Esztergom és Vidéke, 1895

1895-08-25 / 68.szám

közepe táján már megtörténik. Legyünk ott mindnyájan Esztergomnak e hálaünnepén és fölemelő érzülettel kezünket keblünkre téve fogadjuk meg, hogy ezentúl mi is így fogunk építeni és nem csinálunk romba dűlő gimnáziumokat és kalitkaszerű kaszárnyákat. Ideális polgári szellem. ii. Rosenheim, Kempten, Mindelheim szintén kisvárosok, de Kemptennek az egész német birodalomra kiható tudományos és irodalmi élete van. Itt folytattam társadalmi tanulmányaimat. Nem mondanék igazságot, ha azt állítanám, hogy a német kisvárosokban nincsenek abderiták. Voltak már Wieland előtt és vannak még most is Wiedandután. De tökéletesen egyformán gondolkodó vagy inkább sehogysem gondolkodó kupaktanácsok még a falvak sorsát sem intézik. A németnek nem imponál semmi egyéb, mint az értelem. Értelmisége pedig óriási. Jóval nagyobb, mint a hadserege. Maga a német megvallja, hogy a legyőzhetetlen magyarokat Augsburgnál észszel verték meg. A franczia vitézséget is megverték huszonöt év előtt észszel. Egész kicsiny német falvakban feltűnt a nagy postaforgalom. A postás maga tolja két kerekű szekerét, mely tele van mindennap lapokkal és könyvekkel. Alig van csak kissé tehetős földműves, a kinek lapja nem volna ; iparos pedig egyáltalán nincsen, a ki nem olvasná mindennap az újságot odahaza. Mert a kávéház a német kisvárosokban ismeretlen intézmény. A régi jó sörházak nem ismeretlenek, de oda csak beszélgetni járnak az emberek és nem olvasni. Kártyázgatnak itt is, ott is, de hogy valahol nagyobb összeget kockáztasson valaki, az már nem vág Össze a német józansággá Egészen máskép lelkesedik a német polgár, mint a magyar. Ebben — Hát ez a Vanykin ! kimentem a konyhába . . . És a hüllővel és Márfával történt históriát másodszor is elmondta. — Tréfát űz velem, a bolond. Pedig szerintem inkább meg lehet csókolni az ördögöt, mint Márfát,— tette hozzá Ahinyejev, aztán körülnézett s meglátta hátulról Mzdát. — Éppen Vanykinról beszélünk, — szólt hozzá. — Bolond egy ember. Bejön a konyhába, meglát ott engemet Márfával — és ebből mindjárt egy históriát fuj fel. »Mit csókolódznak itt maguk ?« — azt mondja. Álmodott, vagy mi f Én pépig mondhatom — inkább összecsókolódzom egy kanpulykával, mint Márfával. Aztán meg nekem feleségem is van, te bolond, — mondok. Ugyan szép tréfa ! — Micsoda tréfa ? kérdezte az óda került vallástanitó pap. — Hát a Vanykin tréfája. — Tetszik tudni: ott állok a konyhában és amint meglátom a hüllőt ... És igy tovább. Mintegy félóra alatt az egész vendégség tudta a hüllővel és Vanykinnal történt históriát. ' Most már beszélhet ! — gondolta Ahinyejev a kezét dörzsölve ; beszélhet ! Ha elkezd beszélni, mindjárt azt felelik neki: » Ugyan ne beszélj olyan bolondságot. — Tudjuk már, tudjuk!* S Ahinyejev ebben annyira megnyumár valóban »lelkesebb «-ek vagyunk s fölülmúljuk a németet. Csakhogy mig mi mindent megéljenzünk, addig a német megválogatja, hogy miért lelkesedjék. Lelkesedésének tárgya nem sok, épen azért nem is gyorsan lobbanó s gyorsan kialvó szalmaláng. Nálunk egészen közönséges események negyedszázados jubileumán nagy vakparádét, tűzoltós, dalárdás, dáridós ünnepeket szoktunk csapni, ahol a szónoklatok és a bombasz-1 tok kifogyhatatlanok. A német birodalom egysége csak nagy világtörténeti esemény és a negyedszázados porosz diadalok jubileumát mégis nagyobb külsőségek nélkül ülték meg. De azért voltak ezekben az ünneplésekben nagyjelentőségű eszmék. Nem a polgármesterek cikornyás diszbeszédeiben, hanem a legújabb nemzedék erejének bemutatásában. Minden kisvárosban napokon keresztül szakadatlanul tartottak a tornaversenyek, csak a régi Hellaszban, a perzsa háborúk előtt tornászhattak többet, mint a mai németek. Nálunk a nem iskolai tornázás feltűnő produkciókból áll. A németeknél a tökéletesen kiművelt test ügyességéből, a harcratermettségből, a diadalszomjból. Zászlók alatt vonultak