Esztergom és Vidéke, 1895

1895-08-22 / 67.szám

Másnap kora reggel bejártam a várost, melynek monographiáját még Wörishofenben olvastam. A protestánsoké a legtöbb régi katholikus templom. De az ősi falfestmények, bútorok, sőt még a szárnyas oltárok ugyanazok maradtak. A katholikus templomban épen mise volt a diákok számára, a kik megható szépen énekeltek. A kis terjedelmű városban igen könnyű munka volt az archaeologus szabómestert megtalálni. Hatalmas germán alak volt, a ki nagy előzékenységgel fogadott boltjában. Azonnal behivta a feleségét és a leányát, rájuk bizta az üzletet s széles falépcsőn fölvezetett az első emeletre. Valami öt szobája van lakásra berendezve. Diadaljelvényei a francia háborúból, a tornaünnepekről, a lövész- és dalegyesületi parádékról külön falat töltöttek be a nagy szalonban. A konyha tisztább volt a patikánál s a kisasszony szobája valóságos kápolna. Nem fényűzés van a német polgár házában, hanem józanság, jómód és tartalom. A második és harmadik emelet valami tiz szobában csupa régiség. Mindenekelőtt kijelentette, hogy a gyűjtemény nem az ő érdeme. Még az ősapja kezdte. Nem üzleti érdek, hanem a történet szeretete hozta össze azt a sok holmit. A reformáció zivataraiban gazdátlanokká vált templomi szobrok, festmények, zászlók, egyházi szerek és egyéb holmik az uj vallás híveinek jutván osztályrészül, minthogy az átalakított templomban nem maradhattak, á patrícius családok hazaiba vándoroltak. Igy keletkeztek a családi gyűjtemények. A fanatismus nem rombolt össze mindent. De a német szellem tulajdonsága a vagyonmegtartás. Amije volt az apának, azt az utódnak a maga épségében kellett terhes levegő s a mama árnyéka jól megnyúlva is a lámpák hátulról tűző világatói alig ért be. S azokból a szent-ivánéjszakákból csak a csillageső maradt meg nekem, — azt is félig látom — nedves lesz a szemem, ha nézem a fényüktől, a havasi széltől és konybe lábbad. Hát megtanultam sirni is. Nehéz mesterség, de megtanultam. És «mulatok* is egy idő óta. Csak a gyertya ég az asztalon s zuhog a viz a theafőzőben s a borszesz kékes lángja betölti a szobát, mint valami Sudermann-féle dráma hatásjelenlétében s azok az áldott jó fiuk, a kik visszaadnak néha magamnak, húzzák a mi nótánkat. S a mig a hegedűjük elsiratja talán századikszor azt a bolond csillagot, a melyik azt hitte, hogy az övé lehet az a « másik* az a lenyes — s apródonkint csak jobban belesáppadt, lassan lecsuklik a fejem a divány karjára s végigszánt az arcomon valami nedvesség. A kis morzsányi Farkas, a ki nagyon jó fiu, falnak támasztja a bőgőjét — s hozzám jön, meg a <Bandi» is azonképpen : — Ez a fiú elázott! (Pardon, édes kis nagyságos asszonyom : igy mondják.) átszármaztatnia a következő nemzedékre. A multak ez az ősi tisztelete okozta azután azt, hogy a legtöbb polgári családnak több század óta együtt van minden becsesebb szerzeménye. Eladni nem akart semmit, de emlékül mégis adott egy régi fafeszületet, mely még a XVI. századból való. Azt is csak azért, mert két példány volt belőle. Cserébe valami régi magyarországi polgári emléket kért. Sajnálattal vallottam meg, hogy nálunk a régi céhvilágból rendszeres gyűjtemény egyetlen egy sincsen s a magyar iparosok maguk sem ismerik elődjeik remekeit, zászlóit, emlékeit. — Pedig öt-hatszáz esztendő alatt sok memmingeni iparos vándorolt Magyarországba, ahol a régi időben valamennyi kézműves német lehetett a mi céhirásaink szerint. Nem akartam elárulni, hogy a mi iparosaink jórésze épen olyan munkát végez, a mihez nincsen hivatása. Politizál, szónokol, agitál és teljesen