Esztergom és Vidéke, 1894
1894-04-19 / 31.szám
ESZTERGOM es 1IVuhu •fa^faür^ VÁROSI ÉS MEGYEI ÉRDEKEINK KÖZLÖNYE. | Megjelenik hetenként kétszer: \ —— I csütörtökön_és Vasárnap. J Szerkesztőség és kiadóhivatal, | Előfizetési ár: I hova a lap szellemi részét illető közlemények, hivatalos f Egész évre 6 frt — kr. f és magánhirdetések, nyiltterek, előfizetési pénzek és f Fél évre 3 „ — „ \ reklamálások küldendők: *z Negyed évre ...... 1 „ 50 „ í /rry f f % Egy hónapra — „ 50 „ f Duna-utcza 52. szám (Tóth-haz). * Egyes szám ára . . . . . — n " %i \ 32. telefonszám. Hirdetések: Hivatalos hirdetés 100 szóig 75 kr., 200-ig 1 frt 50 kr., 300-ig 2 frt 25 kr. és igy tovább. Bélyegdij 30 kr. Magánhirdetések négyzet centimétere í kr. Ezenkívül 30 kr. bélyegdij. Hirdetésminimum bélyegdijjal együtt 1 frt 20 kr. 5—io-szerí hirdetésnél »o 0 | 0 , 11—20-szorinál 15 0 | 0 , egy negyedévi (26-szor) és egy félévnéü (52-szer) 20 0 ] c , egész évinél {104-szer) 25 0 | 0 engedmény. Nyitttér sora 20 kr. Szobor Kossuthnak. A sir bezárult. Könnyektől fátyolos szemmel, reszkető ajakkal tekint a magyar arra a frissen hantolt sirra, mely fölött a fák rügyező ága lemondólag integet: itt nyugszik a nemzet büszkesége, bálványozott dicsősége, itt nyugszik Kossuth! Megtörtént a temetés ... A gyermeki szeretet imádatával állta körül Magyarország népe azt a ravatalt és azt a rettenetes sirgödröt, mely széttépte reményünket, hitünket s örökre elragadta tőlünk a nagy hontalant, a szent aggastyánt, kinek héroszi szervezete kétségbeesett küzdelmet vívott a halállal, mintha tudta volna, hogy szivünk minden érzése, agyunk minden gondolata tiltakozik az enyészet kivételt nem ismerő törvénye ellen, mely határt szab az emberi életnek, kérlelhetlenűl roskasztja össze a titánok szervezetét is. Porai itt nyugszanak a hazai földben, azok között a göröngyök között, melyek bizonyára megdobbantak, mikor a gőzgép végig robogott fölöttök a néma holttetemmel s a hideg csont talán még a koporsóban is érezni fogja, hogy a megszentelt, imádott földben nyugszik. Az Esztergom és Vidéke tárczája. executio. (Scherenberg Frigyes.) »Ki a dezentort visszahozza élve, Jutalmul harmincz lázsiást kap értek Kidobolták ezt igy a katonáknak. De a legénység —' mind csak ugy magának Dobharsogás között csinálta meg Hozzá ekép az extra szöveget: »Harmincz tallért kapok jutalmul én, De hatszor vesszőt fut a szökevény ! Hadd fusson hát csak, a hogy tud, szegény, Setét setétben mindegyik tehén!« Es mind, a hány, aláz'tosan jelenti, Hogy a dezentort el nem érte senki. »Im, a dezentor!« mond az egyik végre, S a kit hozott — saját édes fivére, »Itt a pénzed! . . . keserves dij ugyan !« »Szolgálatára, kapitány utam !< Záporként hull a vessző a fivérre, Itt is, meg ott is csordul már a vére. S midőn harmadszor a végére ér, Előrohan a kisebbik fivér: »Ó kapitány ur . . . megbocsásson érte, Ha szólni mertem, nem híva, se kérdve, Oh adja, adja meg a nagy kegyet: Hadd fussak eztán én — bátyám helyett!« »Megmozdult hát .a szived, hős fiam í ?