Esztergom és Vidéke, 1893

1893-05-04 / 36.szám

UZIMUUM es V

IMi

i MEGJELENIK 11ETENKINT KÉTSZER: # Vá

»'

08Í "

S ^ekeink közlÖDye. | HIRDETÉSEK: | VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN. SZERKESZTŐSÉG : HIVATALOS HIRDETÉSEK I *zótói íoo szói? ?s kr, mo_ ^ DUNA-UTCA 48. SZÁM, tó1 <0

°i

« 1 frt SffitflW^ 2 frt 95 kr

* ELŐFIZETÉSI AR: HOVA R lhp ^tí*ml .eszét iljetfi közlemények küldendők. , m,

>*»

a}1 ÓV kl• Egész évre 6 frt — kr. -r—

t '• . — MAGÁN HIRDETÉSEK megállapodás szerint legjutányosabPél évre 3 frt — kr. K I A D 0 - H I V A T A L : ban közüliéinek. Negyed évre 1 frt 50 kr- SZÉUHKNYI-TÉIt 332, ~ Egy SZám ára 7 kr. hová lap hivatalos és m.-.gán hirdetései, a uyi literbe szánt közle- NYILTTER sora 20 kr. # —-—— • gjt menyek, eJRfi'/.ete'NJ pénzek es reklamá'ások inté'/.pntifik g — Cl Túlvilági levelek a szerkesztőhöz. IL Régi dolgok, melyeket 1848-ban a kamarilla boszorkány-konyhája újra elétek talált, de ekkor ti átszürtebbek, tisztább fejjel gondolkozók voltatok, nem kiáltottátok ki jacobinusoknak a reform embereit, mint Martinovicsokat elődeitek, csakhogy lezugván fölöttük a vihar 8 1860-ban kiderülvén a határ, a régi fazékba bevett illat újra kezdé terjeszgetni bűzét s ti rövid néhány év időközében, székfoglalókat tartottatok helyhatóságaitokban nemcsak, hanem a kormányzás majd minden ágában is. Ha nincs igazam, mutassatok csak egy megyéi, nem azért, hogy bizonyítsátok, mikép a polgári elemnek is nyitva állanak a megyeház termei és hivatalai, hanem hogy egyenlő, sőt nagyobb képzettséggel biró ezen elem, a sógorság, nepotismus, pajtáskodás révén bejutott és a megyét örökös hübéruek tekintő kisebbség fölött akár Dgyenlő, akár fölös számban alkalmazva, vagy éppen a főbb és iránytadó hivatalokba igtatva lenne. Ez nehéz feladat, hiszen a városok municipiumai sem mentek a tévedésetektől, sőt akárhány város helyhatósági jogait eltörölve n megyébe olvasztátok és ti nevezkedtek liberálisoknak, demokratáknak ? Ugy vagytok vele, mint a salamucsiárus, szalámit kiabáltok, valóban peiig egy valami kimondhatatlant árultak. Avagy tagadhatjátok, hogy görcsösen kapaszkodtak az előnevek, soha nem létezett, vagy ha létező is, de másnak birtokát képező falvak, hegyek, völgyek, berkek, várak után adományozott predikátumok, úgynevezett kátyabőrök, címek után ; tagadhatjátok-e, hogy anynyira szaporítjátok Nagyságos uraitokat, hogy a régi Tekintetes cim maholnap már a parasztoké marad ; tagadhatjátok-e hogy az aristokracia legjellegzőbb elvét, a kizárólagosságot nemcsak a politikai, közhivatali pályákon, keverve a nepotismus, pajtáskodás utálatosságaival, sok érdemes ós készült, tanult fők rovására, már az undorig gyakoroljátok s ha már a parancsoló szükség kényszerít, egyet, ki tiz fejjel nagyobb szellemileg, életekre állitani, azon igyekeztek, hogy elbódítván őt az aristák közé emeljétek a szegényt. Szegényt, mondom, mert ki első volt hasonszőrűi közt, utolsóvá válik uj méltóságában köztetek. Tagadhatjátok-e, hogy a társadalmi életet is ez elveitekkel megtévesztitek ? Mindenki jobbnak, előkekelőbbnek akar látszani, másnál előbbvaló helyet foglalni, a születés, rang ós pénz jogára támaszkodva urkodni ós nem veszitek észre, hogy elismervén a pénz aristokratiáját, mit magatok is gunymosolylyal illettek spanyolfalaitok megett, az megbélyegez titeket, mert igy a parvenüknek is kiváltságot adtok. Nagy kór ez, mely annyira kezd dului köztetek akár egy járvány ós beette már magát az ifjú generáció veséibe is. Ha ez igy tart, féltelek benneteket, mert a fenyegető jövővel szemben csak megoszlott érdekekkel fogtok szemközt állani s akkor ? kérem az eget, ne legyeu rólatok elmondható Horácius verse: „ . . . improvisa lethi Vis rapuit rapietque gentes." De ha e kárra, e kizárólagosság viszkelegére féket vetni nem fogtok, sőt terjedni engeditek, hogy — mint a jelek mulatják — az ifjú nemzedék lelkét is megvegye, akkor aztán bizton jóslom : „Non hic juventus Inficit aequor sauguine puinoo" Sötéten látok talán ? Nem, bizton mondom nem. Elsőbben is bizonyít mellettem az a chastikus állapot, mely most szép hazátokban felforgatja a sziveket ós elméket. Ez onnan van, mert 48-as elvekre építettetek, de 48-asok lenni nem tudtok. 