Esztergom és Vidéke, 1895

1895-08-22 / 67.szám

Esztergom, XVII. évfolyam. 67. szám. Csütörtök, 1895. augusztus 22. ESZTERGOM és VIDÉKE •B^-S^NVX^XN^^^^ VARQS! ELw MEGYEI ERDEKEINK K02ÜL.ÖN¥E. Megjelenik hetenkint kétszer : —— | csütörtökön és vasárnap. Szerkesztőség és kiadóhivatal, | ir e ese —*— | hova a lap szellemi részét illető közlemények, hivatalos és | a kiadóhivatalban vétetnek fel. ELŐFIZETÉSI Áf\: I magánhirdetések, nyiltterek, előfizetési pénzek és reklamálások | ShM5| Egész évre 6 frt — far.. 1 küldendők l | | §j Fél évre 3 » — »• 1 r>/i • , , i \ Minden egyes hirdetés után t,o kr. kincstári ! | Negyedévre i - 50 » | Szechenyi-ter 35. szam. | s ; J 1 ^ Egy hónapra — » 50 » § r . S belyegilletek fizetendő. ^ Egyes szám ára — » 7 » ^ Egyes számok kaphatók a kiadóhivatalban, Sziklay Nándorpapirkereskedésében, ^ fe«^x^v^«x\NNs^^c^v^\x^^^ a V^ÖSCll- és Hailgll-féle dohány tőzsdékben. IwMeaw^v^^ Ideális polgári szellem. Budapest aug. 19. Néhány bajor kisvárosról akarok margitszigeti magányomból egyetmást elmondani s a tanulságokat szülővárosom javára irni. Wörishofeni négy heti tartózkodásom alatt megismerkedtem egy német iróval, akinek elmondtam, hogy szeretnék néhány félreeső német kisvárost megismerni. De nemcsak kivül, hanem belül is. A német iró azonnal megértett s néhány levelet irt ismerőseihez. Az «ajánlott levelek* biztosabbak Magyarországon, de az «ajánlott idegenek* még biztosabbak Németországon. Wörishofentől alig birtam elválni, de hogy mégis megmaradjon két heti kedvemre való utazásom, elmentem Memmingenbe. Talán egy órányira esik Kneipp csodálatos telepétől. Memmingen van akkora, mint Esztergom, csakhogy nem járt benne se tatár, se török, se kuruc, se labanc, éppen azért meg van rajta a régiesség patinája. Epületei ősi sváb házak, kicsinyek, de két-három emeletesek, alacsonyak a szobái, de akárhány épületét öt-hatszáz esztendő óta ugyanaz a polgári nemzetség lakja. Ajánlatom a város legelőkelőbb hivatalnokához vezérlett. Adófelügyelő és fővámhivatalnok egyszemélyben. Estefelé érkezvén meg, mihelyest az ősrégi vendégfogadóban leraktam holmimat, azonnal elmentem a vámhivatalnok lakására. A memmingeni vámhivatal egy. feloszlatott lovagrend templomában van, melyet a reformáció idejében közcélokra foglaltak le. Az egykori kolostorban vannak a hivatalos helyiségek s a tisztviselők lakásai. A vámhivatalnok kint volt a zöldben. Unokája, egy nagyon okos, kis német leány kalauzolt ki a városka végén fekvő kertekbe. Majd minden polgári családnak van kertje, ahol a szabad órákat töltik. Nálunk a présházak meg a szőllők a megfelelő gondűzők. A gondosan megművelt kertben együtt volt legalább is három család valamennyi tagja. Csöndesen eltársalogtak az asztal körül, a fiatal aszszonyok kézimunkával foglalatoskodtak, a gyerekek ozsonnáltak, az urak a családfő elbeszéléseit hallgatták. Mihelyest megtudták járatom célját, odahaza voltam. Az előkelő öreg úr előre biztosított, hogy nem fogom megbánni szándékomat, mert Memmingen nagyon érdekes város. Elmondtam, hogy a müncheni és főkép augsburgi muzeumokban támadt kirándulásom ötlete. Az emiitett muzeumokban igen sok memmingeni régiség és lelet van. — Maradt még nálunk is elég — mondta a vámhivatalnok — a javát nem szoktuk se eladni se elajándé-j kőzni. Minden történeti városnak a saját múzeuma az érettségi bizonyítványa. Igen sok magángyűjtő is van nálunk. Az Ammon szabómester gyűjteményét mindenesetre meg kell tekintenie. Itt a névjegyem, majd irok rá néhány sort. Kezdje nála, azután folytassa velem. A társalgás csakhamar magyar dolgokra fordult. Az augsburgi múzeumban található ősi magyar fegyverek nagyon csekély száma majd jobban feltűnt, mint az Ulrich templomban látott majdnem ezer esztendős magyar nyereg. —• Ennek az oka igen egyszerű. Az Augsburg mellett fekvő Lechmező, hol a 955-iki nagy háborút vívták, mely a magyarokat rabló kalandjaik félbehagyására kényszeritette, ma is alig mutat föl sírokat. Memmingen környékén vannak még ilyen ősmagyar sírhalmok, melyeket erre felénk <Hünnengráber»-éknek neveznek. Hagyományok szerint a magyarok a Lech folyóban pusztultak el. De hányszor változtatta azóta medrét a Lech ? Majd talál minálunk is régi magyar emlékeket. Az egyik gyerek ekkor megmutatta az Ulrich-keresztjét, mely az augsburgi csata emlékét őrzi. A régi bronzkereszten megmutatta a magyarokat s a németeket, amint lóháton összetűznek. És beszélt olyan részletesen a régiségekről, mintha csak könyvből tanulta volna. A nagylányok is hozzászólottak a a kérdéshez s ugy tapasztaltam, hogy a kisasszonyok sokkal többet tudtak az augsburgi