elhanyagolja a polgári szellem kiművelését. Sokkal büszkébb szereplésére mint foglalkozására s elődjieről, az évszázadok hírmondóiról sejtelme sincs. Pedig azok is értek valamit. Azok tartották fön a várost évszázadokon. A városi múzeum a városháza legszebb termeiben méginkább fokozta tiszteletemet az ideális polgári szellem iránt. Semmi kérkedés, semmi hivalkodás, hanem annál többet beszélő tartalom. Az egész város története okiratokban, műemlékekben. És mennyi tudás, mennyi becsülés, mennyi szeretet az ősi emlékek közt! A memmingeniek az ősmagyarokat, mint Augsburg környékén átalában, hunnoknak nevezik. Pedig alig félórányira van egy falu, melyet UnS fölráznak. — Ne aludj hát. S a mint rájuk emelem az arczomat, elcsodálkoznak, hogy nedves az. S a morzsányi Farkas hadarva tudakolja, mi a bajom ? közös 'akarattal ráfogjuk a szivarunkra és el is dobjuk — pedig rég hideg még a hamva is — és kinyitjuk az ablakokat. Hanem azért csak hazakísérnek. Kissé támolygok is, — világos, hogy — «eláztam*. Haza is megyek és le is fekszem s magamra akarom erőszakolni, hogy álmos vagyok. De azért csak el nem alszom, mig ki nem fakul az éjszaka fekete posztója kékes-szürkére. S akkor végre, hogy a nappal még nem elég világos arra, hogy nappal legyen, — féléber állapotba esem. A szobám barna gerendái középütt ketté roppannak s magasra nyúlnak, csúcsban összeölelkezvén. S azonképpen az ablakok rámája is ivben hajlik össze s átalakul az én magányos szobám misztériumokkal teli góthikus templommá. Ugy érzem, mintha májusban lennék s a májusi alkonyat gyengülő fénye álmosan esnék be a szentélybe, alig birva az ablakok szines kockáinak reflexét ráI vetni a márványkövezetre. Össze is folygerheimnak hivnak a régi magyar foglyok emlékére. A mult ismerete, az ősök emlékének kegyelete valóságos hitvallás a német kisvárosban. Mindenki abból táplálkozik. De nem emlegeti sem hivalkodással az ősöket, sem kérkedéssel a franczia-porosz háború hőseit. Csöndes, szerény, józan,, művelt polgárok azok most, a kik csak kötelességöket teljesítették, a mikor hőstetteket műveltek. Egy-két napot töltöttem Memmingenben, mert még nyolc-tiz tételem volt utiprogrammomban. De őszinte nagyrabecsüléssel adóztam annak az igazi polgári szellemnek, mely itt már nyolcszáz esztendő óta otthonos. Városházukon becsületes és tanult emberekkel intéztetik sorsukat. Nemsok hivatalnokuk van, de az valamennyi művelt ember. Inkább- szeretnek cselekedni, mint beszélni. Ér telmességök nem ismeri a szereplési viszketeget. Józanságuk nem tűri az uraskodó hajlamokat. Műveltségük lehetetlenné teszi a dölyfösségefe és a naivságot, mely a mi kisvárosaink különös jellemvonása. Emberek ezek a polgárok a gáton. Szeretik hazájukat frázisok nélkül, családjaikat kávéházak nélkül és foglalkozásukat mindenekfölött.. Memmingenben nincsen koldus. A rendőrségnek csak idegenekkel van dolga. A lakosok nyitott ajtók mellett alszanak. Élnek szerényen, de jól •, feltűnés nélkül, de tartalmasán. Iskoláik mintaszerűek, tanítóik pedig tudós emberek. Nem »doctor* ott minden harmadik ember, mint nálunk, a hol tudás nélkül gyártják a címzetes »tudósokat *. Az igazi polgári szellem gyűlöli a sallangot és a hazugságot. Kezével és eszével vivta ki rendje erejét és tisztességét s hogy milyen jövőt lát maga előtt, azt tanulságos és megbecsült múltjával bizonyitja,. mely már sok évszázadra épült. Hol vagyumk mi még az ideális polgári szellem megteremtésétől ? Károsi László* dr. ~ SA R NOK

