Esztergom és Vidéke, 1894

1894-03-29 / 25.szám

Esztergom, XVI. évfolyam. 25. szám. Csütörtök, 1894. márczius 29. ESZTERGOM és l : '• • —^ VÁROSI ÉS MEGYEI ÉRDEKEINK KÖZLÖNYE. Megjelenik hetenként kétszer: \ | csütörtökönje Vasárnap, j Szerkesztőség és kiadóhivatal, Előfizetési ir: S hova a lap szellemi részét illető közlemények, hivatalos ^ Egész évre 6 frt — kr. | és magánhirdetések, nyiltterek, előfizetési pénzek és I Fél évre 3 » — >. f reklamálások küldendők: | Negyed évre 1 „ 50 „ % % Egy hónapra — « 50 „ | Duna-utcza 52. szám (Tóth-ház). * Egyes szám ára — M 7 „ ? VIDÉKE Hirdetések: Hivatalos hirdetés 100 szóig 75 kr., 2O0-ig 1 frt 5^ . kr., 800-ig 2 frt 25 kr. és igy tovább. fr Bélyegdij 30 kr. | Magánhirdetések négyzet centimétere i kr. Ezenkívül 30 kr. bélyegdij. f Hirdetésminimum bélyegdijjal együtt t frt ao kr. 5—10-szeri hirdetésnél f. 10

0 | 0 , n—20-szorinál 15 0 | o . egy negyedévi (aó-ssor) és egy félévnéli $ (52-szer) ao 0 1 0( egész évinél (i04-szer) as 0 | 0 engedmény. +>b- Nyilttér sora 20 kr. -0-* f „Gyere haza, Kossuth Lajos!" Igy énekeitek. Ahányszor a hegyek füszerszámos nedve fölhevítette a vért, megoldotta a nyelvet, a szív érzését; szabadjára bocsátotta a szenvedelmek és ábrándok szilaj koboldjait. Ahányszor az a hő vér agyunkba szállt, megsokasította képzelő erőnket, s izzó szemünk látott rég elmúlt, soha nem létezett, soha vissza nem térő és soha el nem muló világokat bűvös tükrözetben, s izzó ajkunk mondott rég elévült, soha meg nem értetf,%oha ki nem gondolt s el sem felejthető csodás fogalmakat. Azok közül való ez is : „Gyere haza, Kossuth Lajos Jjí Gyere haza, ahol csaknem félszáz év óta nem voltál; honnét vér és pusztulás ítélet napi éjszakáján a balvégzet idegenbe vitt, — hova azóta minden reggel reménykedve vártak a szerencsétlenségben tieid. Gyere haza, — jobb napokra virradtunk. Eljöttek mind, kik veled voltak odakinn. Eljöttek a bujdosók, a hontalanok, — itt megtalálták az édes apai eszményt, a meleg tűzhelyt, multunk folytatását, a jövőbe átfejlődést békén gyarapodva, csöndesen boldogulva. Légy a szerencsében is te a mienk. Az Esztergom és Vidéke tárczája. Regény. Ülők szobámnak ablakánál És nézek a világba ki: Künn rtít idő van, ólmos eső Az ablaktáblákat veri. A haldokló tél mostan vijja Az új tavasszal a csatát, És mig az elemek harczolnak Komor, sötét lesz a világ. Ime, hogy a tavasz jöhessen A téllel kell megküzdnie, S hogy majd későbben felviruljon, Kietlen lesz a föld szine. — Talán azért oly bvís a sorsom, Hogy később vidámabb legyen ? Remélni kezdek, mert hisz látom ! Tavasz jön, és a tél megyén. Most harczolok még bánatommal Fájó, fájdalmas harczokat S talán boldogságot vivők ki, Csak meg ne adjam magamat! Erdőai Dezső. A hasvéti menyasszony. — Az »Esztergom és Vidéke* eredeti tárczája. — Arról a régi kedves korról szól a nóta, a midőn Szt*-Tamáson még nemes Kókay Gergely volt a falu bírája, a mi az Urnák 1700-ik esztendőben történt. Gyere haza . . . felejtsd el azt a remény szót, melyet a debreczeni templom bolthajtásai alatt kimondtál, hogy éljen-riadal után halálhörgések fojtsák el. Esküt tettél rá, de fátyol van vetve mindkettőre .