Esztergom és Vidéke, 1895

1895-04-21 / 32.szám

Végeztével a szavaló egy szép csokrot nyújtott át, melyet Őexcellentiája igen nyájasan fogadott. Ezután a növendékek zajos »Evvivá«ra fakadtak s most Legény Marianna játszotta el zongorán kiváló technikával Wéber »Paraphrase«-át, mialatt a növendékek a második csoportozathoz készültek ; ez a magyar nemzeti szinekkel dekerálva szintén szép látványt nyújtott. Közben négy kisebb leányka magyar solót tánczolt, befejeztével egy toasztot énekeltek ; a kezökben levő vörös borral megtelt pohárkákat összeütötték s háromszor éljenezték a magas vendéget, ki szeretetteljes kedvességgel mosolygott a kicsike énekesekre. Következett egy kardal : Bohm üdvözlő éneke három hangban. Utána :,»J'ai dubontabac« par Emilé Gongét. Vigjelenet. Előadták : F i s c h e r Helén, Steinbach Frida és Trautwein Vilma, kik élénk előadásukkal nagy tetszést arattak. Következett Abtnak »Die stille Wasserrose« ének-hármasa hegedű és zongora kiséret mellett, előadta 10 növendék. Ezután virágcsokrocskákat dobáltak a magas vendég s fényes kisérete lábaihoz, ezzel véget ért az ünnepély programmja. Ő excellentiája francia nyelven következőleg szólt a növendékekhez : »Jól teszik kedves gyermekeim, hogy óhajtják az egyház diadalát, ez egyedüli boldogsága az országnak ; imádkozzanak a szt. atyáért és Magyarország fölvirágzásáért. Nagy örömet szereztek nekem. Fogadja elismerő köszönetemet az intézet igen tisztelt főnöknője, valamint a kedves nővérek is.« Ezután az intézet főnöknője kérte az apostoli áldást, melyet a nővérek és növendékek térden állva fogadtak. A teremből távozva, az intézet emlékkönyvébe írta a magas vendég és titkára nevét, ezalatt a növendékek 2 oldalt a bejáratnál foglaltak helyet, ismét virágot szórtak lábaihoz s folytonos »Evviva ! kiáltással kisérték a kocsiig. Ő excellentiája leereszkedő, nyájas modora, szeretetet sugárzó arcza, mely őt, mint nagy gyermekbarátot tüntette föl — a növendékek előtt feledhetetlen marad. Szintén kedves emlékezetükben marad Monsignore C. Montagnini de Mirab e 11 a, ki élénksége és szeretetreméltóságával az ünnepélyt nagyban emelte, többször ezen szavakat ismételgette : Que — Tudja meg hát, hogy az én szivem már nem szabad. — Ön mást szeret, — kiáltá a sápadt fiú, miközben idegesen felszökkent a kerevetről. — Ugy van, én szeretek. — Akkor hát nincs mit keresnem az élők között, — kiáltott Jenő, miközben hevesen kapott belső zsebéhez, mint aki legalább is forgópisztolyt rejteget kabátjában. Ellácska rémülten látta, hogy mi következménye lett az ő tréfájának s a mikor Jenő zsebébe nyúlt, hogy abból (a hogy ő hitte) pisztolyt vegyen elő, sikoltan alélva dőlt végig a kereveten. Jenő egy ugrással mellette termett és — heves csókot nyomott az Ellácska eperajkára, miközben a zsebéből elővett arany nyaklánczot hódolattal tűzte az időközben (valószinüleg a csóktól) magához tért Ellácska hattyú-nyakára. — Hogy megijesztett maga gonosz. — Bocsásson meg legbájosabb Ella nagysád, én csak szavamnak állottam és betartottam a meglepetést. A sikoltásra rémült arccal besiető szobalánynak csak annyit mondott Ellácska, mint szép Heléna az ő Ganimedjének; — Terka, hozzon csak egy pohár vizet. 