48-at hordjátok ajkaitokon, de tetteitek nem felelnek-meg ; ti csak játszátok a demokratát, a liberálist, de valósággal bensőleg mások vagytok ós ezért van ellenmondás minden cselekvésiekben. Polgári házasságot akartok például és nem veszitek észre, hogy ez a nagyon is demokrata intézmény, mint fog beválni aristokratikus valótokba? «Nemzeti politikai fennen hangoztatott jelszavatok ós nem veszitek észre, hogy e politika elkerülhetetlen postulatuma az egységesség. Ha tehát a nemzeti politikátokat érvényre akarjátok juttatni, mihez nemcsak jogotok vau, de amit kötelesek is vagytok saját létetek érdekében végrehajtani, hát akkor ne törjetek, még a társadalmi téren sem, ezen elv sarkalatos alapja: az egységesség ellen, különben célt nem értek, sőt félhető: hogy éjszak halvány gyermekei uraivá magasodnak fel nagylelkű fajotoknak. Az egységesség azonban az egyenlőség folyomái^a, ha ez utóbbi ellen vétkeztek, soha sem lesz egység köztetek. Azt mondjátok : tudjuk mi ezt, ezért tűztük zászlónkra a «nemzeti» jelszót, értjük mi annak horderejét, és számoltunk a faktorokkal, melyek diadalához segítenek. Hát nagyon jól van, mondom ón, értitek a nemzeti politika mélységes szép fogalmát, a nem értés felől «nee mentio fiat.» De ha értitek s még is homlokegyenest álló életet éltek, mire mutat ez? Vagy nem tudtok azzá alakulni, milyenné 1848. szellemében lennetek kell, vagy annyira elfásitott a kevélység ridegé aristokratikus velleitásaival, hogy az édes individualitás egoismusának tudtok csak tömjénezni. Hiszen ha valahol szerepelni, dikciózni, ragyogni, parancsnokolni, koncot kapni kell, ott látjuk, halljuk minden szónok, minden beszélő ajkán nagy ó lekzetü mondatokban, a nemzeti politikát, liberalismust, egyenlőséget pattogni. Sustorog ez mindenütt, mint pompás rakéta, a zöld asztalok tanácskozásinál, a pompás és pompátlau teritékek poh arai, a vezérk edő és nem vezérkedő cikkek dörgedelmei közt, a magáutermek ós nyilvános mulatságok derűjében. De hol maradnak a tettek, milyenekre hazátok elsőrendű csillagai kijelölték az ösvényt? . . . Es itt egyelőre megállapodom, hogy jövőre kézzel foghatóbb közvetlenebb Ai „EutBipm ós VidÉla" tárcája. ti ^ (Elbeszélés.) Irta: Nógrádi Jenő. (Folytatás.) — Kire gondolsz most? Kőkeszyre? — Tiborra, felelt Klára átszellemült arccal és tovább folytatta a levelek tépdesését. Az jött ki, hogy szeret. Judith jól hallotta ezt és szinte szédülve, mintha mély örvény fölött állna, kérdé: — Igaz, a mit az akáclevél mondott ? Klára égö orcáját Judith keblére rejtette és alig hallhatólag suttogá: — Igaz . . , S a piruló szép lány a kipattant érzelem felindulásában nem vette észre, hogy a rut lánynak mint reszketnek az ajkai és hogy hidegen, érzéstelenül engedi át magát ölelésének. ... Ha te szereted azt, a kinek én a lelkemet adtam, s ha Ő viszontszeret, akkor mi többé nem szerethetjük egymást. Ezt gondolta Judith, mikor először villant fel előtte a gondolat, hogy Tibor és Klára szeretik egymást. Most, hogy bizonyos felőle, érzi csak valóban, mennyire igazolt vala sejtelme, ő többé nem tudja Klárát barátnőjének. . Hiába iparkodik magára erőltetni a szeretetet, elgondolva Klára rokonszenves tulajdonait, a ragaszkodást, mellyel a szegény beteg lány iránta viseltetik. — nem tudja legyőzni a féltékenység indulatát. Igen, ö féltékeny Klárára, féltékeny, mert Klára szeretni merte Tibort, de százszorosan azért, mert Tibor is Klárát szereti. Vége tehát annyi ábrándnak ! Soha be nem teljesülő légvár a sok szép remény, a mit Klára vallomása egyszerre