Esztergom és Vidéke, 1894
1894-04-22 / 32.szám
ESZTERGOM es VIDÉKE Megjelenik hetenként kétszer: csütörtökön és Vasárnap. Előfizetési ár: Egész évre Fél évre . Negyed évre Egy hónapra . Egyes szám ára 6 frt — 3 ., 1 „ 50 - „ 50 - „ 7 kr. VÁROSI ÉS HEGYEI ÉRDEKEINK KÖZLÖNYE. Szerkesztőség és kiadóhivatal, hova a lap szellemi részét illető közlemények, hivatalos és magánhirdetések, nyiltterek, előfizetési pénzek és reklamálások küldendők: Duna-utcza 52. szám (Tóth-ház). 32. telefonszám. *£É \ Hirdetések: 2 Hivatalos hirdetés 100 szóig 75 kr., 200-ig 1 frt 50 | kr., SOO-ig 2 frt 25 kr. és igy tovább. Bélyegdij 30 kr. ^ Magánhirdetések négyzet centimétere i kr. Ezenkívül 30 kr. bélyegdij. í Hirdetésminimum bélyegdijjal együtt 1 frt 20 kr. 5—to-szeri hirdetésnél ^ 10 0 | 0 , n—ao-szorinál 15 0 | 0 , egy negyedévi (26-szor) és egy félévnéli | (52-szer) 20 0 ! 0 , egész évinél (torszer) 25 0 | 0 engedmény. \ Nyilttér sora 20 ltr. Szocziálizmus az alföldön. Tagadhatatlan és kétségbe nem vonható tény ma már, hogy Magyarország szivében, az arany-kalászos alföldön, a tejjel-mézzel folyó Kánaánban felütötte fejét az agrárszocziálizmus, s annak olyan szomorú jelenségeivel találkozunk néhol, egyes városokban, melyek méltó és indokolt aggodalmakat ébreszthetnek bennünk, ha meggondoljuk, hogy ez a társadalmi mozgalom, melyet lelketlen, tudatlan és hazafiatlan egyének irányítanak, őrületes és megdöbbentő gyorsasággal hódit magának híveket az alsóbb munkás néposztály között. Alig 3 éve, hogy az alföldi, sorsukkal elégedetlen munkások közül némelyek zúgolódni kezdettek a fenálló viszonyok ellen s ma már egy számban óriási tömeg ordítja és üvölti á nemzetközi szocziáldemokrata párt felforgató tanait s követeli a 8 órai munkát, 8 órai pihenést, 8 órai szórakozást, a föld és vagyon közösségét, a tulajdoni jog szentségének eltörlését, más szóval a féktelenséget, a szabad garázdálkodást, végeredményében a romboló anarchiát. És az az alföldi nép, mely értelemben, tudásban, — ha erről nála egyáltalán lehet szó, — sokkalta magasabb nivón áll az erdélyi oláhnál, vagy felvidéki tótnál s melyet egy ezredév édes-bús emlékei fűznek a haza földjéhez, annyira ment már elvakultságában, hogy lábbal tiporja hazafisságát, megtagadja nemzetiségét, „nemzetközi" jelszót ir vörös zászlajára s a mint ez legutóbb megtörtént Hódmező-Vásárhelyen, a népszabadság évfordulójának ünnepén a legczinikusabb és legotrombább kegyeletsértést követte el s azt kérdezteté egyik vezetőjével az ünnep szónokától : „magyarázza meg nekünk az úr, mit adott 1848 a munkásoknak, mert eleget bolondították minket idáig." Hát kell-e ennél vérlázítóbb, arczátlanabb kérdés s nem felháborodhatnék-e minden magyar ember egész lelkében, ha nem tudná, hogy J itt csak a tehetetlenség és bárgyúság s a hatásra számított lelketlen furfang beszél? Hiszen soha kérdésre nem volt könnyebb a felelet, mint erre. A magyar polgárságnak, a magyar munkás népnek mindent 1848 adott. Ma már polgárnak nevezik az éretlen tömeget is és nem jobbágynak; ma a nép ember számba megy, van befolyása a Az Esztergom és léte tárczája. M^á nem mondtam.. Még nem