« »Szol gála! ára kapitány uram ! Szegény apánk irt egy kis levelet . . . De nagy volt benn' a bánat szerfelett: Kossuth halhatatlan lelke, mely elhagyta porhüvelyét, látni fogja az űrt, melyet maga után hagyott és érezni fogja a fájdalmat, az őrületes keservet, mely gyászba borult nemzetének szivét megremegteti és ő, ki megjárta a honszeretet Kálváriáját, kinek tragédiája majdnem sötétebb a Golgotha nehéz keresztfájáénál, talán megbocsát nekünk azért, hogy kitagadtuk s engedtük meghalni távol idegenben, hontalanul. A magyar nemzeti eszme élő martyrja volt ő, ki milliók agyát és szivét hozta rengésbe lángszavával, jogokat^ és szabadságot adott a jólét népének s ha még lehetett is csúfolni a kitagadással, szent neve élt a nép millióinak szivében s mikor halálának hire, mint velőtrázó jajszó, végig nyilallott Kárpátoktól Adriáig a hármas halom és négy folyó honában, | mikor megjelentek a házak tetején á fekete lobogók, az utczában a néma tömegek, mikor az országszerte megkondult harangok szavát s a nemzet jajkiáltását elvitte a tavaszi fuvalom Turin városába a virágokkal boritott ravatalhoz, ugyanakkor egy gondolat járt át minden magyar szivet: szobrot emelni Kossuth Lajosna k! Megörökíteni annak a férfiúnak — ínség, betegség sújtott szakadatlan, — »Harmincz tallérig már zálogba adtam Czókmókomat ... s ha nem fizethetek A ház ura lakásomból kivet. Ennyit keresni többé nem birok, S harmincz tallér miatt — elpusztulok!« Ezt olvasva, csak arra gondolánk, Hogy mindkettőnknek édes — egy apánk, Hogy szörnyen nyomja sorsa, sok csapása, S hogy gyávaság — nem katona szokása. Kidobálják őt,... s alá is — fel is üt! . . . Hadd fusson hát inkább, az, a ki tud! Ha futni kell, közülünk fusson egy I . . . Sorsoljunk, bátya, nékem vagy neked 1 S sorsot vetettünk, mint köztünk szokás, Egyik golyó fehér — setét a más. Fehér, ki vérzik, atyját, hogy megója, Setét azé, ki testvér árulója! S most, kapitány ur, mint esett tovább, Ki eltalálja nem müvei csodát. De a mit én — a Júdás — feketét Kihúzva — itt, s fejemben érezek, Ki nem találja még, — megkövetem, Az ördög rút pokolfajzatja sem 1 Az Úr akarta ! — biztatám a lelkem, Ne hogy korábban cserben hagyjon engem, S im, száz darabra zúzva most szivem, Mert hiszen édes testvérem nekem !« »A törvény — törvény!« — szól a kapitány, »Hatszor vesszőt kap a dezentor, ám Tiéd marad a dij, a jutalom t Itt nem segit meg semmi hatalom! De a dolog nem sürget oly nagyon, Én hát azonnal tudtára adom emlékét, a kiben összpontosult egy nemzet karaktere, a ki maga volt a szabadság és honszeretet élő megtestesülése, melegen érző szivű hős, a ki szabaddá tette a háromszázados rabbilincset hordozó népet, felszabadította nyűgeiből a szót, a gondolatot s korszakot alkotó világeseménynyé tette a dicsőségteljes magyar szabadságharczot. Szobrot Kossutnak! hangzott el a fájdalom és keserv aléltságából magához térő nemzet ajkán, s pár nap alatt, — még a test is a ravatalon feküdt, — százezer forintnál magasabb összeg gyűlt egybe közadakozásból. Hanem ez az összeg még nem elég annak a szobornak költségeire, a mely hivatva van az ezredéves Magyarország történelmének legnagyobb alakját megörökíteni s emlékét hirdetni a késő nemzedéknek, mely ide kell hogy zarándokoljon lángoló honszerelmet, jeílemszilárdságot, hivatást és önfeláldozást tanulni. Szükség van arra, hogy gazdag és szegény egyaránt áldozzon filléreivel a nemzeti kegyelet gyászbaborult oltárán, hogy lerójjuk hálánkat azon férfiú emléke iránt, ki a föld népének másodszor is meghódította a hazát. Szobrot Kossuth emlékének! CSARNOK. Magának a királynak az ügyet, Mert ő jog helyett — gyakran oszt kegyet!