Esztergom és Vidéke, 1894

1894-12-30 / 103.szám

Esztergom, XVI. évfolyam. 103. szám. Vasárnap, 1894. deczember 30. ESZTERGOM es VIDÉKE Megjelenik hetenkint kétszer : | csütörtökön és vasárnap. | 1 . I | ELŐFIZETÉSI ÁR.: I 2 í ^ Egész évre 6 frt — kr. | | Fél évre 3 » — » ^ I Negyed évre i » 5° * • ^ ^ Egy hónapra ........... — » 50 » ^ S Eeyes szám ára , — » 7 y> ^ I T I VÁROSI ES MEGYEI ERDEKEINK KÖZLÖNYE. Szerkesztőség és kiadóhivatal, hova a lap szellemi részét illető közlemények, hivatalos és magánhirdetések, nyíltterek, előfizetési pénzek és reklamálások küldendők: Duna-utcza 52. szám (Tóth-ház). Egyes számok kaphatók a kiadóhivatalban, Tábor Adolf könyvkereskedésében, a Wallftscll- és Haugll-féle dohánytőzsdékben. | a kiadóhivatalban vétetnek fel. Hirdetések % Minden egyes hirdetés után 30 kr. kincstári | Ss bélyegilleték fizetendő. 1 J Haldokló esztendő. Éltünk rögös határain Két géniusz vezet, Remény s emlékezet. Kölcsey F, Reméiy lesz, meddig a földön emberek lesznek, mert a remény főleg a szeg-ény, szerencsétlen embereknek mndennapi kenyere. Az emlékezet azonban kinek-kinek most ad mélységesgondokat, midőn a homokóra felső lapjából egy porszemecske hűlt az alsiba és a vén Idő egy rövidke eszbndővel lett ismét öregebbé. Az embei élet nagy számadókönyvének i megvannak a maga bilanszai és >.zt most vetjük, róvjuk össze a hakhkló esztendővel. Es jól is van így ! fagy Napóleon mondja, hogy az emlékezet nélküli fő olyan vár, melynek nincsen őrserege. Es valamint egy rendszeres üzletnek sine qua nonjaa rendszeres könyvvezetés és a lekiismeretes bilansz : egy becsületes Uet évzáró gondjainak .nyugalmat dó lelki harmóniát kell eredményez.ie. És itt jut eszeibe Grillparzer mondása, kogy a reiény és emlékezet mint rózsák, a vlósággal egy tőről fakadnak, csakhog nincsenek tövisei. Mily boldog z, a kinek a haldokló esztendővel elke békével, hittel, bizalommal, a\gy megnyugvásLeány íufang. XV. századbeli slt ballada. Pici a dal, de nag ám A mi benne tréfa Azt zengi, hamis tlány S furcsa egy portéz. Egy vig lovag, bár észeges Volt egy kicsit szegty, Útjában egy lányt é-,re vesz Egy boglya tetején : Es kél a fütty, A szél viszi, Zeng mindenütt: Halld! kis pici. A fütty az száll, de o<iz áll Mert szégyellős, szegén^ A »merszet az inába éli S az enyelgés se mén. De végre fönn van neh^n Es látja, hogy a lány Szóval se monda?iá, hogjnem, Ha rá borúina tán. sal telik meg. Végre is tudnunk kell, hogy a szakadatlan boldogság.az emberiség tiszta érzelmeit kifejteni nem hagyja. Balsors érezteti velünk, hogy emberek vagyunk s önfájdalmainkban tanuljuk ismerni meg a nemesített vonást, mit a tiszta lelkű szenvedő arcán keserv és küzdés nyomul hagytanak. Ezért áll a szenvedő oly közel embertársaihoz, ezért ad és vesz viszonérzelmek közt szánó keblet és vigasztalást; ezért talál résztvevőket kínjaiban, résztvevőket örömeiben, ha búja szétoszolván, a felette tisztuló égre szemét bánat könnyei nélkül emelte. Ezt Kempis Tamás így fejezi ki: »Javunkra szolgál, hogy néha bajok és kellemetlenségek érnek bennünket, mert az embert magába szállni késztetik, hogy érezze száműzött voltát e siralomvölgyében és reményét ne kösse semmiféle világi érdekhez.« Bizonnyal ugy van ! Ritka szerencsések azok, a kiknek a haldokló évhez valamely nagy szerencsétlenség, vagy legalább valamely kellemetlen reministencia ne fűződnék. És jóllehet a mult mindég teljesítetlenül hagy bizonyos reményeket, csodálatos, mennyi melancholia fog el az évetzáró, utolsó napon. Egy lepörgött esztendő,' és ez ellen nincs menekülés — borzongot azzal, hogy az emberi élet határa oly rövid mindazoknak, a kik szeretnek élni. vS" ötöl, hatol . ; . »Nyirkos a fű, Meghűtöm itt magam. . . . Bár vonz hozzád, kis lány, a bű . De sarjú szaga vatt,* »S ha meglátnak jaj a boglyán, Oh százszor jaj nekü?ik . . . Lovam is elviszik talán, Mig itt settenkedünk.* — »Arany gyűrű van ujjamon Ládd szép, tiemes lovag, Nem veszne ott a zálogon, Kiváltanám lovad.* » De mert hogy félsz, szólt még a lány, Apám várába jer. Ott elcseveghetünk babám, S lovad se' veszik el.* S hogy oszf a várba értek ők, A lány furfangosan Biz künn hagyta a gyáva hőst És eltűnt nyointalan. De gúnyosan kiszólt: »Lovag ! No lásd, én benn vagyok. S te künn őrizd csak jól lovad S adj néki abrakot. S ha máskor a mezőn talán Szép lányra lelsz biz' a, Köszvénytől nem jó félni ám, Mert nem nagy galiba.