1' enfant est charmant dans son innocence«. (Mily elbájoló a gyermek aí. ő ártatlanságában). A titkár ur 16 és 17-én reggeli félhét órakor a zárdatemplomban végezte miséjét, mely alatt a növendékek 3 hangban latin misét és Regina coelit énekeltek ; az orgona kiséretet S c h e d 1 Arnulf főgymnasiumi tanár játszotta, hegedűn játszott B orovicska Adolf az intézet fáradhatatlan énekmestere, ki igen gyakran nyújt élvezetet a közönségnek ugy a sok Ízléssel megválasztott és betanított énekek correkt előadásával, mint művészi hegedüjátékával. 17-én, szerdán ebédközben lepte meg ismét Mogtagníni titkár Dr. Walter Gyula ur kíséretében a növendékeket s emléktárgyként személyesen adott át mindegyiknek egy-egy szép szentképet. A magas látogatásokkal egybekötött örömteljes napok az intézett évkönyvében megörökíttetnek. Egy jelenvolt. ~c STR N 0 K7~ Vadnay Károly, a szerkesztő * A tetőn vagyunk. Nem félünk a túlzás vádjától, ha azt mondjuk, hogy az eddig vázolt széleskörű munkásság magában véve is nem elég, hanem sok egy emberi életre. Vadnay Károly munkásságát azonban még mindég nem merítettük ki. Sőt alig tévedünk, hogy minden eddigire a koronát tette föl, mint a »Fővárosi Lapok« szerkesztője. 1849 vége felé megjelent a >DamenCourier« címből keletkezett, Hölgyfutár. Napilap szépirodalmi tartalommal ! Vakmerőség. Ilyen vállalathoz olyan merész szellem kellett, mint aminő Nagy Ignácz. Valóságos bámulat tárgya Nagy Ignácz vállalkozása, hogy a politikai nyomás s a minden tekintetben veszedelmes vagy könnyen azzá válható körülmények között volt elég bátorsága ahhoz, hogy ilyen elszántsággal sorampóba lépjen a magyar szépirodalom érdekében. Egész munkásságát a legigazibb, legönzetlenebb hazafiság jellemzi, ezzel kezdte s ezzel végezte. Elképzelhető, mennyi fáradságába került a lapnak irodalmi színvonalon való megtartása oly időben, mikor az írók a szélrózsa minden irányában szétszórva éltek, összekötő kapcsuk nem volt, szabadságukkal, életükkel játszottak, ha működni mertek. És Nagy Ignácz ily viszonyok közepette indította meg a »Hölgyfutár«-t 1849. dec. í-én. A következő évben maga mellé segédszerkesztővé Szilágyi Sándort vette, a kit 1852-ben Tóth Kálmán, a lapnak utóbbi szerkesztője követett. S nem hiú frázis az, hogy mi mindennel kellett akkor megküzdeniök az íróknak. A Pesti Napló 1850. szept. 3. 150. számában olvassuk: »A Hölgyfutár szerkesztője, Nagy Ignácz, tegnap óta fogságban van ; Tóth Kálmán egy verseért, (A huszár család) 3 napi porkolábfogságra ítéltetett.« Magában a lapban meg azt olvassuk, hogy a kiadó és szerkesztő kénytelen a lapot beszüntetni, »a Hölgyfutár kiadása 3 hónapra, vagyis május 12-ig, felfüggesztetett.« Bizony furcsa állapotok voltak azok. Ha a »katonai szó fordult elő a beszédben, azt legott >hajdú«-vá kellett idomítani, ha valaki (mint pl. Vadnay) tollára merte venni a »vérmező «-t, ebből azonnal bőséges okot faragtak üldözésére. Egy szóval a szerkesztői irodához az akkori rettenetes hatalmú rendőrség kegyeiből roppantul közel esett a börtön. És ilyen nyomasztó küzdelmek ellenére sem szűnt meg Nagy Ignác lelkesen, buzgalommal szolgálni szépirodalmunk ügyét. * A dr. Körösi László szerkesztésében megjelenő s

