Esztergom és Vidéke, 1895

1895-09-05 / 71.szám

Esztergom, XVII. évfolyam. 71. szám. Csütörtök, 1895. szeptember 5. ESZTERGOM és VIDÉKE !KsiNoe!««ís»wíwiN>svj«^ V/^RQí5l E$ ArIEGYEÍ ERDEIJEINK KÖZLÖNYE ^>^V^\V\VXNVVV\\^^ ^ Megjelenik hetem-kínt kétszer: ^ — • — ^ | csütörtökön és vasárnap.. Szerkesztőség és kiadóhivatal, | irdetesek ' —*— | hova a lap szellemi részét illető közlemények, hivatalos és | a kiadóhivatalban vétetnek fel. | EjLÖFlZETÉSl ÁFC | 'magánhirdetések, nyiltterek, előfizetési pénzek és reklamálások | £MHÍ ^ Egész évre. 6 fit — kr. | küldendők '. \ ^ Fél évre „...-. 3 » — » ^ , t \ Minden egyes hirdetés után 30 kr. kincstári | | Negyed évre . . . * ...... . 1 . 50 » | . Szechenyi-ter 35. szam. I I ^ Egy hónapra — » 50 » | \ $ bélyegilleték fizetendő. | Egyes szám ára — » 7 » ^ Egyes számok kaphatók a kiadóhivatalban, Szíklay Nándorpapirkereskedésében, | | VÍVX^V^XNVXVXNVXV^VNVX^^ a W al 1 fi S (í 11 - és Hailgll-féle dohánytözsdékben. A\.\\\\\\\\V\.\VX\V x\^^^ Az iskolai uj esztendő. Az iskolák : a tudomány és az ismeretek e csarnokai újra megnyíltak. Megkezdődik a munka ugy a tanárok, tanítók, minit a tanulók részéiről. Fontos e mianka, mert a haza .üdvének, nemzeti haladásunknak a letéteményezője, cde nehéz is, merta ;mai időben, mikor az igények minden irányban nőnek, oly követelésekkel lép fel a gyakorlati élet az iskolával szemben, hogy azoknak ibewáltására az egész ember és annak lelkiismeretes, odaadó munkája kívántatik meg. Örvendetes jelenség, hogy az is.kólába oly sokan özönlenek, mert bizonyítja azt, hogy nemzetünk miniden rétege át van hatva a tudatóstl, .hogy a mai világban* mindenkinek, ki az élettel megküzdeni és ott vor>senyképesen fellépni akar, 'szüksége van az ismeretekre. Innen van, hogy most a gyermekek ezrei sietnek az iskolába még azon rétegből is, imelyek eddig az iskolát nem igen használták ; évről évre nagyobb lesz azok száma, kik a tudás áldásaiban kívánnak részesülni, kik bármily szerény pályán lesznek is hivatva tehetségüket érvényesíteni, legalább az ismeretek elemi alapjait kívánják megszerezni, hogy annál könnyebben küzdhessenek meg az élettel, a megélhetés nehézségeivel. Bármennyire örvendünk is azonban a tanulók e nagy számának, még sem hagyhatjuk érintés nélkül azt a sajnos és mindemnap tapasztalható jelenséget, hogy .«ftk szülőbe az a szerencsétlem képzelődés fészkelődött be, hogy gyermekeik jövőjét csakis a tudományos pályára való erőltetés által tartja biztosithatónak.; akár van foennök tehetség, akár nincs, a tudományos pályára tereli őket, mert egy kis biztos állást .csekély fizetéssellés parányi nyugdíjjal az élet kényelmes és kissé lusta módja mellett a szülők kecsegtetőnek tartanak. A kor iránya, de főleg a közgazdasági, kereskedelmi, ipari viszonyaink megkívánják, hogy főleg a gyakorlati pályákat keressük fel, irraert a tudós szakpályák már annyira tul vannak tömve, hogy azokon a megélhetés évről évre nehezebbé válik. És épen ezek nem részesülnek abban a pártolásban, mint kellene. Társadalmunk zöme még mindig nem képes belátni a kor követelményeit és innen van, hogy oly gyermekeket is látunk fölös számban a tudományos pályákra előkészítő középiskolákba tódulni, kiknek tehetsége épen nem biztosit sikert a tanulói pálya folyamában ; vagy ha ezt nagynehezen el is végzik, ugyan mi lesz belőlük, ha a társadalomban nem tudják megtalálni azt a helyet, melyről ifjúkoruk tündérálmai között oly sokat elmerengtek ? A gyakorlati pályák fontosságát méltatni teljesen fölöslegesnek tartjuk ; tudja és érzi ezt mindenki, a ki csak látni, gondolkozni tud és akar. Számtalanszor hangsúlyozta az elhunyt Trefort vallás- és közokt. miniszter a gyakorlati pályák fontosságát. Mint a tudományos akadémia elnöke, ennek közgazdasági bizottságában a gyakorlati pályákról tett nagyfontosságú beszédjében is azt mondta, hogy nem elég, hogy csak azok, kik a jogi pályát végezik, ismerjék a nemzetgazdaságtan, az ipar és a gyakorlati életpályák fontosságát ; át kell ennek hatnia a társadalom mindazon rétegeit, melyek hivatva vannak vezető szerepre. »Sajátságos, hogy az emberek a görög és keleti mondákat tanulják, de nem tudnak semmit azon közgazdasági világról, melyben élnek és melylvel minden órában érintkeznek: sajátságos, hogy nem tudja a nagyságos asszony, hogy az nem mindegy, akár Budapesten vagy Parisban készül a bútora s a sportsman úrfi nem tudja, hogy szinte nem mindegy, akár itten készül a vörös frakk és vadász csizma, vagy Londonban. Nevezetes azonban, hogy vannak philológusok a régi iskolából, kik azt hiszik, hogy elég, ha az ifjúság Ceres, Mercur, Bacchus vagy Vulcanról tanul, mert azok képviselői a közgazdasági teendőknek. E szavaimból azonban ne következtesse senki, hogy én a régi culturát nem tudom méltányolni.« Századunk az ipar