fel a különféle torna-klubbok. Meglátszott a robusztusz fiatal embereken, hogy nem táncvigalmakban keresik az egyesületi életök hivatását, hanem abban, hogy mennél kitűnőbb tagjai legyenek a hadseregnek. Nagyon erős oszlopokra van a német birodalomnak szüksége, mert roppant magasra épült huszonöt esztendő alatt. A jubileumok közben sehol se láttam a megalázott francia sast. Hanem mindenütt a legfiatalabb polgári nemzedék készülődését talán az utolsó világháborúkra. Nem azt mutatták és ünnepelték, hogy legyőzték a franciákat, hanem azt, hogy túl akarják szárnyalni apáikat. Ez a mély tartalmú eszme uralkodott a jubiláris német városkákban, a hol minden templomban márványgodott, hogy örömében annyit ivott, hogy túl öntött a garadon. Vacsora után bekísérvén a fiatal párt a háló szobába, bevonult a maga szobájába s elaludt mint egy ártatlan gyermek, másnap meg már eszébe sem jutott az egész história. De ah jaj ! Ember tervez, Isten végez. A gonosz nyelv megtette magáét s Ahinyejeven nem segített az ő ravaszsága. Éppen egy hét múlva, még pedig egy szerdai napon, mikor a harmadik leczkéjét elvégezte Ahinyejev a tanári szoba közepén állt s éppen Nyszjekin tanító rossz hajlamáról beszélt a direktor hozzá ment és félre hítta. — Nézze csak Kapitányos Szergej, — szólt a direktor ; megbocsásson ... Ez ugyan nem az én dolgom, de azért mégis tudtára kell önnek adnom . . . Kötelességem . . . Tetszik tudni : az a hír jár, hogy ön . . . azzal a szakácsnéval él.. . Nem az én dolgom . . . de . . . Éljen vele, csókolódzék vele, a mennyit tetszik csak ne oly nyilvánosan. Nagyon kérem erre. Ne feledje, hogy ön pedagógus. Ahinyejev majd sobálványnyá vált. Mintha egyszerre egy egész méhraj rohanta volna meg, vagy mintha leforrázták volna úgy ment haza. Haza ment, s úgy tetszett neki, mintha az egész város őt bámulná, mint valami kulimázzal bekent embert. Otthon új baj várt rá. — Hát téged mi lelt ? — kérdezte az ebédnél felesége. — Miről gondolkozol ? lapra vannak vésve az elesett katonák, de a hol az uralkodón kivül alig látni élő hős szobrát. Chauvin felfogást nem találtam a kisvárosi polgárságban. Olyan egységes, hatalmas és erős nemzet, mint a német, nem szorul arra, hogy chauvinizmusszal éleszsze hazafiságát és lelkesedését. Igen tanulságos azonban, hogy különösen az iskolázottabb, ujabb nemzedék majd minden tagja tud francziául. A mi babyloni nyelvoktatásunkban a szláv nyelveknek semmiféle komolyabb jelentősége sincsen. Birodalmunk határain a kozák tisztek jobban tudnak magyarul, mint a mieink oroszul. A franczia nyelv tudása is Németországon a hadi felszereléshez tartozik. A kik észszel verekednek, azoknál az észt kell leginkább kiművelni. Leginkább megragadta érdeklődésemet az, hogy a kisvárosi német polgár kevesebbet mutat, de többet ér. Vagyis hogy nem a külső, hanem a belső ember fejlődött ki benne. Nálunk több a mulatós, jól kiállított, sőt posezal, csákóval vagy kifeszített mellel imponáló parádés alak. De csak a külső ember fest igy. A belső ember nem külsőségekkel, hanem értelmiséggel hat. Tartalma van az olyan okos német polgárembernek, a ki nem szereti a sallangot, az elsőséget, de azt se szereti, hogy intelligenciájában áthidalhatatlan fogyatékosságok legyenek. Nálunk a grammatikai ésorthographiai fogyatkozások nem ölik meg a kisvárosi szereplő polgárokat. Németországban a visszahozó névmásokkal tisztában nem levő, vagy az elemi iskola tananyagában tökéletlen polgárok lehetetlenek. Hallottam Mindeiheimben vasárnap este a sörházban egy felolvasást. Egyszerű iparos ember irta (nem irattá) és a franczia háborúból elevenített föl helyi vonatkozású reminiscentiákat. Nem volt valami magas irodalmi színvonalú munkálat, de logicában és stilistikában teljesen hibátlan. Szónokolni nem tud úgy a német, Talán a szerelem bánt ? Mindent tudok, de Mahomet ! Felnyitották a szememet a jó emberek. Oh te barbár te ! S puff! az