Korrajzok« legújabb kötetéből. A merész alapító olyan közlönyt teremtett a «Hölgyfutár*-ban, a mely köré egyre nagyobb számban sorakozott az olvasók serege. Ehhez a laphoz szegődött a még nagyon fiatal Vadnay is, mihelyt a fővárosba költözött s nemsokára belső munkatársa lett. Sőt nemcsak belső munkatársa, hanem rövid időn valódi középpontja, a ki előkelő s önérzetes, mindég finom modorával, percig sem lankadó szorgalmával és tántoríthatatlan kötelességtudásával köztiszteletet és szeretetet vívott ki magának is, a lapnak is. S tényleg ez időtől fogva az ötvenes években és hatvanas évek elején fejtett ki legtevékenyebb munkásságot, ekkor ontotta beszélyeit, ekkor vonta magára a közfigyelmet. Vadnay csakhamar megnyerte az írókat is, megnyerte igazságérzetével, szeretetreméltóságával, fokozódó munkabírásával. Sőt néha egyébbel is. Igy egyszer Szász Károly »Don Rodrigo« czimmel románcot írt, Heine hatása alatt keletkezett hosszú (12 versszakos) müvet, a. melyet irója mindig kihagyott későbbi gyűjteményeiből. Vadnay elolvasván a költeményt, megírta a »Bolond Rigó» c. paródiát reá. A szerkesztő nem merte kiadni, attól tartott, megharagítja vele a költőt. De hát maga Szász Károly biztosította, hogy csak adja ki, ő ugyan rossz néven nem veszi, sőt inkább köszönettel tartozik Vadnaynak, ki meggyőzte arról, hogy az a románc nem sikerült. A paródia megjelent s a következő napok egyikén a Hölgyfutár szerkesztőségében merő véletlenségből szemben állt egymással Szász és Vadnay. Szász mindjárt kinyilatkoztatta, hogy teljességgel nem érzi sértve magát, ámbár hogy öt esztendővel idősebb poéta. S attól fogva ol)jan barátságot kötöttek, a melyet soha semmi sem volt képes még gondolatban sem megzavarni. Nagy Ignáczot a kór 1854. márczius 19-én elragadta s e naptól kezdve majdnem egy hónapig nem akadt vállalkozó a munka folytatására. Április 6-án azonban Berecz Károly, a ki 1848-ban a hivatalos Közlöny szerkesztőségi tagja volt s ugyanakkor adta ki »Szabad hangok« czimű költeményfüzetét, az első cenzúrától mentes könyvet hazánkban, s francziás, elmés, gúnyos műveivel legtöbb hatást tett, átvette a lap szerkesztését s vitte 1856. ápr. i-ig, a mikor meg Tóth Kálmán kezébe jutott. Vadnay, a ki már évekkel előbb szoros barátságot kötött Tóth Kálmánnal, valóságos munkavezetője lett a lapnak s azt nem is hagyta el többé. A szerkesztés sok gondot adott Vadnaynak, mert Tóth Kálmán a maga lyrájával volt elfoglalva, az írók nem igen özönlöttek sa munka legnagyobb része Vadnay vállára zúdult. De a munka percig sem lankasztotta, mert látta, hogy a lap közkedveltségnek Örvend. Pedig lehetett volna oka az elkeseredésre a rendőrség minden kigondolható zaklatása miatt. Mikor behozták a hirlapbélyeget, a Hölgyfutár egy időre megszűnt mindennapi lap lenni, mert nem volt képes a naponkénti bélyegdijt viselni. Még nagyobb casus volt az, mikor a lap kiadója, Szomwald Gyula, ki gondatlan pazarságáról volt ismeretes, egy szép napon átröpült az uj világrészbe. Hát hiszen az ő becses személyének hiánya utóvégre sem lett volna rengeteg szerencsétlenség, mert valahogy csak akadt volna kiadó, hanem a baj abban állott, hogy a szépen begyült előfizetési pénzeket is magával vitte. Vadnayéknak harmadfél hónapon keresztül semmiből kellett fentartani a lapot. Ennek elmultával szerencsére akadtak bőkezű honfiak, mint Tomori Anasztáz, irodalmunknak ez a nagy maecenása, meg Nyíri Józsa, Vadnay barátja, kik kisegítették a szerkesztőséget a pénzzavarból ugy, hogy egy év múlva nem volt már adósság s a lap vígan folytathatta életét. Vadnay azonban, ki szeretett külföldi utakat tenni, a hatvanas évek elején is külföldön járt. Hosszú utazást