r a haladás százada, nem pedig az irodáé. Itt volna már tehát az ideje, hogy a szüAz „Esztergom t lile" tárczája. Végzet Szerettem Dombory Masigitot, aki szép is volt, fiatal is és gazdag. Véletlenül találkoztatok, nem ajánlt bennünket (egymásnak senki, én se hallottam felőle azelőtt soha,, ő se ismerte <még a nevemet se. Egy szegémy ördögöt exekváltam meg a megye székhelyén és véletlenül az óm szegény emberem szomorúságának a napjára esett megyebál. Mint gentleman, bá torságot vettem magamnak az alkalmat felhasználva —a bálban megjelenni és itt láttam meg Dombory Margitot, aki megbűvölt, mint egy tündérlátomány szelíd szemeivel, szőke fényes hajával, s szende szeplőtelen bájával, mely szűzies fehér arczán ragyogott. Olyan finom, olyan fölséges volt az ő csinos fehér ruhájában és hajában két szál liliommal, mint egy királyleány. Nem tudtam, kicsoda, egyszerű moll-ruhácskájánál fogva éppen ugy lehetett a megyei igtató leánya, mint a főispán-család büszkesége, de ez nekem mindegy volt: e pillanatban azt éreztem, hogy ennek a lánynak rabja tudnék lenni. Ha ez a lány az enyém lehetne. Igy kezdődött. Eljártuk az első tánezot. Reszkettem szinte a gyönyörtől, mikor a remek lány édes, illatos alakját karjaimban tartottam. .Annyira elhatalmasodott rajtam az első benyomás érzete, hogy elárultam waaiganuat. Talán valaitoi elejtett szóval, egy hévteljesebb kézszorítással, vagy a tekintetemmel, mely szüntelen őt kísérte. Az .angyalok hűsége volt a szépséges szelM szemekben, melyek szívesen viszszanéztek reám. Egy kissé furcsa volt a helyzetem, az

