Esztergom és Vidéke, 1895

1895-09-05 / 71.szám

lők azt az álszégyent, ha gyerme­kükből kereskedő vagy iparos vá­lik, levetkőztetnék és az eddigi elő­ítéletektől szabadulnának. Mindenki taníttatni akarja gyermekeit, az egyik álszégyenből, a másik nagyzási visz­ketegből ; és ez a társadalom egyik balfogása. Taníttassanak, de hiva­tottakat és azokat, kik erre képesek. A tudományos pálya amellett, hogy nagyon sokba kerül, aránylag na­gyon sovány existencziát nyújt, még a kiválóbb tehetségnek is, hát még annak, ki a középszerűségen alul marad ? Tegyék félre a szülők az ál­szégyent, a nagyzást, népesítsék be gyermekeikkel azon tereket, ahol még nincs túltermelés és amelyek­ből hazánk jóléte fakad. C S A R X Ó K. Egy könyv előtt. — A »Nemzeti Iskolá«-ból. — A magyar népnek két kedves olvas­mánya volt: a histórai és a Corpus ju­ris. Az első tárta elénk a mult dicső em­lékeit s az utóbbi tanitotta a jog tiszte­letére. Ezredéves multunk ünneplésének a kü­szöbén a história elevenedik meg. A régi dicsőség fénye megcsillan minden magyar ember kebelében s önkénytelenül kérdi mindenki: miért e lelkesedés, miért e nagy ünnep ? Ezer esztendős létünkért, ezer esztendős nemzeti becsületünkért! Felelik rá min­denünnen. És áhítattal nyúlnak a histó­riához. Olvasni, tanulni, tudni akarja azt mindenki. Ugy érzi, hogy ezt ismerni kell min­den magyar embernek, hogy e nélkül lehetünk bármilyen okos emberek, de magyarok soha, mert magyar ember­nek elmaradhatatlan szellemi tápláléka a história. Kiadók százezreket áldoznak ma histó­riára. A gazdag részvénytársaságok, a hatom, nagyon bántott, hogy nem tud­hattam boldognak. Az imádott férj sokat foglalkozott a tudománynyal, a difteritisz legyőzésén fáradozott, hogy az em­beriségnek nagy szolgálatot tehessen és ebben a munkában ő maga halálos be­tegségbe esett. Szegény Margit hűséggel kisérgette imádott betegét a klimatikus gyógyhelyekre, gyakran olvastam a fia­tal tudósról, hogy a telet itt, a nyarat ott töltötte, állapota nem javul. Pedig Margit volt őrző angyala, aki panasz nélkül, imádkozó, reménykedő szerelemmel vetkőztette, öltöztette, ápolta a jó embert, aki kórágyán is dolgozott valami nagy orvosi szakmunkán és ezzel a fóliánssal a kezében, haldoklott a meráni Moservilla egyik földszintes szobájában. Margit a szent martir-asszonyok szen­vedésével nézett a haldokló szemébe, aki hálája — fejében, hogy olyan jó, olyan hű volt — folyton a kezét csókolgatta, amig egészen elerőtlenedett ... Margit lebukott a vánkosra, oda fek­tette lázas fejét a haldokló arcához, át­ölelte a félholt vézna embert, hogy bú­csút vegyen tőle . . . — Esküszöm neked, hogy hű maradok hozzád, esküszöm, hogy veled élek, a tied maradok, senkié másé nem leszek, úgy élek, mintha mellettem élnél, úgy szeretlek halálomig, mint a nászéjszakán­kon szerettelek . . . Az imádott haldokló behunyta a sze­mét. A többit már nem hallotta. Dombory Margit haza hozta a halott­ját és az egész megyeszékhely őszinte részvéttel könnyezett a sorsán, mely ilyen magánkiadók versenyre kelnek s mind­mind csak azon törekednek : mivel tegyék emlékezetessé az ezredéves ünnepét a nemzetnek. Es csodálatos, mintha egy szivvel érez­nének, egy fejjel terveznének: históriát