« És a király határozatja szólt: ^Hagyjátok abba* az executiot \ Ki atyjáért így tűr vesszőcsapást, Édes hazánkért sem fog tenni mást. S mert mindenkor dicső példa leszen, Én mind a kettőt — káplárra teszem.* Öt rózsatő. (Egy szép lányka emlékének.) Szép, fiatal volt mind az öt leányka. Vidám, mint a májusi nap s telve a legszebb reményekkel a jövő iránt. Szerették egymást, mint a jó testvérek s barátságuk a legnemesebb volt a földön. Együtt nőttek fel s együtt szőtték az ifjúság arany, gondtalan álmát. Együtt gondoltak ki azt a sok édes pajkos bohóságot, a minőket csak fiatal leányok gondolhatnak ki. Egy alkalommal is, midőn együtt voltak, az egyik, a legkedvesebb, az aranyszőke Gizike azt indítványozta, hogy hozassanak öt rózsafát s ültessék el közösen. Megjelölve mindegyik az önkezűleg ültetett rózsa-töt. S ha majd virágot fognak hozni a rózsafák, majd megfigyelik, hogy melyiknek a fáján nyilik ki legelőbb a rozsa, az fog közülök legelőbb férjhez menni . . . A lánykák hangos kaczagássat fogad1 ták el az indítványt. Esztergom könyvnyomdászatának története. Könyvészeti alapon irta: SENNOVITZ ADOLF. Azon évszázados harcokban, melyeket hazánknak megvívnia kellett a félhold ellen, Esztergom vára s városának, mint egykoron nevezetes stratégiai pontnak, honi városaink közül egyike a legkiválóbb, de — sajnos — a legvégzetesebb szerepe is jutott. Már tizenöt évre a gyászos mohácsi vész után kényszerült az érseki szék s vele a székes káptalan itt hagyni ősi székhelyét a hadi zavarok miatt, s hol török, hol német s magyar hadak véres és pusztító csatákat s ostromokat folytattak Esztergom birtokáért. Nem csoda tehát, ha városunk e hosszas harcok és a török hódoltság kulturellenes századai alatt majdnem egészen elpusztult, hogy lakossága elszegényült vagy végkép kiveszett, és a multak nagyszerű kulturális és műalkotásai is többnyire rombadőltek vagy elhamvasztattak. S midőn 1683-ban a város és vár végképen fölszabadult a török iga alul és az 1706-iki Rákóczy-féle ostromok is hozzájárultak volna a pusztításhoz, Esztergom vára és városa a pusztulás legsiralmasabb képét mutatta. S ennél még szomorúbb képet nyújt városunk az időbeli kulturális álapota; s mert „inter arma silent Musae," mert a harczizaj nem kedvez a Múzsáknak s a tudományoknak: „Esztergom évszázados viszontagságai —'helyesen és jellemzően A kis Gizi magára vállalta a rózsafák beszerzését, — Majd azokból a rózsafákból fogok hozatni, monda, a melyeket ővele láttam a Margitszigeten. A lánykák pajkosan jegyezték meg: — Azt hisszük, hogy a te rózsafád fog legelőbb kinyílni, mert neked már van választottad . . . Gizike pirulva suttogta: — Ki tudja, addig még nektek is lehet .... — De hogy mi is választottak leszünk-e, mondták nevetve. Azután soká nem gondoltak a rózsafákra. Más foglalta el gondolataikat. A tél sok szórakozást nyújtott a lánykáknak s különösen a szőke kis Gizi volt legjobban elfoglalva. Édes anyjával együtt azon dolgozgatott, a mi a legkedvesebb foglalkozása egy leánynak, ha szerelemből megy férjhez, a kelengyéjén . . . Boldog volt nagyon. A kis Gizi nagyon szerette a vőlegényét s ö is nagyon szeretve volt általa. Két fiatal sziv őszinte vonzalma volt az ő frigyök kezdete. A jó barátnők ritkábban látták most már egymást. Egyszer, a mint ismét együtt voltak, Gizikének szemrevetést tettek, hogy még mindig nem rendelte meg a rózsafákat. — Hisz még alig mult el a tél. Ne