ütközetről, mint nálunk a história professzorai. Budapestről sokat olvasták s mikor a millenáris előkészületekről beszéltem, nem mondtam újságot. Épen akkor akarnak Magyarországba jönni. Elő is jegyeztek kalauznak. Nagyon késő volt már, mikor a művelt családi kört elhagytam s vendéglőmbe tértem. Az „Esztergom is fiié" tárczáia. Nagyságos asszonyom. — Levél Annuskához. — Kegyed bizonnyal megütközik majd — olvasván ma levelemet — a megszólitáson. Ám bocsásson meg. Hogy becsempészhessem kedves lapjukkal a kegyedék házába egyikét leveleimnek, miket a mama rendszerint «elfog*, igy kell titulálnom magát, az aranyos «baby» kalapos kis lányt, akinek még az a végig zsák empire ruha is jól áll, de a csúnya fekete is (s talán ez a legjobban). Igy kell titulálnom, mert «azok az újságírók* nem igen érdeklődnek, de a «nagy közönség* sem ilyen naiv lelkek irásai iránt, ha legalább is nem nagyságos asszonyokról szólok. Magácskának kicsiny Annuskám el kell képzelnie, hogy egy rokokó stilü boudoireban a bársony kereveten, melynek a szine «medzoszoprán lágyságu* hever. (Ilyen szin is van, de azt mi —fájdalom — nem érhetjük fel ésszel.) Világért sem szabad arra gondolnia, hogy holland kandalló helyett zöld bóbitáju fűtőben nem is a hagyományos tölgyhasáb ég — hanem bükkszilánk. S ha esetleg a jó «Marka», a tenyeres talpas tót cseléd dagasztástól lisztes fejjel kukkan be a szobába — mint illik is disztingvált «nagyságos asszony »-nak — képzeljen ehhez a hajporos főhöz sima lakájarcot, pofoncsapott kalapot, fecskefarkú kabátot, meggyszinü vidergót s keszegorru topánt. Igaz, hogy ehhez erős fantázia kell, de tegye meg a kettőnk javáért. Tehát jegyezze meg még egyszer nagyon kérem, hogy magácska ebben az Írásban «Nagyságos asszony* s ne feledkezzék meg a díszletekről sem, mert különben bajosan jutok addig a csillagig, amely már a tollam hegyén van s aminek — a szimbolisták kihüvelyezett tétele szerint az a jó oldala, hogy az utána jövőknek semmi köze a címhez s azt írhatja az ember, amit éppen akar. El is jutottunk odáig — már most csak az olvasónak »Nagyságos asszony* — nekem az, aki. De hát ki is nekem ? Az-e aki volt f Vagy az a túlcsépelt álom, amit az ember a valóságban látott s amit szétfoszolta után holtig kergethet, ha éppen vérmérséklete van hozzá. S érzem, hogy nekem van. Sajátkép nagy áldozat is tőlem, hogy annak címezem, ami ha lenne, — nekem a legnagyobb fájdalom volna a világon. Az én szerető önzésemmel inkább akarom, hogy összes cime az legyen : szegény leány! — aki vár engem remény nélkül és nem is tudna nélkülem boldog lenni. Vágyam, hogy álom legyen, mintsem «Nagyságos asszony.* De lássa be, hogy az én önző filozófiám következetes. Kegyedet Annuska elképzelhetem — ha fáj is — meghalványodva, — mert hisz álom s ha együtt ébredünk fel, az élet még mindig megadhatja arcának régi eleven szinét, mert e szin az övé. De mivé lenne mindez, ha nagyságos asszonynyá válnék s a kicsiny úrfiakkal bíbelődnék a galambjai helyett s hogy megmutassa, hogy jó feleség, béke-hóba nagyságos férje ura mellény gombjait varrná föl, vagy —- Isten bocsa' — papucsot hímezne neki Habakuk napra — azok helyett e batist ingelők helyett, a miknek a mintáját én «copiroztam.» Azért mondtam, hogy «Habakuk* napra, mert valahogy megrögzött gondolatom, hogy a nagyságos férje-urát igy hívhatnák. S volna neki öt pecsétgyűrűje az ujjain, kettő az óraláncán s hetenkint egyszer lehetne bizalmas közelébe férkőzni — a borotválás napján. — Ne tegye kérem. Ne legyen nagyságos asszony. A vállam összeesett egy kissé, a karom is gyöngébb, de azért el tudnám ringatni magát Nusika óraszámra, de esztendő számra. Egyik poétalelkü közös barátunk rámcitálta Heltayt: «Önt tönkre tették ifjú dalnok A múzsák és az asszonyok.* Mosolyogtam, mert ez — illik ! A mint hogy sokszor magácska is mosolyog, ha bánata van is. Bár hipothézisem, hogy az én Nusikám bánata, ha fekete madár is, akkor is az az opsidián zománcu kacagó galamb, aminek annyi mása röpköd a maguk városának mecset-tornya körül. Mosolyogtam és azonközben gondolkodtam és gondolkodom most is. És érezem bár, hogy lassan-lassan elkopik, megpattan valami ideg az agyamban a gondolkodástól; valami ér a szivemben a végnélkül való fájdalmas érzéstől. Es még sem tudok sem gondolkodni, sem érezni. Tudja, mennyire szeretem azokat a szerelmes lélekzésü augusztusi éjszakákat, amikben a «kránzehen»-ekről kísérgettem haza s maga Nusika félig a vállamra dőlt. Utánunk csapott valami sejtelmes ütem egy álmatag keringőből. Szerelmes szent János bogárkák ives röptétől szikrázott a levegő, az az erdő lélekzéstől