* régen volt, senki se emlékezik vissza, Isten is jóváhagyja. Gyere haza . . . mert ki tudja, nem-e fordul itthon egyszer máskép. Talán most is csírázik már a visszavonás, az idők méhe balságoktól foganhatott. Szükség lehet, hogy akkor köztünk és velünk légy ; szükség lehet, hogy az légy, aki voltál: néped erőssége, fegyvere. Nem jött. Hivta népszerűség, — hivta hatalom, hivta vagyon. Künn maradt egymagának, remetének, szegényen. Multak évek, aggastyán lett, eltörődve, s hivta részvét, hivta támasz : büszkén nem fogadta el. Nyomta testét a kor, lelkét a kór, mindkettőt az élet terhe, melyet véghetetlen honvágy súlyosított. És fehér hajjal, roskadt testtel dolgozott a kenyérért odakünn, — keze remegett, szeme káprázott már, csak lelke tartott ki rendületlen, és — nem jött haza Kossuth Lajos. . . . . Most aztán jön, külön vonat hozza. Sirva búcsúztatják la jó idegenek, kiket — soká köztük élve — igy megszeretett. Jön. És befutja a hir az egész hazát. Talpon az ország, talpon a nemzet, fogadni a várva vártat, történet hősét, dalok héroszát, imádságok tárgyát. Mennyi zászló a falakon, mennyi koszorú és virág, hány fáklya lobog, hány szem ragyog könytől fátyolosan. Csak Isten angyalserege győzné ezt s a sok áldást megszámlálni, melylyel a visszatérőt útjában milliók köszöntik. Született volna királynak, nem végezhetné királyiabbul. Jönne vissza háborúból győztes hadvezér gyanánt, diadalmenete nem lehetne-' fönségesebb. Ha máskép rendeli a végzet, s ő megmarad kormányzónak holtig, búcsúztatása nem érne föl ezzel a viszontlátással. A külön vonat szikrákat szórva hasítja a levegőt az éjszakában. \ Milano, Brescia, Verona, Mestre álomkép gyanánt suhannak el. De az őszKossuth odabenn az érczkoporsóban másról álmodik mozdulatlanul. Udine .., Cormons ... föl ne ébresszétek: a vonat osztrák területre ért. Hadd pihenjen ő régi emlékekkel, szentelt hadi zászlók árnyéHires volt pedig Kókay uram arról, hogy ősi Esztergom vármegyében nem volt olyan szép leány, mint az ö Ilonkája. Meg is becsülte amúgy Isten igazában a biró egyetlen leányát. Mindig a legszebb varrottasban járatta, a melyet a székelyföldről az ő számára hozott Simon rácz. Olyan topánkát még nem láttak Esztergomban, a milyent Ilonka viselt formás kis lábacskáján A hajbeli diadémét maga Gergely uram nagyapja szerezte egy töröktől, a kit saját kezével ölt meg Zalánkeménnél. De nem is hordta máskor, mint pünkösd napján, meg a bérmáláskor. Hogy mért költötte mindezt a különben nem is gazdag Kókay leányára, annak bizony nagyon furcsa oka volt, Kókay Istenben boldogult első feleségének, a kinek leánya volt Ilonka, egyszer, épen húsvét vasárnapra virradó éjjel az az álma volt, hogy neki egy leánya fog születni, a kinek párja messze földön nem lesz. Erre a leányra nagy szerencse fog várni, a mennyiben a templomban meg fogja látni egy előkelő, idegen naqy úr, a kinek annyira meg fog tetszeni, hogy rögtön megkéri kezét. Nemsokára, piros pünkösd napján, meg is született az a várva várt leány, a kinek jövendő nagyságában olyan nagyon biztak. De a leányanyja életébe került, a ki utolsó perczében arra kérte a bírót, hogy viselje hűen gondját gyermeküknek, járassa szépen és mindenek fölött vallásosán nevelje, mivel szerencséjét is a templomban fogja elérni. Eltemették békével Ilonka anyját. A leány nőtt és folyton szépült, apjának egész büszkesége és öröme ö volt. Ha csak szabadideje maradt a bírónak, azt mind leánya nevelésére fordította. Meg is tanult szépen olvasni és imádkozni; jó nevelésű, okos, engedelmes leány lett. Csak egy nagy baja volt a szép Ilonkának, hogy nem kérdezve meg édesatyját, szerelmes lett és épen nem olyanba, a kit anyja megjósolt neki. Szerelme tárgya a vár-őrmester fia volt, a csintalan Grazer