arczára. Ahinyejev felkelt az asztaltól s nem érezve lábai alatt a földet, sapka s felötő nélkül átment Vanykinhoz. Vanykin éppen otthon volt. Te semmirekelő ! — ripakodott Ahinyejev Vanykinra — miért feketítettél te be engem az egész világ előtt ? miért csináltál reám olyan pletykát ? — Micsoda pletykát ? Mit képzelődik ön ? Hát ki híresztelte azt a pletykát, hogy én Márfával csókolództam ? Azt mondod, hogy nem te ? Nem te, gazember ? Vanykin komolyan Összevonta szemöldökét, felemelte szemét a szent képre és igy szólt : — Ugy éltessen engem az Isten, ugorjon ki a szemem, vesszek el mindjárt, ha csak egy szót is szóltam önről. Legyek földönfutó, legkisebb betegségem legyen a kolera . . . Vanykin őszintesége kizárt minden kétséget. Látni való volt, hogy nem ő pletykált. «De hát akkor ki ? ki ? — törte a fejét, Ahinyejev végig gondolva magában ismerőseit és verve a mellét. — Ki hát ?» — Ki hát ? kérdezem én is az olvasótól. mint a magyar polgár. Mikor egyszer valami háromszáz wörishofeni kiránduló tiszteletére a waali parasztszínházban előadást rendeztek reggel kilenc órakor, ebédközben fölemelkedett egy waali polgár és hét szóból álló beszéddel üdvözölte Kneippet. Nem is volt több dictió. Az ő toasztjaik katonás rövidségű vezényszók. Bezzeg megdöbbennének a német polgári orátorok, ha belecsöp pennének egy vidéki magyar város áldomásába s végig hallgatnának huszonnégy kérlelhetetlen toasztozót. Egy egészen kis városka tanítójával ismerkedtem meg Türckheimben. Meghívott a lakására. Saját kétemeletes házában lakott. A felesége épen a ház kerítését festegette s nem ájult el, mikor az ura bemutatta. Remek konyhakertészetükből nálunk már egymagában megélhetnének. A fiatal sógornő épen gyomlált s ő nem pirult el foglalkozása miatt, mint a mi kisvárosi leányaink, ha az ember rajtakapja őket a házi munkán. Méhesük is van, azt a tanitó kezeli egyedül. Megkínált mézborral. Ekkor ittam először azt a különös, de egészséges italt, a melyből különben már nem mertem a harmadik pohárral meginni. A tanitó tiz éves kis fia épen a zongorán gyakorolta az apja által feladott leckét. Lakásuk csupa csin, jólét, kényelem ; de semmi csiricsárét nem találtam a díszítésben, mint nálunk, ahol csak ugy rikit a sok szines papiros és festett kóró a szekrények tetején. Leginkább meglepett a kisvárosi tanitó dolgozó-szobája, mely valóságos könyvtár. Nálunk akárhány u. n. tanárt ismerek, a kinek egyáltalán nincsenek könyvei, vagy ha véletlenül vannak is, egyáltalán nem sokat törődik velők. A türckheimi tanitó valami ünnepi előadásra készült s íróasztalán halomszámra feküdtek a források. Nálunk a tanítók forgolódnak s a nemzet mártírjainak szeretik bemutatni magukat. Németországban a tanítók dolgoznak s ha kell megverekednek a világgal, de sohasem panaszkodnak és soha sem henyélnek, mert nem érnek rá. A felekezetek élesebben állanak egymás közt, mint nálunk, de azért a legliberálisabb kis városban megbecsülik a jó katholikus papot, a ki azután teljes szívvel nemcsak az egyház, hanem a nemzeti kultúra szolgája is. Az augsburgi plébános, a hires Ulrich-templom plébánosa, á ki az augsburgi csata ;• emlékéről tavaly olyan könyvet irt, hogy nálunk rögtön beválasztanák az akadémiába, nemcsak a saját városában, de; a vidéki kisvárosokban is olyan népszerű, mintha csak luteránus lenne. A társadalmi élet harmóniája polgárság első óhaja lévén, felekezeti csalódások egyáltalán nem dominálhatnak. A. valódi műveltség enge^ dékeny szokott lenni s észszel mindig többet érünk, mint erővel. Nagyon sok szépet és jót tapasztaltam az ősi polgárságu kisvárosokban a németek közt. Még azt is, hogy jobban ismernek és becsülnék minket, mint az osztrákok. Ez a tapasztalatom ért legtöbbet. Körösi László dr. A legtöbb emlék vizi növény, mely csak a könytől él. Gyakran csekélységeket is nemesitünk, ha a sziv oltalma alá helyezzük. Leginkább azt szeretjük rejtegetni, a mi nincs.