tett. A külföld megismerésének bevezetéséül besoroztatása alkalmával Olaszországban szerzett tapasztalatai szolgáltak. Ismerte tehát az olaszok földjét, bejárta Svájcnak hótetőit, megbámulta Parist és Londont, de — saját vallomása szerint — valamennyinek nagyszerűségét elhomályosította a szemében Bosporus, az Arany szarv, szóval Konstantinápoly. Feledhetetlen hatást tett rá a török világ a színek utolérhetetlen tarkaságával, az idomok rendkívüli változatosságával, s az a nevezetes pont, hol két nagy világrész nyújt egymásnak kezet. Nincsen az elragadtatásnak olyan kifejezése, a melyet ne halmozott volna Konstantinápolyra. Mikor külföldi útjából visszatért a hazába, természetesen első gondja volt viszszatérni a forrón szeretett gyermekhez, a Hölgyfutárhoz. Hanem ezt már nem lelte meg sehol. Mert az történt, hogy a mig ő külföldön járt, addig itthon Tóth Kálmán belefáradt a munkába s a lap tőle más kézbe vándorolt. 1861. július i-től Bulyovszky Gyula, 1862. nov. i-től pedig Balázs Frigyes vezette, a kinek aztán sikerült is elvezetni oda, a honnan nincs töb bé visszatérés. Két évig nem volt szépirodalmi napilapunk. Hanem 1864. január i-vel — mintegy halottaiból támadva föl — megint lett egy. Tóth Kálmán megindította a « Fővárosi Lapok »-at. Ennek a lapezimnek is meg van a maga története. A Hölgyfutárra vezett vissza ez is. Tóth Kálmán s különösen Vadnay Károly nagy nehézségek között tartották fönn a lapot, de hát ugy csüngtek rajta, mint a szülő imádott gyermekén. Az előfizetőket illetőleg, nem is igen lehetett okuk a panaszra, a közönség is szívesen olvasta, de mégis .volt valami, a mi sehogy sem tetszett. S ez éppen a lap cime volt. Mintha bizony kizárólag nőknek szánták volna a lapot. Hát hogyan reméljenek férfi olvasókat, a mikor ezeket már a cimből is egészen kizárják. Vadnaynak gyakran jutott eszébe ez a dolog s egy izben föl is emiitette Tóth Kálmánnak, hogy valami más cimről kellenne gondolkodniuk. Tóth Kálmán nagyon helyeselte az eszmét. Vadnay pár nap múlva készen volt az uj cimmel, legyen hát: Fővárosi Lapok. Tóth Kálmánnak nagyon megtetszett ez a cim. «Igazad van, ha [egyszer ujat indítunk, ezt a nevet adjuk neki.» Mikor aztán a Hölgyfutár Balázs Frigyes kezén tönkre ment, Tóth Kálmán az áldozókész kiadók mintájával, Emich Gusztávval, körülményesen megbeszélvén az ügyet, megállapodott abban, hogy újra fölveszi a fonalat s igy került a Hölgyfutár helyébe a Fővárosi Lapok. A megjelent első szám ríagynevü iróink műveivel indult meg, ott volt Tompa Mihály költeménye, Pálfiy Albert beszélye, Falk Miksa történelmi tárczája s ezeken kivül a többi rovatokat is méltó élénkséggel és változatossággal állítják össze. Vadnay 1867. áprilisétól fogva vette át, mint szerkesztő s szerkesztette 1892. végéig. És ne higyjük, hogy mivel ép abban a szép esztendőben nemzetünkre végre-valahára igazán rásütött a szabadság napja, annálfogva a Vadnay feladata nagyon könnyű volt. Lehet ebben igazság, de azért az a feladat, a melyet magára vállalt, minden erejét igénybe vette. Először is a mily hiven meg kellett őriznie a lap örökbecsű hagyományait, a melyek a Hölgyfutárra szálltak vissza, ugy másodszor folyton lépést kellett tartani a fejlődő irodalmi irányzatokkal, a nélkül, hogy félszegen egyiknek vagy másiknak pedáns szószólójává szegődött volna, továbbá nemesitnie, nevelnie kellett a meg-