^ Férfi a klastromban. Egy külvárosi vendégfogadó negyedik emeletén lakott Demange Károly fiatal francia nyelvmester. Igazi francia volt, minthogy ezt külseje is tanúsította. Tökéletes, nyugati modora,, előkelő, de barátságos magatartása azt beszélte a vele érintkezőknek,, hogy jó körökben mozgó férfi, a kiről azt szokás mondani, hogy disztingvált külsejűEgyike volt azoknak, kiket nem szokás felejteni.Hegyesre nyírt sötétbarna szakálla, felfelé iparkodó, világosabb szinti bajusza és feltűnően fényes nagy szemeli tették őt különösen jellemzővé. Hosszú,, fekete kabátot viselt mindig, mi kissé nagyon is komolylyá tette külsejét, de két nagy szemében csupa gyerek,, csupa naivság, kedély mutatkozott.. A jó ég tudta, hogy miért vetődött ide Franciaországból, miért telepedett meg a fővárosbam ? Egyetlen nyilvános hely,, hova. eljárt, az Erzsébetvárosnak egyik polgáui köre volt és egyetlen költekezése, mi fényűzés számba ment, az a csésze piszkosbarna volt, melyet ebédután megivott. Tette- ezt a családapák kedvéért, a kiknek gyermekeit tanítgatta, mi arról biztosította, hogy egy a nagyvilági életről lemondó csendes külvárosi polgáréletet élhessen. A polgári kör tagtársai nagyon szerették a megmyárspolgáriasodott ffancziát, különösen azért, mert oly furcsán beszélt magyarul! Semmi sem zavarta igénytelen létezését, mig egyszer korán reggel kopogtak az ajtaján . . , * Még ágyban volt. Teljesen ismeretlen,, diákforma' fiatal ember kopogott be hozzá. Előadta, hogy a nővére küldte ide ázom kéréssel,, hogy siessen még ma a szürke nénik leányzárdájába és mutatkozzék be, a főnöknő kisasszonynál,, mert ott az intézetnek franczia nyelvtanárra van szüksége. A nővére a tanítványa volt a ta~ nak a márvány szinei s az összefutó szintonus, mint egy megfakult keleti szőnyeg végig nyúlik a «szentek szentén.* És a maga lehelletszerü alakja Nusika bevilágítja a templom tömjénes ködét, amiben alig rezdül a gyertyák csipkés lángja. És megy-megy ki az aranyos dongáju portálé alatt a — férjével.. És otthagynak engem. A kathedrában megbúgnak az orgonasipok a becsapódó szellőtől sóhajtva; valami sejtelmes érzésekkel teli pásztorélet. És én egyedül vagyok. Az «oltáros fülke* méhében szép sorjában ülnek a tölgy faragvány u gyóntatószékek, megcsukló térddel, mint egy sor bőjtölésben kimerült trappista. És érzem magam körül azt a félig tudássá vált sejtését, ami kibontakozott esküvő után a maga leányos szivéből Nusika. És érzem, amint száll, száll föl összegomolyodva a tömjénillattal a góthikus faragványok közé. Bizonnyal ott az Isten, ahova a gondolata száll. Gondolkozom azonközben, mig körül foly az édes tömjénillat, nem fog-e megcsalatkozni sejtéseiben ? Féltem magát Nusika tapasztalaitól a jövendőben csak ugy, mint attól az emíbértől. Pedig csak hallucinátio. Óesárlom a férjét — aki még nitees is — látja. Beteg is vagyok, — mulatok is, — és féltékenykedem és mégiis. azt hiszem, csak én szolgáltam meg magát Nusika — adváö cserébe az én faragatlan szivemet, ami nem tudott die egy bókot is kierőszakolni a számon* csak ilyen őszinte gorombaságokhoz ért — s ami. meg is fájdult, meg is remegett öt percnyi keringőtől — magával. Én eddig csak búsítottam magát Nusika és mégis kérem. Ne legyen nagyságos asszonnyá í És ha mégis megunná, hogy álma legyen egy hóbortos sáppadt fiúnak, a kit megkötött egy szálnyi hajfűrtével — egy hervadt virággal. És ha mégis nagyságos asszonnyá akar lenni, küldjön ugy egy bimbót abból a fehér koszorúból, a mit akkor fog a fejére tenni. Ugy megkönnyezem, de olyan igazán. Feleljen nekem én szétfoszló álmom, én aranyos kis «nagyságos asszonyom* a ki százszor csókolja kezét. Palásthy Marczell.