Esztergom és Vidéke, 1895

1895-04-04 / 27.szám

Nemzeti kötelesség. Néhány nap előtt, majdnem ösz­szeesve a haza nem régen elsiratott nagy fiának szentelt kegyeletes és lélekemelő ünnepélylyel, a magyar nemzet egy sirjában is nagy honta­lanjának, Il-ik Rákóczy Ferencnek száztizenkilencedik születés napját ün­nepelte. Nem az ünnepek konven­cionális értelmében, mert fájdalom, a Rákóczy-kultusz külső ünnepségek­ben nem jut kifejezésre. De hát az elméknek és sziveknek jutott a ha­zafias kegyeletnek igaz érzése az iránt, a ki éppen nyolcvan esztendeje hall­gatja az első magyar író, Mikes Kelemen szerint »tenger mormo­gását. « Szinte kínálkozik a hazafias küz­delemben egyazon pályafutású férfiú, Kossuth és Rákóczy, hogy életüket a honfiérzelem egyforma melegével lássuk és méltányoljuk. Csak az em­beri momentumok rezegnek szivünk­ben és nem politikai aspirációk. Es lehet, hogy a kegyelet érzése mar­kánsabban fogja el szivünket az iránt, Íz ..Eszteraom és fiié" tM Mi lenne belőlem. Mi lenne belőlem, Ha nem láthatnálak, Ha úgy néha napján Nem lehetnék nálad ? Mi lenne belőlem, Hogyha rám nem néznél, Ha nem melegedném Szemeid tüzénél ? Mi lenne belőlem Messze idegenbe, Tetőled mérhetlen Mértföldekre vetve ? Mi lenne belőlem, Hogyha már nem volna, Ki rögös utamra Virágokat szórna? Mi lenne belőlem, Ha rám nem nevetnél, En uram, teremtőm! Mi lenne belőlem, Ha te nem szeretnél . . . Hrabovszky Lajos. Még se lump. Csergő Károly urnák rossz híre volt a tisztességes asszonyok és leányok között; kicsapongó életet folytatott. Kávésok, korcsmárosok, pinczérek alázatosan haj­longtak előtte, ahány rosszhirű asszony­személy volt a városban, mind barátsá­gosan mosolygott rája. Hát még a ci­a kit mi kortársul ismertünk és aki­nek lángoló honszerelmét, csodálatos mélységű agyát és a világot bámu­latba ejtő szónoki tehetségét úgy­szólván közvetlenül ismertük, de két­ségtelenül Rodostó felé a Márvány­tenger partjára is elszáll a honfi érze­lem, és az, a mi az emberben örök, mert emberi : a szánalom szólal föl egy mélységes tragikum iránt, és hogy neki még haló porában sem ada­tott meg hazája földjében nyugodni. Ezért a mostani napokban, midőn april 8-án éppen 80 esztendeje lesz, hogy Rákóczy hamvai a saint-benoit-i tem­plomban nyugosznak, a tragikus nem­zeti hős iránt a hálás nemzedék nem csak kegyeletét idézi föl, hanem egyúttal — ha egyáltalában a nem­zetek hálásak tudnak lenni történelmi alakjaik emléke iránt, — ezen a na­pon a kegyeletnek föl kell ébrednie azon kötelesség teljesítése érdeké­ben is, hogy a nemzet hontalanját hazai földben kell elhelyezni. Nem versengő pártok lármás akciója kell ide, de a társadalom elhatáro­zása. A célt nem szabad pártoskodásra gányck! Azok valóságos jobbágyi hódo­lattal viseltettek iránta. Talán csak a cigányok tudták, ha ugyan volt hozzávaló érzékük, — hogy Csergő Károly nem olyan aljas ember. Amikor végigvonaglott a hegedűn az a bizonyos siralmas nóta, a cinikus ember sírt. És akit a dal könnyekre bir indítani, az nem lehet rossz ember. Igaz, hogy speciálisan korhely nóta volt az övé; az a refrain-je, hogy : „Nem iszom én senki kontójára." és igaz, hogy eközben ütötte az asztalt, törte a székeket, pofozta a kucsébert, hanem mégis tudott sírni egy nyomorult nótán ... De ezekére nem lett volna olyan rossz hire a nok között, hisz