* És ki nem szeret élni ? A nyomorult Lázár, midőn az alamizsna morzsáin Ínséges testét megmentette az éhha" Iáitól, könybelábbadt szemekkel, áradozva igy kiáltott föl : Oh mily szép az élet! Az önfentartás démoni erőt tud adni az embernek és a keresztény-tan minden bölcs tanítása a halálfélelem ellen nem fogja az emberektől az élethez való ragaszkodás érzelmét kiverni. Hogy az aszkéták fogalmai szerint mily bűnös érzelem ez, a haldokló esztendőnek utolsó napjain nem keressük. Emberileg érthető. Ezt az életet, melyhez «baj és öröm kötöz» ismerjük, a túlvilág hitünkhöz, képzelmünkhöz apellál és a pozitív korban, melynek jeligéje szinte a rómaiakéletelvének másolata: a minden órának leszakítsd virágát, — nagy jelszó, melynek társadalmi romboló erejét éppen most kell átlátnunk a haldokló esztendővel. Éppen azért ez időben legyen meg a szubjektív érzéseknek varázsa. Szálljon önmag-ába minden ember. Allitsa föl lelkének mérlegét, ha azt találja, hogy Öntudatának szigorú számadása őt a jövőre önmegtagadásra kényszeríti, nehogy az aránytalanul feszített húr elpattanjon és egy rá végzetes katasztrófa bekövetkezzék : ám legyen ereje .az új esztendőben fordítani élet szokásain, legyen ereje önmegtagadásra. Allitsa fel e mérleget az anyagi javak birtokosa. Öntudatának szigorú bírálója elé bocsássa: teljesitette-e a lehanyatló esztendőben azon emberbaráti és közcélú tennivalókat és kötelességet, mely őt, a vagyon tokosát kötelezi. Es a nyilvános élet sáfárai, moljatok ti is önlelketek előtt kiismeretetek adja meg a haldokló esztendővel a felmentvényt. Ha megadta : nincsen baj. bírsz áLelÉs kél a fütty, A szél viszi: »Biz rád sütött A kis pici.* Ezóta lett tán példaszó : »Ha csók ingerli szádat, Az alkalommal élni jó, Mert késő rá a bánat.* Az ó-év beszámolója. — Az Esztergom és Vidéke eredeti tárcája. — Pár nap s engem már elfelejtenek az emberek, mint mindent, ami elmúlt. A Jövő, a kezdet: ez képezi az emberek reményét. Ehhez fűzik életük boldogságát. Most, hogy perczeím meg vannak számlálva, illik, hogy én is beszámoljak működésemről. Mikor tizenkét hó előtt megjelentem az emberek között, mindenki Örömmel fogadott. Születésem reggelén nevemmel üdvözölték egymást az emberek, minden arcon boldogság volt látható, mikor' egymásnak mondták: «Boldog uj évet.» A csalódott, boldogtalan ember velem biztatta magát, hogy a mit az elődöm az ó-év, elfelejtett megadni, azt majd megadom én, az uj év . . . Most, hogy végperceimet élem, őszintén bevallhatom, hogy nem én vagyok az oka, hogy a bennem Agrár mozgalom. Esztergom, dec. 28. Ismét egy uj izmus jutott el hozzánk a művelt nyugatról. A világteremtése óta sem született talán annyi izmus, mint a jelen században. Az igaz, hogy nem egy század s nemis ez a század szülte, de lassacskán fejlődött, növekedett, mig ekkorára nőtt, hogy emberszámba kell vennünk és számolnunk vele. S nemcsak hogy nem pusztán e század szülötte a sok izmus, hanem nem is valami uj dolog. Az alap a régi s csak a neve uj. A történet minden nemzet életében mutat fel a mostaniakhoz hasonló jelenségeket. Az ókor leghatalmasabb népe a római átélte mindazokat az izmusokat, a melyek most kisértenek. A rómaiaknak a mons sacerre való vonulása és az. azt megelőző és előidéző mozgalmak egy kis anarchizmussal telitett sociaíizmus, a Grachchusok fellépte, az általuk megindított mozgalom egy kis agrarizmus. helyezett reményeknek nem tehettem eleget, Elmondom, hogy miért. Születésem reggelén, amint az első boldog pár örömmel üdvözölte egymást" egy csúnya fekete alakot pillantottam meg mögöttük, amint kárörvendve vigyorgott feléjük. Csúf, sárga fogait mutatta s száraz kezeit beesett mellére szorítva gúnyosan vigyorgott! Hozzá mentem s kérdőre vontam, hogyan merészkedik e boldog párt gúnyos vigyorgásával zavarni. Kacagva fordult felém s ezeket monda : — Nevetem e dőre embereket. Azt gondolják, hogy nélkülem boldogulhatnak ? Kisérni fogom őket mindig s mikor azt hiszik, hogy elérték céljukat, akkor fogom őket lesújtani. — De hát ki vagy, te utálatos teremtés, aki már születésem re^g-elén meekesented perceimet ? — Nem ösmersz ? Én vagyok, akit senki nem kerülhet ki, ha útjába kerülök. Hiába akar menekülni előlem, én utolérem, bár hová megy is. Nevem: Végzet! Megdöbbenve hallottam nevét. Tudtam, hogy igazat beszél. Kérésre fogtam a dolgot. Kértem, hogy kerülje ki azokat, akik reménnyel fogadtak. De ő könyörtelen maradt. Mellettem volt mindig. Azokat sújtotta, akik a legnagyobb reménnyel tekintettek születésem elé. Fiatal, forrón szerető sziveket választott el egymástól, nagyra törő ifjak reményét Iz „Esztergom és W tárczája,