: igaz. Szerettem volna, ha világosan látja! apósomial kiszemelt derék üú (aki különben színtón ügyvéd volt;), kogy hirtelen lobbanásomnak semmi más oka nincsen, mint az a bűvös hatalom, .mely Margit jóságos szemeiből reám ragyogott. Ugy tetszett — néhány találkozás mián, hogy Margit elhiszi ezt nekem, a mii egyszerre megkönnyíteni látszott helyzetenaet, bár leendő anyósom még mindig hűvös szertartásosággal nyújtotta felém a kezét. Mit törődtem már ezzel, mikor Margit rokonszenvét éreztem., mikor tul toltam a vallomáson, hogy szeretném életem céljául kitűzni ő boldogságát és Margit némán meghatva tette édes kis kezét az én kezembe . . . Köny csillogott, szemében és igy szólt: — Szívesen leszek az ön felesége. Vakká tett a boldogság, hogy ez a gyönyörű leány most már az én édes birtokom és nem gondoltam arra, hogy előbb azt kellett volna neki mondani, hogy szeret engem ... de hát Istenem, ha egy leány olyan melegen megszorítja a férfi kezét és azt mondja neki őszinte, nyilt tekintettel, hogy »szívesen leszek az ön felesége« nincs-e benne ebben a vallomásban — a szerelem ? Csak aztán töprenkedtem ezen nyugtalanul, mig Margit el nem oszlatta aggodalmamat. Drága, mesés gyöngéd alakja felém hajlott és gyermekes mosolylyal fektette szelid, szőke fejét a vállamra, és mondta is már ezután: — Szeretem, Béla . . . * Megdöbbentő talány volt előttem sokálig, mi történt Margit lelkében rövid id<Ő alatt éppen akkor, mikor már közel voltunk a hivatalos eljegyzéshez. Csak később fejthettem meg a lányiélek lesújtó talányát, miután a kulcsát megtaláltam. Szerencsére, elég egészséges és józan ember voltam, nagyobb katasztrófa nélkül kiáltottam e megrázkódást. Jegyesem nagyon szomorú volt, könynyezett és oly részvéttel nézett reám, hogy balsejtelem szállta meg a szivemet. Végre így szólt, — Béla, mí nem lehetünk egymáséi. Megbocsájt nekem ? Őszintén, nyíltan mondta : Megrendülve álltam előtte. Olyan ártatlan, t

őszinte és tiszta arczczal nézett reám, hogy nem volt erőm megtámadni a bűnös játékért. Ha jól emlékszem, ezt a szót kiáltottam: — Miért? Ekkor egy kissé zavart lett a tekintete. Elpártolt szép jegyesem ugy állt ott, mint egy alvajáró. A vállait vonogatta. Azt értettem ebből, hogy nem tudja megmondani, miért hagy el. Felém nyújtotta a kezét. — Megbocsájt ? Csodálatos érzés vett rajtam erőt, amit ma se tudok megmagyarázni magamnak. Azt éreztem, mintha valami felsőbb hatalom parancsolná, hogy ki kell térnem ez elől a leány elől, nem szabad őt felelősségre vonnom, nem szabad őt megbántanom. Szóba fogtam, hogy arcába vágom vallomását, könnyelmű hitegetését, hogy becsületes, őszinte szívemmel bolondot űzött, de tekintete elnémított. Az erős, sebzett szívű Titán nemes megadásával, lemondásával nyújtottam Margitnak a kezemet. — Megbocsájtok. A hófehér puha kéz hideg volt . . . és mintha köztem és közte az érintkezés e pillanatában valami hideg, borzongató légáram támadt volna. Elindultam, ő szelid mosolylyal és hálás tekintettel intett utánam a kezével, bucsúképen . . . Aztán nem láttuk többé egymást soha. Ép, egészséges vérem kiheverte a bajt, de mégis bosszantott, mikor alig félév multán meghallottam, hogy Dombory Margit férjhez megy. Egy orvos vette el, csinos, nagyszerű fiu, — úgy mondták — Margit halványaként imádott. Bár azóta, mint tudjátok, én is boldog férje lettem egy édes, hű kis asszonykának és apja egy pajkos gyereknek, mégis érdekelt első jegyesem sorsa és mond-