ben a nagy közönség legkedvesebb tartózkodó helye volt. Hát még jövő esztendőre ! Egy eleven virágkiállítás lesz ez a korzó, ahol nem cserepekben, hanem a szabadban, bokrétaszerü csoportok elültetve mutatják be a legpompásabb dísznövényeket, amiknek termelésére a hazai műkertészet képes. S e pompás helyen, gyönyörű kis pavillonban, egyre szól a zene. S mikor a sétáló közönség a villamos lámpák nappali fényében járkál a csodaszép kertben, egyszerre elsötétedik a lámpások fénye s tündéri színpompában gyul ki a fontaine lumineuse, az elektromos szökőkút. Toronymagasra szöknek fel a vastag vízsugarak s ahogy csillogó gyöngyszemekben újra lehullanak, ezer pompásnál pompásabb szinre festik a rejtett villamos gépek. Messziről senki az ő mamukájára ! Senki ! . . . Arra a szép asszonyra, aki egy tekintetével földig tudott verni mindenkit ? Arra a büszke szépségre, aki legfőbb disze volt a Dagoberti gróf palotájának ! . . . A kedv, a sziporkázó jó kedv azt mutatta, hogy már nem emlékszik rá senki. El tud a világ lenni nála nélkül is, ő nélküle, aki dicsősége volt egykor a világnak ! A gyermek önkéntelenül kutatni kezdett. Keresett egy sötét, fájdalmas arcot, hogy látva annak fájdalmát, gondolja kisebbnek a magáét. — Kereste Halmosi Imrét. Halmosi Imre tüzesen udvarolt annak a szép leánynak, aki szép simulékony alakjával oly jól illett a fiatal emberhez. Az arcz;i ragyogott, a szeme delejes fényben égett, mint egykor, — mikor a ragyogó szépségű Dagoberti grófnénak udvarolt. A leányka szive elszorult. Hát még ő is elfeledte mamukát, sóhajtotta csendesen, Azután ugy érezte, hogy nem képes itt maradni, a hiu, léha, könnyűvérű emberek között. És olyan hidegnek, fagyosnak tűnt fel előtte ez a világ,a melyet az ő mamája ugyanekkor elektromos tűzijáték gyönyörködteti az embereket, egy uj, még pedig magyar találmány, amelyet csak a kiállításon látunk meg legelőször. S még hány látnivaló lesz? A ballon captiv, amelyet napjában egyszer-kétszer feleresztenek a szédítő magasba, ahol katonai gyakorlatokat végeznek a ballon kezelésére kirendelt katonák. Az óriáskerék, amely egész vasúti vaggonokat emel háromszáz méter magasra s onnan látják majd az emberek a kiállítás városát, parányi méretekben, mint a madár a meszszeségből. Az aquarium, az ideszállitott tengerfenék, ahol a valósághoz hiven, elevenen látjuk majd a tenger csodálatos életét, a soha nem látott állatokat, húsevő virágokat, s azt az elképzelhetetlen világot, amely a tenger mélyében él, mozog. Közel lesz ehhez a kinetoskop, Edison mesés találmánya, amely megeleveníti a képeket s a mozgást fotografálja le a villamosság hatalmával. Vonatok vágtatnak, bennök eleven, mozgó, cselekvő emberekkel; egy lóverseny játszódik le előttünk, ahogy a starter indit, a lovak lábra kapnak, szédületes hajszában vágtatnak, hogy izgató küzdelem után diadallal vezessék be a nyertes lovat az ujongó tömeg közé az istállóba. S ezer más ilyen jelenet, mind elevenen, színesen, természetes mozgásban. Emlitsük-e még a kiállítás faluját, ezt a miniatűr Magyarországot minden népével, minden vidékével? Ahol benne látjuk az embereket tájék, nemzetiség, vidék szerint; a házukat, szokásaikat, viseletüket, bútorukat. Ahol lakodalmak, búcsújárások, torok lesznek ; szüret, tollfosztás, tengeri-hántás, fonó, csakúgy, mint a nép életében a valóságban. Ahol nemcsak mi ismerjük meg, s ha érdemes, eltanuljuk a más vidékek szokásait, hanem megmutatjuk a külső országoknak is, az idegeneknek : milyen a magyar nép, milyen az élete, milyenek a szokásai, erkölcsei. Még nagyon sok ilyen felsorolni valónk akadna, de talán egyszerre elég volna ennyi. Jövőre szólunk a többiről. HÍREK. Esztergom, okt. 19. — Küldöttség a hercegprímásnál. Pásztély Jenő, Roskovics Ignácz és Nóvák Sánugy szeretett, hogy még őtet is elhanyagolta érte. Ugy haragudott arra a pár szép aszszonyra — a kik ő szerinte — az ő szép mamája helyét jogtalanul elfoglalták. És a zene ujjongó hangjai megszédítették a fiatalságot, lázasan, sebesen követték a zene ütemeit. A gyermek meg még egyszer egy sötét pillantást vetett a vidám népre, azután kiosont szép csendesen. Az erkélyen Dagoberti gróf állott, bizalmasan beszélgetve egy szép Özvegyasszonnyal. Hat hónap múlva . . . Hat hónap múlva . . . azt mondta az a szép asszony. A gyermek összerázkódott és önkéntelenül is eltalálta, hogy mi történik hat hónap múlva . . . Elbujt egy sötét bokor mellé, mikor leért a parkba — és zokogott. Mindenki elfelejtette mamukát — mindenki ! . . . És fájdalma közepette úgy érezte, hogy ő nem feledte el, hogy ő még most szereti igazán, még jobban, mint akkor, mikor mindenki szerette ! . . , És vájjon mit szólna erre a szeretetre, ezekre a könyekre a szép grófné, ha ugy véletlenül tudomást szerezne róla ?!. ..