mondtam meg, hogy szeretlek, Hogy érted fáj az én szivem, Hogy te vagy az én ideálom, Nem tudja senki kívülem. Mit is mondok ? Nem tudja senki ? Hiszen tenéked tudnod kell, Tenéked tudnod, érezned kell, Hogy érted ég ez a kebel. Hiszen ha látsz és én rád nézek, Ajkam minden szava csalás, De szemem minden pillantása Égő szerelmi vallomás. A szó, mely ajkamat elhagyja Olyan hideg, kimért, nyugodt; Oh, hogy ha más hangon szólhatnék . . De Isten tudja, nem tudok. Közöttünk egy széles folyam van : A másik parton állok én, S a csónakot, mely általvinne Kerestem ám, de nem lelem. Panaszomat a szél felkapja S a másik part felé viszi, De hangom elhal a zúgásban S te nem tudod megérteni. Szüntesd meg ezt a távolságot, Csak egy kis lépést tégy felém, S vihar leszek, mely győzve ront át Az akadályok tengerén. Ne hidd, hogy gyáva ember volnék ; És küzdni, védni szeretek, De ajkadon a gúny mosolya őrültté tenne engemet. Erdösi Dezső. A trikolór alatt. — Képek a múltból. — Bem apó jutalma. I. Alig hiszem, hogy lenne véresebb folt az országban a fehéregyházi sikná). Az a gróf Haller-féle kastély körül /elterülő virágos völgy, igazi szentelt föld, melynek minden göröngyéhez fájó emlékek tapadnak. Ott porladoznak a szabádságharcz lánglelkü költőjének hamvai is. A segesvári kopár oromról a mély völgybe alámeredö gránitoszlop, mely Steanatin orosz tábornok nevével csak a zsarnokság uralmát hirdeti, egygyel több ok nekünk ahhoz, hogy imádattal boruljunk le azon a földön s egy könnyet ejtsünk a jeltelen sírokban nyugvó hős honvédek felett. Hát bizony, furcsa idők voltak azok, csaknem mesések. Tegnap még békésen szántogatott a székely az ugarban s ma már muszka közügyekre és véres verejtéke árán nem az uraságnak, hanem magának szerez vagyont, mely fölött szabadon rendelkezhetik. Hiszen a munkás néposztályból és épen Vásárhely polgárainak sorából került ki Nagy András János is, az az egyszerű félúr szűrös „paraszt," ki szorgalommal szerzett vagyonából százezreket adott jótékony czélra, annak a tömegnek a felsegélyezésére, a mely most lelketlen vezetői által félrevezetve, féktelenül tombol és üvölt, hétezernyi csoportban hömpölyög minden vasárnap a gyűlésekbe, fenyegetőleg készül május elsejére s a vagyon-elosztásb a n keresi az üdvöt, az egyenlőséget és testvériséget. Ellene fordulnak a tisztességes társadalomnak és saját munkástársaiknak, azoknak, kik véletlenül vagyont örököltek, vagy szereztek s becsületes munka helyett naphosszant ácsorogva a piaezon, szívják magukba a mételyt, melyet nagyhangú frázisokban dob az éhes had elé néhány „vezér" s néhány élősdi újság. Ilyenek a viszonyok a gazdag alföldön, az ország szivében. Azok a butitó és lázitó beszédek, amelyekkel a sem hazát, sem hazaszeretetet nem ismerő vezetők hadsereg és Bem apó tábora feküdte meg a Küküllő mindkét partját. A föltámadott vihar gyorsan járt s egy-egy fényes villáma beczikázta a félországot. A fehéregyházi csatatérről szétröpitette a gyászt, a bánatot: Oda van az erdélyi hadseregi Menekült, ki a merre látott. A magyar tábor roncsaléka Szebennek vette útját s az éj sötétjében találgatták, hogy ki maradott