volt a városban még őnála is nagyobb korhely. De Csergő Károly őszinte és goromba volt, mint a havasi oláh. Az illemszabá­lyokat lehet hogy ismerte, de készakarva lábbal tiporta. Nők társaságában úgy vi­selkedett, mintha valami korcsmai torna­iváson volna. És ami a legfurcsább volt, úgy szidta, gyalázta önönmagát, hogy néha szörnyű volt hallgatni. Ha volt valami nőhallga­tója, ami vajmi ritkán esett meg, olyan dolgokat mesélgetett magamagáról, hogy ha azt esetleg más mondja el őróla, rög­tön becsukták volna. Persze, hazudott: soha sem ártott senkinek. Gyönyörűsége telt abban, hogy szidja énjét. Minél feketébbre festette le magát, minél jobban szörnyűködtek hallgatói, annál nagyobb öröme telt benne. Módfelett udvariatlan volt. A nők amúgy is felületesek a férfiak megitélésében. Ebben a tekintetben több­nyire a külsőség az irányadó náluk. Nem csoda tehát, ha Csergő Károly előttük a használni, mert ennek meg kell nyerni az egész nemzetet. Ugy tudjuk, a Rákóczy korszak koszorús irója, T ha 1 y Kálmán a nagy hontalan tetemének hazahoza­talára már indított meg akciót. A törvényhatóságok közül nem egy erre a czélra meg is szavazott va­lamelyes összeget. Siker még nincs, pedig Thaly Kálmán biztosit, hogy a saint-benoit templom szerzetesei a nemzet drága klenodiumát bár hiven őrzik, de nemzeti akarat­nak engedve, azt készségesen átad­ják. Végre is a magyar nemzet nem oly gazdag történelmi alakokban, hogy a nemzeti kegyeletet Rákóczy Ferencz iránt teljesiteni ne kel­lene. A baj bizonnyal abban van, hogy itt politikát látnak a nemzeti kegye­let gyakorlatában. A hazafias kegye­let nem politika. Es bizonnyal a fölséges királyához hű magyar egy Savoyai Eugen haló porainak haza hozására éppen oly szívesen vállal­koznék, ha arra szükség lenne. A hazaszeretetnek kritériuma, hogy ne rossz férfiak példányképe volt. Gyűlölték, utálták, megvetették. Csergő Károly persze semmit sem tö­rődött ezzel; nevetett rajtuk. Bánta is ő, akármit gondoljanak róla. Azután meg ő is mély megvetést érzett a nőnem iránt. » Nyomorult bábuk* mondogatta magában. Harminc éves volt, amikor meglátta a szomszédja leányát, a tizennyolc éves Juliskát. Azaz, hogy látta ő már ezt a leányt a születése óta; takarítónője, ki régebben Juliskáéknál szolgált, elmesélte neki, hogy kis korában a leányt az ő ne­vével ijesztették. — Jön a Csergő Kari, az a lump. És a kis Juliska ilyenkor fogvacogva fogózkodott a mamája ruhájába. Csergő Károly akkor jóízűen nevetett ezen. Hanem most, amikor ezzel a leánynyal találkozott és véletlenül az arcába nézett, olyan furcsa érzés támadt benne egy­szerre. Hirtelen megfordult és utánna bá­mult. Azután elgondolkozott magán. — Hát ez mi ? — kérdé. Egész nap a leányról gondolkozott. Mit gondolt ? maga sem tudta. Hanem a mikor estefelé a »Szomjas oroszlán«-ba ballagott, önkénytelenül ki­szaladt a száján : Csinos leány . . . Visszafordult és el­ment haza -- aludni. Két hétig nem látták őt a »Szomjas oroszlán«-ban. \ Pedig nem volt csinos leány. Kis tömzsi feje, kis barna szeme, kis. pisze orra, ala­csony termete, — minden "kicsiny volt rajta Csak a tizennyolcadik tavasz..