szétfujt, mint a szél a gyermek színes szappanbuborékait. Pár nap múlva a két lány kézimunkával foglalatoskodott, midőn a szobalány névjegyet hoz be. Judith elolvassa és átnyújtja Klárának. Terjedelmes nemesi cimer és ötágú korona árnyékában ez a név állott: Werner Alán. Klára .elsápadt s mig a házi kisasszony utasította a szobalányt, hogy bocsássa be a látogatót, vissza akart vonulni. — Maradj itt Klára, szólt amaz, hisz még nem is ismered Wernert. — Nem kívánom megismerni. Már késő volt, a terrorista király daliás alakja jelent meg az ajtóban. Vakitó fehér nyári ruha volt rajta, gilet nélkül. Ezt a szolgálatot tarka virágokkal hímzett ing és egy vérvörös öv volt hivatva teljesíteni. Inggombjaiba borsó nagyságú gyémántok valának foglalva és sziporkázó fényt löveltek maguk körül, a «magasin francais* talmi ragyogású napsugarait. Kalapját és [botját nem hagyta az előszobában, hanem az előbbit két lépést téve a szobában vette csak le, az utóbbit pedig könnyedén forgatta ujjai közt. Ez a pálcika természetesen öntött vasból volt és épen hat kilót nyomott, gyors forgásával pedig «drei Schritt vom Leib» tartott minden a csontjai épségére vigyázó halandót. Fejét biccenté Judith előtt és felvilágosította Klárát a praedicatumai felől: — Sztornóváraljai és csíkszeredai Werner Alán, rezervhadnagy. Kínálás nélkül leült az egyik székre. Egyik lábára húzta a másikat, erre keresztbe a vasbotot, s végül rá tette kezeit. — Ne zavartassák magukat hölgyeim a munkában miattam, csak ugy, mintha itt sem volnék. Sőt még ha pamutot gomholyitanak, azt is fogom tartani. Bodroghi Klára kisasszony, nemde ? — szólt Klárához fordulva. — Olyan tipikus Bodroghi arcvonások ... Aztán monoklija igazgatásával lévén elfoglalva, a lehető legártatlanabb arccal kérdezé : — Kedves Vilma nővére hogy érzi magát ? Klára nem bírta fölnyitni ajkait, hogy erre az impertinens kérdésre válaszoljon. Judith megsemmisítő tekintetet vetett Alánra és ridegen szólt: — Micsoda kérdés ez már megint ? Hisz én tudattam önnel a halálhírt. Alán kissé megjuhászkodott. Különös viszony volt az athléta, s a vézna kis nő közt. Olyan mint az oroszlán és az állatszeliditőé. Csakhogy Judith vasvessző helyett szemeinek villámló zöld sugarait használta.' — Bah, milyen feledékeny vagyok. — Szegény kis Vilma ! Sok négyest táncol- i tunk együtt a mult farsangon. Különösen pompás csárdás táncosnő volt, a milyent még azóta sem találtam. Szegény, és ilyen j fiatalon kellett meghalnia . . . Hanem kegyed föltűnően hasonlít rá. Annyira, hogy szinte azt gondolom, hogy Vilmácska van előttem. Különösen a szemei . . . Ah Vilmának gyönyörű szemei voltak. Épen ezek a sötét gyémáwtok mint az öné. A vitéz athléta beszélni is olyan formán szokott mint vivni : Gyorsan, elszántan, rövid, szaggatott mondatokban, melyek mindenike szúr és vág mint az élesre köszörült vivókard hegye és éle. Ha érzi, hogy ellenfele valahol találva vao, gúnyos önelégült mosolyra rándulnak arcizmai, mint valami sikerült riporté vagy csel vágás után. Klára ellenszenve, mit még akkor érzett iránta, a mikor nem ismerte, minden szavánál növekedett. Kelletlenül, odavetőleg felelgetett a szeladonnak, a ki pedig határozottan udvarolni kezdett neki. Okos gondolat a kevésbé szép nőktől, mikor legszívesebben még kevésbé szép hölgyek társaságában mutogatják magukat. A semmi mellett a kevés is érvényre jut. De Judithot Klára mellett látva Alánnak nagyon könyü volt a választás. Judith egészen mellőzve kezdte érezni magát. Valami tizfontos bók után megsokalta a dolgot és magukra hagyta őket, Hadd mulassanak együtt. Lehet, hogy Alán csakugyan szerelmes volt Vilmába és csupán azért pártolt át Judithoz, mert jól tudta,'hogy az elegáns gavallérok ama kemény szivü jóakarói, kiket köznyelven hitelezőknek hívunk, nagyobb megnyugvással veszik adósaik h ázasodását, mintha azok egyszerűen feleséget vesznek magukhoz. Ha a párba-