Esztergom és Vidéke, 1893

1893-08-03 / 62.szám

• • VÁROSI ÉS MEGYEI ÉRDEKEINK KÖZLÖNYE. # 7~~ * MEGJELENIK HETENKINT KÉTSZER : . HIRDETÉSEK: • VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN. VÁEOSHÁZ-KÖZ 323 * HIV

^

AI

d

S 5?S

S

F AlTÍPU^ T f ?£* k

,

r

' 10

°* — hova a lap Melleim részét illetfi közlemények küldendők. to1 300

'

1

S 1 flt ™

kr

> ^PO-tol 300-ig 2 írt 9o kr. ELŐFIZETÉSI ÍR: ~\ ~ Belyegd^ 30 fa. Egész évre o ?! " ír K ílfctfS L

? MAGÁN HIRDETÉSEK megállapodj uerint legjutányosabvfi évre - 3 frt — kr. bZJiOH iNYI-lJiK ááz, ban közöltetnek. v. \ . . 1 frt 50 kr- nova lap hiratalos és magán hirdetései, a nyiliterbe szánt közleiNegyoi évre - r.J S

"

7

A

m

"ó

ra 7 kr menyek, elSÜKetéw pénzek és reklamálások inté/.eudö'k. NYILTTÉR sora 20 kr. • tgy szam au ,— j 27. Telefonszám, 'im 0 ; _

0 Esztergom szegényei. j ,- Esztergom, 1893. aug. 2. Fölöslegesnek s kissé fárasztónak tartanok előrukkolni miud amaz adatokkal s intézkedésekkel, a melyek vármegyénk s városunk ugy lelki, mint testi elszegényedésének, nyomorának hajlithatatlan okai. Ellekintve ugyanis mindama hátramaradási járványoktól, a melyek már évek, még pedig hosszú évek óta emésztik városunkat, —csak egy igazán nemes s eddigelé figyelemre •qe.ra méltatott ügyre szándékozunk ugy a civil, mint a klerikális körök figyelmét fölhívni. E fontos s nemes thóma a városi szegények ügye. Tudjuk ugyauis, hogy megyénk s városunk is inkább földmivelő, mint iparos. Tisztában vagyunk továbbá mindama csapásokkal is, melyek évek hosszú során át érték s érik szerencsétlen hazánkkal együtt városunkat s tán jó magunkat is. A nép szántóföldjeibe, szőlőhegyeibe veti bizalmát s napjait inkább kitartó remény, mint megelégedett élet napjainak lehet mondani. Az iparos ismét a két keze után élő földmivesbe veti reményét s alig várja a pillanatot, hogy munkáját mesés olcsó áron kezéből kiadhassa; s ha a földmives reményeiben csalatkozik, ha termését a fagy vagy a ragya tönkretette a földművessel együtt böjtöl az iparos is. S igy megy ez évről-évre, naprólnapra," mig végre a %lcsigázott s kimerült népben a remény utolsó szikrája is kialszik és kétségbeesetten kénytelen fölvenni a kéregetés, a házalás, a koldulás nehéz botját. Mnjd pedig a különféle alacsonyabb osztályok lázongással, munkabeszüntetésekkel, dynamit- s bombamerényletekkel, tüz és gyilok rémeivel igyekeznek sorsukon enyhíteni. S közlük nem egy irigyli meg a csendes fogházak lakóinak sorsát, kik minden küzdés nélkül, nem törődve jövőn s múlton, élnek mint valami drága éneklő madarak ! Ó kis idők, kis emberek ! Nem egyszer lehet hallani: szívesen, örömest segítenénk a szegényeken, de a pénz . . . Elhisszük, hogy a szegények panaszai nem alaptalanul hangzanak el; elbisszük, hogy sebeik mélyek ós fájók ; nem merjük tagadásba venni, mert hisz magunk is tudjuk, hogy sanyarú helyzetük tűrhetőbbé tételére vajmi keveset tett eddigelé a haza, a megye, a város — de ismét csak a pénz ... Pedig a koldusok száma nőfctön nő. Különösen megyénkben s városunkban olyannyira megszaporodtak, hogy ugy pénteki mint keddi naptm az egész városban alig lehet látni mást mint koldusokat, pedig igen sokan vannak köztük, a kik a legfárasztóbb munkát is készebbek volnának elvállalni, miut koldusbottal járni s tótlenül lézengni. De koldusbotra vannak utalva, minthogy kétségbeejtő helyzetükön segíteni senki sem tud vagy inkább nem akar. Mit kell tehát tennünk, hogy az élet ne legyen többé érdekek küzdelme, hanem kötelességek versenye; hogy a proletár verejtékkel homlokán, ne pedig könyekkel szemében keresse kenyerét? A szegények s a koldusok helyzetét enyhiteni kell az által, hogy szegényeink ügyét magunkévá téve, nem hagyunk mindent az erő s vakmerőség kényére, hanem kiragadjuk a gyengéket s nyulszivüeket az erősek s ravaszok torkából, feltüntetjük a munka hatályát az által, hogy a jobb módnak is dolgozzanak s megmentjük az alázatosak hitét a kevélyek pozitivizmusától. Igen eltévesztettek tehát azon utak, a melyeken eddigelé iparkodtak különösen a klerikális körök a szegények s a városi koldusok terhein könnyíteni. Hogy közöttük egyet emlitsek elégséges fölhoznom a székes káptalan keddi pénzkiosztásait. Tudjuk ugyanis, hogy a szegények s koldusok fölsególyezésére a káptalan szegénykasszája van szánva. Az alapítvány évi kamatai minden keddi napon apródouként kiosztatnak ugyan, de a nélkül, hogy a szegény legkevésbbó is éiezné, hogy segélyben részesült. S ez igen természetes. Hogy is érezné a segélyt az, a ki hetenként négy-öt krajcárt, ritkán egy-két hatost, s még ritkábban egy-két forintot kap az emberszeretet oltáráról. Minthogy pedig a ^szegények száma minden kedden meghaladja az ötvenet, nem kell csodálkoznunk, hogy ha a kassza szép kamatai hetenkinti 20—25 forint kiosztása mellett minden eredmény nélkül elfogynak. Igy tehát ki van ugyan osztva a pénz, de a cél a melyért szótosztatott, elérve még távolról sincsen. Épen igy állunk egyéb segélyzésekkel is. Igen célszerű volna tehát a szegények s koldusok során más uton segíteni. Takarítsuk meg a kassza évi kamatait s hassunk oda, hogy a megye s a város is járuljon hozzá a szegények ügyének lendítéséhez az által, hogy szeme előtt tartván a társadalmi jólét s az emberbaráti szeretet ama hatalmas oszlopát, mely a szegények testi s lelki támogatásában birja gyökerét, menedéket nyújt a nélkülöző tömegnek. Szükséges tehát legalább egy menedékházat építeni, (mert a közkórházban levő réges-régen szűknek bizonyult), hogy a szegény hajléktalan nép ne legyen kénytelen egyéb sokféle nélkülözései mellett még sokszor az idő viszontagságaival is élet-halál közt küzdeni. Tehát csak ugy lehet reményünk, bogy a szegények száma apadni fog, s a sokszor henyélő s rest koldusok, elvetve botjukat ismét komoly s kitartó munka emberei lesznek, ha oly helyről gondoskodunk, a hol minden munkaképes munkára legyeu szoiitva. Igy a szegényekre fordított összeg lassaukinfc sokkal nagyobb hasznot