ömlött el egész alakján, más szépsége nem volt De Csergő Károly saját szerencsét^ lenségére szépnek találta őt. Másnap megint találkozott vele. A leány idegenkedjünk kegyeletünket elhal­ványítani még századok után sem. Azért dicsőség Székesfehérvárnak, hogy Szent István, Kolozsvárnak, hogy Mátyás király és Nagyváradnak, hogy Szent László szobrát fölállít­ják a magyar ezredéves mult fényes szimbolumiul. Rákóczy hamvait haza kell hozni, hadd legyen itt a hon­szerelem Mekkája, a hova elzarán­dokol néha napon, ahol megtanulja az ifjú és gyermek, mint kell a ha­zát szeretni. És ha majd itt lesznek a drága hamvak, akkor jut a másik kötelesség: ércszimbolumot annak, aki nagy czélja balszerencsés fordu­lata után egy évszázadig idegenben hallgatta » tenger mormolását«. Ne engedje elsurranni a magyar társa­dalom a nyolczvanegyedik évfordulót nyomtalanul, hasson oda hazafias adományokkal, hogy egy hozzánk méltó pantheonban pihenjenek a drága hamvak és itt folytassa a honfi szerelemmel tele, nagymultú és tra­gikus nemzeti hős csöndes álmait és álmodjék hazája nagyságáról, vi­rágzásáról. véletlenül rajta feledte tekintetét, és ettől a tekintettől lángba borult az arca. Megbillentette a kalapját. A leány bá­mulva bólintott vissza. — Nini, a Csergő Kari udvarias lett! Már rég eltűnt a szemei elől, de ő még mindig mereven bámult az utcasarokra, amely mögött a leány eltűnt. — Igy ment ez két-három napig. Juliska nevetve mesélte el barátnőinek, hogy ő Csergő Karit megigézte. — Ugy néz rám, mint a borjú és ugy bámul utánam, mintha én volnék a chinai császár. Társnői nevettek, boszankodtak e dol­gon. A legfiatalabbik egész komolyan ezt mondta Juliskának : — Te, ne kezdj vele, mert agyonüt. Anyjának is szólt az eseményről, ki szi­gorúan megtiltotta neki, hogy visszakö­szönjön. — Mit akar az a vadállat ? Majd adok én neki. Juliska szófogadó leány volt; másnap nem fogadta el Csergő köszönését. Csergő Károly életének talán ez volt a legszomorúbb napja. Korán feküdt le, de a világért sem tudott elaludni. Nyö­gött, sóhajtozott, mintha halálos beteg volna. Hiába akarta agyából kiűzni nyo­masztó gondolatait, hiába hunyta be sze­meit, róla gondolkozott, őt látta. Egyszerre fölugrott az ágyból, felöltöz­ködött és elment a korcsmába. Félóra múlva visszajött, nem volt ott maradása. Meggyújtotta a lámpát, leült az asztal­hoz és fejét kezére támasztotta. Miről gondolkodott ? Miről szoktak a szeren­csétlen szerelmesek gondolkodni? Aztán felemelkedett és nagy léptekkel kezdett fel s alá járni a szobában, kezé­vel izgatottan hadonázott, mintha meg­Esztergom, XVII. évfolyam. 27. szám. Csütörtök, 1895. április 4. ESZTERGOM és VIDÉKI 9NSS»^V.V>NV.X\VX\V^ VÁROSI ES MEGYEI ERDEKEINK KÖZLÖNYE. V^»N**N^^>»»»^^ | Megjelenik hetenkint kétszer: | ^ csütörtökön és vasárnap. | Szerkesztőség és kiadóhivatal, | Hirdetések —*— | hova a lap szellemi részét illető közlemények, hivatalos és | a kiadóhivatalban vétetnek fel. ELŐFIZETÉSI ÁR/. | magánhirdetések, nyiltterek, előfizetési pénzek és reklamálások § jNHfri ^ Egész évre 6 frt — kr. | küldendők : ^ | Fél évre . . . 3 » — » | i < I Minden egyes hirdetés után 30 kr. kincstári 1 § Negyedévre 1 » 50 » | Duna-utcza 52. szam (Totn-haz). 1 I ^ Egy hónapra — » 50 » | ^ bélyegilleték fizetendő. | Egyes szám ára . — » 7 » • | Egyes számok kaphatók a kiadóhivatalban, Tábor Adolf könyvkereskedésében, | VXSX^XSV^V^S^^XNV^^ a Wall fis cll- és Haugh-féle dohánytözsdékben. x\s>sx^v<vxsxsvws^

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom