Esztergom és Vidéke, 1895

1895-10-20 / 84.szám

Esztergom, XVII. évfolyam. 84. szám. Vasárnap, 1895. október 20. ESZTERGOM és VIDÉKE r r r »• «• KX>NV^NXNXNV>XVXXX\X\^^^ VÁROSI ES MEGYEI ERDEKEINK KÖZLÖNYE. te*********^***!^ I Megjelenik hetenkint kétszer: ^ I s , , $ s Hírdptéspk I csütörtökön és vasárnap. Szerkesztőség Simor János-utcza 519. sz., —&— | hova a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. | kiadóhivatalban vétetnek fel. EjLÓFIZETÉSI ÁR.1 | Hivatalos órák: d. e. 12—2-ig. | I | Egész évre 6 frt — kr. | Kiadóhivatal Buda-utcza 346. sz., | 1 f™.3 » - » I hova a hiva

t

a

lo

S és magánhirdetések, nyiltterek, előfizetési § Minden egyes hirdetés után 30 kr. kincstári ! S .Negyed évre .......... 1 * §0 % ^ s | Egy hónapra — » 50 » § pénzek és reklamálások küldendők. | bélyegilleték fizetendő. | Egyes szám ára — » 7 » | %jes számok kaphatók a kiadóhivatalban. Sziklay Nándor, Tábor Adolf papir- I SS*KS*X!W«Í»ÍV>Í>ÍVJ*V«NC^^^ kereskedésében, a Wallfisch- és llailgh-féle dohánytözsdékben. ^\x\x\x\v^x\x\xxx\x\x\x\x\xv^^ A herczegprímás és a „Magyar Állam." Esztergom, 1895. okt. 19. A «Magyar Állam» ez az a leleplezésekben utazó sértő modorú felekezeti lap nem elégelte meg azon folytonos aknamunkát, a mellyel Vaszary Kolost a primási székre jutás óta bántalmazta. Az utóbbi napokban «Res Strigonienses» czim alatt egy czikksorozatot közölt a bíboros herczegprimásról, amelyben a legkíméletlenebb módon támadta meg Magyarország első zászlósurát, legmagasabb egyházi méltóságát. Nem akarjuk a czikksorozatot megbírálni, mert az minden kritikán aluli, hanem igenis kötelességünknek tatjuk ő Eminencziáját, jóllehet az ő múltja és jelene a legékesebb . védelemnél is ékesszólóbban védi őt bármely rágalomtól, a lap támadásaival szemben tőlünk telhetőleg meg védeni. Vaszary Kolos eddigi szereplése a nagy hazafi és a vallásos főpap harmonikus ténykedéséből áll. Herczegprimásunk sohasem tévesztette el szem elől, hogy neki nemcsak egyházával, hanem hazájával szemben is vannak kötelességei. Nem is lehet az másként, hogy oly ideális gondolkodású férfiú, mint Vaszary, aki a »pax« jelszóval indult az egyházpolitikai küzdelmekbe, oly anyira el hagyta volna magát ragadtatni vallásos buzgalmában, hogy a törvénnyé vált javaslatok ellen agitált volna. Nem jó katholikus az, aki ő Eminencziáját avval vádolja, hogy a kormánnyal összejátszott, hanem rossz hazafi. Mihelyest a javaslatok törvénynyé váltak, megszűnt a küzdelem, akkor már csak a megnyugvásnak van helye. A Magyar Állam fennen hangoztatja, hogy a herczegprímás vonakodik a küzdelmet folytatni, vonakodik a küzdelem élére állani. És ez természetes is. Vaszary Kolos nem fog törvények ellen szítani, nem fog élére állani egy oly hadseregnek, amelynek czélja csak burkoltan nemes és vallásos, tényleg lázitó és — felforgató. O Eminácziája megtett mindent, amit mint vallásának egyházi feje megtehetet, küzdött, amig küzdeni lehetett; a végletekig nem mehet. Hogy férne össze a herczegprimási állással heczczkáplánok módjára a fennálló államrend ellen küzdeni. Fájdalommal töltheti el ő Eminenc/.iája szivét azon tudat, hogy az ő gyengéd lelkületét ily módon bántalmazzák. Mi lehet az oka annak, hogy a • Magyar Állam* az ország főpapját ily alaptalan gyanúsításokkal illeti, ily kíméletlen bánásmódban részesiti ? Semmi egyébb, mint az, hogy a lapot sérti az, hogy ő Eminencziája és a hazafias püspökök sohasem vették komolyan az ő működését, nem reflektáltak azon ajánlatára, hogy együtt küzdjenek állítólag a vallás érdekében tényleg azonban egy fenálló rend ellen. Államfelforgató eszmék, hiu légvárak birodalmában akarták a herczegprimást a saját érdeküknek megnyerni. Ez azonban nem sikerült neki. Ezért a határtalan elkeseredés, ezért a sértett hiúság bántó modorp A »Res Strigonienses* néhány valótlan állítását akarjuk nyilvánosan megezáfolni. Mindenekelőtt nem igaz az,hogy ő Eminencziája, vagy az aula híresztelte volna el, hogy a >M. Á.