hozua, mint a pálinka s a szeszes italok ezer neme, melyekre a koldus a mai viszonyok közt utolsó garasát is fordítani szokta. (J. K.) A falusi néptanítók a társadalomban. (-^a) Bármily haladás tapasztalható a tanügy terén, legkevésbbó sem lehetünk vele megelégedve. Sok mindent „Essiergom és Videko" tárcája. NAPKELETEK. El messze, messze, fényes napkeletre, Az ösregék hónába vágyom én, Hol ragyogóbb a nap és szebb az élet A természetnek örökszép ölén; A hol forróbb a csók, tüzesebben ölelnek Kelet virágai a szép leányok: Igaz hazája a hő szerelemnek, Utánad sóhajtok, utánad vágyok ! Az ezeregyéj csillogó varázsa, Bubája vonzza arra lelkemet. Ott hallanék csak én tündérregéket, A miket olyan igen szeretek. És dalt tanulnék csengő almé ajkról, Ott szebben hangzik, sokkal jobban csendül, Ott tudnak igaz érzéssel dalolni A bús keservrül s forró szerelemről. Egy ösz muzulmánt megkérlelnék szépen, Hogy énekelje velem a szurát: «Allah az isten, egy a prófétája, Mindent csak Allah, mindent az Ur ád!» . . . . Megmosdanánk s magunk körülövezve, Eöldre borulnánk arccal napkeletnek," Ott tudnék csak buzgó imát rebegni ErrÖl .de gyakran, oly gyakran, oly sokat [merengek . . . . Ott szent a hit, megnyugszik minden ember A sorsba, nem kutatja végzetét, Ott boldogság van ; a hitnek sugara Pazarul hinti, szórja szerteszét, Ott több a kéj, bujább a vágy is, — A boldogságot ottan feltalálnám, Mit hasztalan kerestem e vidéken: Az ott honol keletnek pálmás táján. Ott irnám legszebb dalt a szerelemről, Mit eldalolna szép huri ajak S én ittasan a mámoros örömtől Csókokba fojtanám a szavakat! Epedve vágyok menni messze tájra, Bűbájos, fényes, távol napkeletre .... A párjavesztett kis madár igy vágyik Kalitba zárva, busán, szárnyat vesztve ! ALAPI GYULA. Az „Esztergom és Vidéke" eredeti tárcája. Kedves Lilián Nagysád! Ugy akartam kezfeni a levelemet, hogy: «Tisztelt Lilián Kisasszony*, azonban gondoltam arra, hogy Kegyed már a címzésnél megalkotja rólam lesújtó Ítéletét, a mit, igy csak a levél elolvasása után fog fehér fogai közt kiszűrni, t. i. hogy ezen sorok irója neveletlen ember. Anélkül, hogy szükszökségét érezném a nientegetÖdzéseknek, megengedi, — remélem, — hogy egyenesen tárgyamra térjek. Elkövetendő bűneimért pedig alávetem magamat a Kegyed Ítéletének. Sajátságos az önök kisvárosa, Margitvár. Ott az emberek a Pesti Müveit Társalgó szabályai szerint ülnek, mennek, állnak, gondolkoznak — sőt még beszélnek is, a mi kétség kivül igen szép dolog a maga nemében. A spanyol etiquette szabályai már mindegyiküknek 13 éves korában a kisujjában vannak, annyi tény, hogy kifo'gástalanul tudnak enni, inni, talán táncolni — sőt még beszélni is. Hanem «Lilián kisasszony ön ült ma reggel a Sacre Coeur templom első padján ?» erre etiketteszerü j orrfintoritás után foghegyről jelentené ki,: hogy igen, vagy nem. Sőt a kisasszony cim talán annyira derogálna, hogy válaszra sem érdemesítené a boldogtalan kérdezősködőt, oly érdeklődve forgatná az albumot, mintha nem is halottá volna az ügyetlen kérdést. Persze az önök dialektusa szerint ez így kérdeződik : «Lilián nagysád, Kegyedkének méltóztatott helyet foglalni stb.» vagy «Lili, maga volt ma a Sacre Coeur templomban, tudja, ott elöl ?» Pedig ön a legutóbbi párisi divat szerint öltözik, heliotrop illatot használ, szóval kifogástalanul elegáns. Tud zongorázni is és pedig dilettánshoz mérve elég kielégítően, cseveg franciául, remekül táncol ós korcsolyázik ; fiatalabb korában nyilván magán passzióból — varrni is tanult. Ne haragudjék meg, hogy ideirom a conduit listáját s az abban alkalmazott jelzőket korántsem, a világért se vegye bóknak, — mint az önök városában teszik, — az mind olyan igazság, amihez objektív,, szemlélődés utján jutottam. Sőt nem bókolnék, ha conduit listáját kiegyenlíteném azzal, hogy Ön gyönyörű termettel van megáldva, arca klasszikus metszésű, orra tiszta görög stílű, szemei éjfeketék, fogai épek és fehérek, mint az alabástrom és hogy különös ismertető jele az, hogy megszólalásig hasonlít a Coreggio Madonnájához, éppen olyan szép, éppen olyan fehér. Ne gondolja, hogy ezek üres, puffanó bókok, ez igazság, valamint igazságok leendőnek az elmondandók, ám bátor gorombaság számba mennek vala. Higyje meg, hogy bókot manapság már csakis Önöknél, Margitvárt mondanak, meg Kamcsatkában. Bókot csak olyan emberek mondanak, a kiknek egyéb mondanivalójuk kevés van, no meg a publicisták, akik politikai vezércikkeket irnak. Leírtam önnek, kedves Lilián Nagysád, külsejét s most egyet-mást elmondandó vagyok az önök társalgási viszonyáról, hogy igy megvilágítsak egyet-mást. Mikor legutóbb együtt voltunk, a társaságból valaki ha jól emlékszem, az a fiatal ügyvéd valami irodalmi kérdésről beszélt. Emlékszem, roppant közönséges dolog volt. Elég meggondolatlanság volt ez attól az ügyvédtői, mert most én ebből rekriminálok. Az ügyvéd szép verve-vel bizonyítgatott valamit és kérdezte az önök véleményét is, no de mondhatom, az egész társaság ugy meg volt illetődbe, mintha az Elektra utolsó felvonását néztéc volna, még ön is meg volt illetődve szip Lilián. Az ügyvéd ur látva, hogy irodalmi thé-