el, kinek virradott a tegnap utoljára? Maga a vezér, az öreg Bem is tűnődött. Tegnap, a csata előtt küldött el két huszárt fontos okmányokkal a tartaléksereghez s azóta a két fiúnak se hire, se hamva. Mintha elnyelte volna a föld. Nem tudott a két gyerekről senki. És míg a tábor a néma csendben egyre tovább haladt, a fehéregyházi vérmező keleti szélén két huszár vágtató alakja tünt elő. Panyókára vetett mentéjüket lobogtatta a hűvös éji szél. — Későn jövünk, pajtás 1 — szólalt meg az egyik s megcsendesítette a rohanó állatot. — Mintha tábortüzet látnék I — válaszolt a másik. — Puskapor, füstszag terjeng a levegőben. Aztán miféle morgás az, a mit ide hajt a szél? A két gyerek hallgatni kezdett s néma csend állott be. Egyszer aztán a fiatalabbik megragadta görcsösen társa-1 nak a karját. ámítják a jó magyar népet és azok a czéda, undok rágalmak, melyeket néplapok utján terjesztenek a közvélemény félrevezetésére és az éretlenebb néposztály szenvedélyeinek a felkorbácsolására, veszélyeztetik az egész magyar társadalom békéjét, nyugalmát, a személyes vagyonbiztonságot, s arra kényszeritik az erkölcsi rend és törvény alapján álló osztályt, hogy ha másképen nem lehet, csendőrrel, katonával, puskával és szuronnyal vessen véget a lappangó anarchiának. Mert annyi bizonyos, hogy az ingatlan vagyon kérdése egy vakmerően és számítással felszínre dobott koncz. Vakmerő és veszedelmes azért, mert a vagyonos és munkás társadalom egész rétegére van kidobva a háló s á nép nem tudja, hová vezeti őt az izgatók felbujtása. Ha ezt tudná, legelőször a vezérek és elnökök hátán próbálná ki a bunkós bot végét, mert átlátná, hogy az egész mozgalom csak az ő kizsákmányolására van rendezve. Jó volna ennek a mozgalomnak, — míg tovább nem terjed, — ugy venni elejét, hogy az Alföld intelligensebb elemei világosítanák fel a népet arról, hogy nincs elszomorítóbb jelenség az osztályharc zn á 1 s nincs veszedelmesebb törekvés — Hallod azt a zümmögő éneket? — Hallom. — A kozákok danája. Bánatos, szomorú nóta, hanem azért most diadal-ének. Elveszett a magyar sereg/ pajtás I Többet aztán nem beszéltek semmit, haladtak tovább, mentek a biztos halálba, a győzelem mámorában dühöngő ellenség közé. Egyszer azonban a poroszkáló ló nagyot horkolt s félre ugrott az útból. Ott hevert egy holttest. A csillagok fényénél látni lehetett, hogy az elesett honvéd dermedt karja akkor is görcsösen szorította a kettétört kardot. — István I —• szólt most egyik huszár társához s a véres tetem mellett megállította lovát. — Nos, mi az? — Neked apád, anyád, szerető testvéred, epedő mátkád van, mig nekem nincsen senkim — Aztán? — Hát aztán tudod, elvinném én az izenetet, az irást magam is „apó"-nak. Te meg fordulj vissza, eredj, a hol várnak, könyezzenek utánad A kihez ezek a szavak intézve voltak, szétmorzsolt egy könyet szemeiben s felelet helyett nekivágott a rémletes csatatérnek. Mikor társa utolérte, levont ujjáról egy gyűrűt s átadta neki. — Ha meghaltam: add vissza ezt annak a leánynak! . . . Az Őrtüzek vonalán már jóval belül jártak s ugy látszott, hogy szerencsésen fognak keresztüljutni a tobzódó táboron,