nyomtatnak mind. Az Athenaeum nagy tizkötetes mille­niumi történetével egyszerre árasztotta el a Lampel cég is a Szalay-Baróti »Ma­gyar nemzet történeté«-vei a könyv­piacot. Egy hatalmas, nagy munka mellett egy kisebb. És én ebben is összhangot látok. A gazdag emberek megveszik a drága könyvet, a szegényebbek az olcsóbbat. S mig amazok 8o frtot költhetnek, addig a szegényebbek 30 forintért kapnak egy nem kevésbé diszes és tartalmas köny­vet. A két kiadó jól számitott. Nem ve­télytársak ők a piacon, hanem egymás­nak a kiegészítői s tényleg: jó üzletet csináltak. Az első nagyobb helyet foglal el a köny­ves polcon, az utóbbi kisebbet; de a lel­kesedés, mely e kisebb könyv lapjairól csak úgy hevíti a lelkeket, mint ama na­gyobbról, egyenlő. A hazaszeretet fénye árad szét e kö­rül is s azok az arany sugarak, melyek a diszes táblán a koronából szórják szerte a fényt, elérnek a honfi kebelbe s ott megrezgetnek egy hurt, a minek hangját a legédesebben csak a magyar ember élvezheti s a mely azt susogja szüntelen: »Ez a föld, melyen annyi­szor . . .« Ha egy históriát látok, szentségtörés­nek tartom a tudákosság mérlegére tenni. Előttem végtelenül közönyös dolog, hogy melyik historikus theoriája az igazi, sőt a nép és az ifjúság kezébe adott köny­vekből a poklok fenekére szeretnék ker­getni minden rideg boncolgatást. Ezek előtt a história legyen egy panoráma, mely a multat megeleveníti, a nemzet nagyjait megszólaltatja. Sokat tanultam a históriából, de azt a keveset, mit a falusi iskola mestere taní­tott, soha se feledem el. A fülembe cseng ma is a lelkesítő szózat s az öreg mes­ter rajzából áll előttem ma is a vérszer­kegyetlenül indult. Nem titkolhattam el a hatást, amit az eset rám gyakorolt. Megengedem, ostoba rögeszme volt, de tény, hogy befészkelte magát agyamba a gondolat, hogy a becsületes tudós most — én helyettem halt meg. Mert Dombory Margit urának meg kellet halni. $zegény kis feleségem halálra rémült, mikor rög­eszmém közöltem vele. »Milyen szerencse, hogy akadt valaki, aki helyetted meghalt«, — felelt a megriadt asszony. Szinte elképzeltem azt a szelid asszony­kát, akire mint egy szép álomra emlé­keztem, talpig fekete gyászban, amint nap nap után járja a temetőig vezető kálvá­riát és ott egy keresztoltár előtt el-elsir­dogál. Es a szegény, boldogtalan asz­szony addig ontja a könnyeit és járja a kálváriát, mig elegendőt szenvedett ah­hoz, hogy felvegyék a szentek közé, ahova megható lényénél fogva úgyis tar­tozandónak látszott. Igy képzeltem és mint később regélték felőle, látományom­ban nem sokat csalódtam. Roppant sokat sirt és igazán, őszintén gyászolt Dombory Margit, aki tizenhárom hónapig (milyen szerencsétlen szám!) föl­dig érő gyászfátyol alatt jelent meg az utcán és a tizenötödik hónapban — újra férjhez ment. Azt mondták, hogy most szebb volt, mint valaha és nem tudott az ostrom­nak ellentállni. Szülei szórakozni vitték, Olaszországban is voltak, ahol bolondos vig komédiákra hurcolták magukkal és a gondolások szerelmi románcza és az olasz éjszaka bubája sokat segített a nyomorú­ságos lelki betegségein. ződés, a szent István, a Hunyadi János, a Rákóczy, a Kossuth képe. És vitatkoz­hatnak a történészek akármennyit, azokat