Jancsi, a kit atyja papnak szánt, de ő inkább beállt katonának, mivel annak szabad gyöngyélete van, mig a papnak egész nap olvasót kell morzsolgatnia. Deli, virgoncz legény volt Jancsi és igy nem csoda, hogy csakhamar megakadt a szép Ilonka szeme rajta. Ilonka az első helyen ült a templomban, mindjárt az oltár előtt. Jancsi az oltárnál állt, szemközt Ilonkával. A pap épen az igaz szerelemről beszélt, mint a mely a legboldogabb házasságot idézi elő. A fiatalok szeme véletlenül összetalálkozott, mindkettőben sebesebben kezdett lüktetni a vér. Ekkor szerették meg egymást. Ettől fogva mindig találtak alkalmat, hogy egymással találkozzanak. Olyan édes perczek voltak azok, a melyeket ugy együtt eltöltöttek. Beszéltek szerelmükről, boldogságukról, de egyúttal arról az elháríthatatlan akadályról is, a mely apjuk személyében jelentkezett. Nem hiába állt azonban Jancsi ezermester hírében, tudott is magán segíteni. Megbeszélték szépen, hogy hogyan fognak a biró úron kifogni. Húsvét vakában, társalogva Bocskay István, Rákóczy György és Ferencz, Bem és Klapka, Damjanics és Guyon szellemével, mig a dübörgő gép felkapaszkodik a Karszton s leér a túlsó dülőn a Quarnero-medencze szélére. A bóra szűnik, a kősivatag hátul elmaradj a fenyveseket szép bükkösök, cserjések, majd oleander és küprosz erdők, olajligetek és pálmák követik. Tul azokon Fiume tornyai csillógnak s az Adria kék tükre árboezos gályákat ringat. Öreg Kossuth, ébredj, ez már a szent haza jogterülete. Itt lobogott legutoljára a nemzeti zászló a te harczaid alatt, s itt fogad legelébb a gyászlobogó. A tenger halk morajjal köszönt, ki első oktattad a mai magyart, hogy vele frigyre lépjen; amott köszönt egy másik tenger, hatalmasabb emennél, a te őselemed, kinek bálványa lettél: a nép. De az utazó agg nem nézi mindezt, nem hallja mindezt, — álmodik tovább. S a vonat tovább robog. Átszeli a Szávát, a Drávát, eljut Muráig. És mintha valami megmozdulna ravatal fölött, mintha egy halk felsohajtás törne ki a koporsóból. Mintha az alvó megérezte volna, hogy a halottas kocsi sárnapra határozták el a csiny kivitelét, amely napon Gergely úr vak hitével várt leánya vőlegényéül egy nagy urat. 1700 húsvét vasárnapján ragyogó reggelre ébredtek fel az esztergomiak. Gergely uramnak különösen jó kedve volt, erősen bizonyítgatta leányának, hogy a mai napon fog eljönni a várva-várt vőlegény, azért hát öltözzék fel a legszebb viganójába, tegye fel hajába azt a ragyogó diadémet, hiszen úgyis utoljára teszi itthon. A leányka is mosolygós kedvében volt, örömmel, oly édes gyermekességgel öltözött. Szebb volt, mint máskor bármikor. Darázs derekát szinte vágyott az ember átölelni; piros kis szája meg nem tudott állani, mindig csicsergett, mint valami aranyos madárka. Eljött a temploraba menés ideje. Atyjával ment a templomba, a ki oly daliásan ment mellette, mintha koronázni vinné gyermekét. A szokásos helyükre ültek le, a legelső helyre, az oltárral szemben. A pap már a szentségfelmutatáshoz ért és még sem jelent meg a várva-várt idegen. Az atya már-már elvesztette reményét, a midőn egyszerre egy magas, kecskeszakállú férfi lépett be a templomba és nem törődve azzal, hogy a mise javában foly, keresztül törve a sokaságon, egész az oltárig haladt előre, ahol visszafordulva végig nézett a templomban. Kókayban először a kötelességérzet támadt feles ki akarta vezettetni a tolajkodót; de azután hirtelen meggondolta, ? hátha ez a várva-várt vőlegény, különö-