-ot< környezetéből kitiltották, hogy ezzel talán a kormánykörökben népszerűségre tegyen szert. Vaszary Kolos annyira nem törődött a »Magyar Állam* disz kirohanásaival, hogy nem tartotta érdemesnek a lap kitiltását colportálni. A > Magyar Állam* a primási aulában egyszerűen le lett tárgyalva. A papnevelő intézet szintén kitiltotta a nevezett lapot. Ebben absolute nem volt része a prímásnak. A seminárium vezetősége későn ugyan, de végre mégis belátta, hogy egy oly irányú lap, a mely az intézet védnökét, fenntartóját következetetesen, a legkíméletlenebbül, a legdurvább modorban sérti, nem lehet az egyház leendő papjainak olvasmánya. Valótlan azon állítás, mintha Vaszary Kolos szűkkeblű volna. Rövid primássága alatt — különösen velünk — több jót tett, mint sok elődje egy egész életen át. A városi kórház felépítéséhez 25000 frttal járult. Neki köszönhetjük első sorban, hogy Esztergom békés fejlődésének egyik főfaktorát, az állandó hidat megkapta. A herczegprímás nagylelkűen lemondott évi 8000 frt jövedelméről, csakhogy a hid eszméje megvalósuljon. Az uj tanítóképző intézetet még nem építették fel, de határozottan állítjuk, hogy ő Eminencziájának Iz .Esztni és Viiéke" tárczáia. Öledbe hajtom . . . Öledbe hajtom mámoros fejem És eltűnődöm A mult időkön, Mikor még Össze nem kötött velem A rózsalánczot termő szerelem. Szép szemeid mig rám sugárzanak, Oly hihetetlen, Hogy közeledben Bolyongtam én és mégse láttalak; Ugy jártam, ntint virágok közt a vak. S te lelkem álma, szivem kedvese! Valóban ugy volt f Örömed, búd volt, De éti felőlem nem tudtál te se f Ezt gondolni szinte már mese ! Föl nem fogom, nem értem igazán, Oh, drága gyermek / Azon merengek, Hogy én veled mért nem találkozám Ábrándjaink legelső tavaszán f Volt, ugy-e, egy választott csillagod f S hát én is éppen Ugyanazt néztem t Egymástól messze egy vágy ringatott, Amig a reggel ránk nem virradóit! Oh, mennyi szent érzésünk elveszett! Sirtunk, nevettünk, Szálltak felettünk Felhők és láttuk a tiszta kék eget, S egyszer se volt kezemben a kezed! Ha szólni tudna szűzi nyoszolyád: Bájos fejecskéd Hány édes eszmét Szőtt álmodozva — az vallhatna rád! Mondd, ugy esett-e, ahogy álmodádf S ha szólni tudna a rideg magány, Mikor szivemben Sötét, kietlen Kétségek éltek: sok bús éjszakám Siralmát megdöbbenve hallanám ! Eltékozoltuk életünk javát; De most szivünket, Bús életünket Uj kikelet fuvalma járja át * S egy perez varázsa mindent visszaad. Öledbe hajtom mámoros fejem S bár eltűnődöm A mult időkön Egész életre összefont velem A rózsatermő boldog szerelem. Rudnyánszky Gyula. Fagyos világ. — Elbeszélés. — Valami szendergő, édes ábrándot húztak a czigányok. Melancholikus természetek rajonganak az ilyen altató nótákért. De a Dagoberti gróf vendégei nem igen hallgatták a mélázó akkordokat. Beszélgettek és hangosan nevettek, miközben durrogtak a pezsgős palaczkok. A csillogó szemű fiatal lányok alig várták, hogy pezsgő, csattogós nóták mellett szédülten keringjenek, a fáradtságig. A nagyterem egyik ajtaján fehér ruhás, alig 12 éves gyermek surrant be. Leült egy szögletbe és üres, megvető tekintettel nézte a szép, körülrajongott asszonyokat. Egy mosoly nélkül ült ott, de arcza, amelyen eddig hideg, gyűlöletes lenézés látszott, egyszerre elborult. Két meleg könnycsepp hullott picziny kezére és megremegtek az ajkai. Eszébe jutott anyja! . . . Az anyja, a szép, büszke grófné, ki eddig ennek a palotának műremeke volt. A gyermek lehunyta a szemeit és mégis látta a szép asszonyt. Erezte az orrocskáján simogató kezeket és hallotta a fehér kebel lihegését. A következő perezben már tovalibbent a tánezosa karján. A gyermek szemével akarta követni a mama szép alakját, de csalódottan hunyta le ismét szemeit. Megremegett a borzasztó emlékezésre. — Neki már nincs mamája! — Meghalt. Egy évvel ezelőtt itt volt még. Akkor is ki voltak világítva a termek és akkor is belezugott a hegedű hangja a különféle illatszerekkel összevegyült levegőbe. És akkor még itt volt a szép asszony ! . . . Káprázatos szépsége tündökölt és őrült sebességgel és sajátszerű szilajsággal tánczolt, — fáradhatatlanul. Annyian szerették! Annyian jártak a kedvébe. Aztán beteg lett a szép Dagoberti grófné. A kis leányt odavezették az ágyához. Nem lehetett megismerni. Csábitó szép arcza megnyúlt, megfehéredett. Odanyújtotta áttetsző kezeit a kislánynak. — Ugy-e, sajnálni fogsz, ha meghalok? — kérdezte elgyöngült hangon. Még a hangja is milyen más volt! A gyermek megrémült a végtelen arcztóí. — Nem halsz meg — mondta azután közömbösen, anyjára emelte hideg szemeit. Szegény kisleány! Soha nem érezte egy önfeláldozó anya szeretetét! Az ő anyja csillogó szépség volt, szel-