a kedves naiv képeket szivemben megvál­toztatni nem tudják soha. És ez természetes. A históriát tanul­hatjuk mindig, ebből csak a tényeket is­merjük meg, de a hazaszeretetre csak olyan könyv taníthat, a mely kevesebbet okoskodik, de annál többet lelkesít. Azt vetette valaki a minap a szemem közé, hogy a nemzetiségi agitátorok a magyar egyetemekről kerültek ki s ime : még sem a magyar állam-eszméért lel­kesednek. Sajátságos, hogy ugyan ezen úr azt nem veszi észre, hogy az egyetem nem az a hely, a honnan az ifjú a naiv benyo­másokat hozza az életbe. Itt a tudományt mérik, a szivet, az érzést készen hozza mindenki. Ennek első formáját az elemi iskola tárja a gyermek elé s a mint nő, ugy gyarapodik ez is tovább, ha gondos ke­zek ápolják. A hazaszeretetnek tehát a főműhelye az első iskola. Itt a gyermek­nek kevés históriai tudásra, de annál több lelkesedésre van szüksége. De ép­pen azért, mert kevés kell a tudásból, ennek a kevésnek valódi esszenciának kell lenni. Tehát a tanítónak sokat kell tudni, hogy e sokból a legértékesebb kévéset kiválogathassa. És e sok tudáshoz sok tanulás kell. Az iskola sem adhat eleget, tehát az élettől kell várni a többet. Erre pedig könyv kell. A tanitó zsebe rende­sen szerény s a könyvre sok pénz nem jut, ezért üdvözlöm a Szalai-Baróti-féle Magyar nemzet történetét igaz szivböl. De ne legyünk igazságtalanok. Nem csak az ára ajánlja a könyvet. Ajánlja azt igaz érzelme, hű hazaszeretete is. Ez is méltó arra, hogy irója nevét fel­kapja a közlelkesedés s oda illessze azok közé, akik az ezredéves mult megünnep­lésére szép dolgokat alkottak. Szólhatnék még a diszes külsőről is, de hát ily nagy ünnepre nem veszi-e fel 1 mindenki a legszebb ruháját ? Ezt csele­kedte ez a könyv is. De talán minden disz még sem az ün­Azutánjött egy kétségkívül jó fellépésű, szép, sugár alakú bácskai gentry-fiu, aki mindig ezt sugdosta a szegény Margit fülébe : -e- Kár volna magának szent Czeczilia sorsára jutni ... Ügyes fiú volt, meg kell hagyni, mert mikor látta, hogy Margit jobban szereti az érzékeny hangokat, hát ugy nekiepe­kedett, mint egy vadgerle. S még ilyet is mondott : - < — Engem is megöl magával együtt. Ezt pedig Dombory Margit nem teheti. Ezt az a szegény tudós se akarja, aki­nek kihűlt nagy agya és jó szive a Re­gedy-család oszlopos kriptájában pihen. Margit sokat küzdött magával. Panasz­kodott, hogy nincs akarata, tehetetlen­nek érzi magát. Őrültnek is mondotta ma­gát, hogy olyan gyámoltalan bábasz­szony, akinek semmi, akaratereje nincs el­lentállni. Panaszkodott, hogy őt valami láthatatlan hatalom vezeti, szinte érzi en­nek a hatalomnak a hideg kezét, ami­kor a vőlegénye felé vezeti. Nagyon jóravaló fiu volt az új vőle­gény, szó nélkül megfogadta, hogy se­gíteni fog ápolni elődjének, az érdemes tudósnak emlékét; hogy ez természetes stb. Azután megesküdtek és a Dombory ház emeletének sarok-terme az ezeregy­éjszaka illatárjában várva-várta az uj párt hajnaltájon, mikor a vendégek a nászla­komáról elszéledtek . . . * Már az első éjszakán szokatlan dolog történt. Az uj asszony sikoltva ébredt fel és elkezdett zokogni. A jámbor, egy na­nepért van rajta. Az a sok illusztráczió nem disz mind. Ezek tanitó mesterek, a melyek éppen ugy tanitnak, oktatnak, mint akár a betű. És ezek összeszedése, összeválogatása szintén fáradságos do­log. A Baróti mester keze itt is remekelt s az ő érdeme páratlanul felülmúlja a kiadóét, mert ez csak a köntös szépsé­géről gondoskodott, mig amaz az öltöz­tetni valót varázsolta élénkbe. E könyvnek előttem fekszik az első kötete, elnézem órákon keresztül s gyö­nyörködöm abban a lelkesedésben, hogy iró és kiadó igaz magyar szivvel mikép alkotnak szép emlékeket ezer éves mul­tunk dicsőségének. És én ezt a magyar kultúra apostolai­nak azért mondom el, mert ebben a könyvben őket is méltó hely illeti meg. Az ő harczuk is nemes és szent, az ő homlokukat is megilleti a hősök és a vi­tézek babérja ... A honfoglaló hősök életre kelnek, az iró asztalom fölött hallom, mint suhog a szárnya a turul madárnak. A táltosok a szent oltár előtt jövendőt mondanak s egy második honalapitásról mormolnak és e nagy munka — a tietek. Halljátok tanítók ? — a tietek. Földes Géza. HÍREK. Esztergom, 1895. szept. 4. — A hercegprímás itthon. Vaszary Kolos bíboros herceg-érsek hétfőn dél­előtt a rendes gyorsvonattal dr. Hettyey Samu kanonok, irodaigazgató kíséretében haza érkezett. A főpapot dr. Kohl Me­dárd titkára nem kisérte, mivel két heti szabadságon van Vasmegyében, rokonai látogatására. A hercegprímást a palota előcsarnokában udvari papsága: Lóskay Jeromos főkormányzó, dr. Walter Gyula titkár, Klinda Theofil és báró Gudenus Arthur fogadták. A főpap kitűnő egész­ségnek örvend és viruló arcszinén a ba­latonfüredi fürdőzés jó hatása látszik. Még megérkezése napján tisztelgett nála gróf Csáky Károly, megköszönve címzetes püs­pökké történt kinevezését. Kedden visz­szaadta a látogatást a grófnak és ezen­kívül Boltizár püspöknél volt rövid vizi­ten. A bíboros ezúttal hosszabb tartóz­kodásra jött székvárosába és egész szep­pos férj kétségbeesett. Most, mikor bol­dog mosolylyal kellene az asszonynak ébredni, sir, bolondul sir. Másnap éjjel megint sirt. Harmadik éjjel újra, mindig sirt. Ennek fele se tréfa. — Hát mi a baja, lelkem ? — Semmi, semmi ... ült fel az ágyá­ban Dombory Margit és mint valami szív­görcsös megállíthatatlanul sírdogált. — Tán megbántad, hogy hozzám jöt­tél, szólt a férj szemrehányó hangon az ágy szélén ülve. — Oh, nem, nem, — s felé nyújtotta Margit a reszkető kezét — Mi a bajod hát, miért e sirás-rivás minden éjjel, minden reggel ? Lebukott a feje a szomorú asszonynak, mintha valami látománytól ijedt volna meg. S halkan sirta : — Rossz álmaim vannak. — Eh, rossz álom, maga gyerek marad örökké, ezt már látom ... Ne féljen édes, no, itt vagyok én, micsoda gyávaság ez . . . A szomorú asszony remegő fejét átölel­te és hessegette mellőle a jó ember a csú­nya álmokat .. . Egy napon hazaszaladt Dombory Margit és csaknem önkívületi lázzal beszélte el anyjának álombeli látományát, mely üldö­zi : Regedy Endre jár el hozzá éjjelenkint, nem káprázat, ő ott van, leül az ágy szé­lére, reá néz okos, hű szemeivel, felé nyújtja sovány kezét és igy szól hozzá minden éjjel: — Eljöttem érted, kedvesem . . . Az egész család a képzelődő asszony gyógyításán fáradozott, ami sikerült is. Szivesen mentek estélyekre, Margitot nem

Next

/
Oldalképek
Tartalom