Esztergom és Vidéke, 1893
1893-08-03 / 62.szám
Itallanfr a tan férfiakról, de soha egyikről sem, hogy sorsával meg van elégedve. NÖ is említsük a nevetségesen csekély anyagi javadalmazást, mHy emberi emlékezet óta mindig panasz tárgyát képezi és tudja isten meddig fogja még képezni ; hanem vessünk néhány pillantást arra az állásra, a mit a tanító a társadalomban elfoglal. Nyíltan kimondhatjuk, hogy a tanitót a kabátos ember salakjának tekintik, megvetik őket, nem eresztik társaságukba az emberek és ha beeresztik is, csak gunyuyal, szánalommal néznek reájuk. De még ez nem minden! Gyakran megesik, hogy a tanító bántalmazásnak, tettleges bántalmazásnak van kitéve. Ha némelyik szóvivő parasztnak nem tetszik a tanító eljárása, ha nem akar vele egyenlően durva lenni, ha nem akarja valamelyik iskolaszéki tagnak leányát a megválasztás fejében nőül venni, ha nem tud a falusi intelligenciához simulni, ha nem tud tarokkozni: szóval, ha csak egy ilyen «ha» fordul elő, akkor jaj a tanító szegény fejének és igen; okosan teszi, ha idejekorán elmenekül falujából. És mi az oka ennek ? Első sorban is a fentemii tett szánalmas anyagi javadalmazás, melyből a tanító még a legutolsó faluban sem tud magának olyan «positió»-t teremteni, a milyenre egy tanítónak szüksége volna. De hibás a közönség is. Az a közönség, mely uem tudja egy tanító helyzetét felfogni, mely nom tudja megérieni, mennyit izzad, mennyit fárad az a népnevelő, hogy másoknak használjon munkálkodásával. Nem tudja méltányolni, mi az, mikor valaki egy kidült-bedült nem iskolának, hanem kalibáuak nevezhető tákolmányban 100 —1?0 gyerekbe (fiu és leány egyaránt) erőlteti a tudás elemeit. Es miért ? Hogy első sorban családjának, aztán magának megszerezze azt a kenyeret, a mi száraz és nem is elég ; a miből nem élni, hanem csak tengődni, nyomorogni lehet. És bizony-bizony! számos esetben megtörténik, hogy ezt a csekély, ezt a semminek mondható fizetést, ezt az alamizsnát a tisztelt község csak per utján hajlandó kiszolgáltatni ; de mivel a tanító kockára tevén állását perlekedni nem mer, hát elfogad annyit, a mennyit nagy kegyesen kiutalványozTJRIEL-t. f még csak inkább igyekeztem üres óráimban magamra maradni, távol a gonosz emberektől, a kik irigylik tőlem az én Boriskámat. Barátaim csodálkozva vették észre rajtam a változást •* i s midőn ennek oka után tudakozódtak, mindnyájukkal megharagudtam, Ezentúl egyedüli hő vágyam volt Boriskával megismerkedni, öt mindig magam előtt láthatni, sőt-sőt még meg is csókolhatni ! Ez a lélek-állapotom több napon át tartott. A mikor csak szerét ejthettem és az bizony gyakran történt, mindig a színház és Boriska lakása felé kószáltam ; nem ettem, nem ittam, csakhogy Boriskát, ha csak egy pillanatig is láthassam. Mert Boriska szép volt; az a folyton mosolygó arc, (vagy csak ón láttam annak), azok a, nagy, gömbölyű fekete szemek, a melyekre én oly szép verseket írtam, azok a nagyszerű idomok, a melyeket, ha néha egy-egy apródszerepet adott, o'y gyönyörrel néztem —- ezek voltak az ón őrült szerelmemnek okozói. És szerelmemet móg csak fokozta az, hogy bármenuyiro igyekeztem is, a szép színésznővel m^g nem ismerkedhettem. Hányszor terveztem, hogy erős leszek ós a mint az utcán legelőször meglátom, térdre borulok előtte és könnyező szemekkel kérek tőle bocsánatot, a mórt szeretni merészelem. De ez bizony csak megmaradt jámbor óhajnak, mert a mikor az én „Boriskámat" (én csak igy neveztem, pedig tudj' Isten, hogy még kié volt?) megláttam, mintegy villányiitéstől érintetve megálltam és mindaddig tekintettem utána vágyó szemekkel, mig csak látható volt. Aztán fejemet meghajtva, nagyszerű gondolatokkal eltelve siettem valami magányos helyre, a hol teljesen átadhassam magamat ábrándjaimnak. És előttem állott a bájos leánynak alakja, a mint szűzies érzelemmel fohászkodott az Úrhoz, hogy tereljen ösisze bennünket, mert mi összetartozó^ vagyunk; ott láttam őt szerény, de tiszta lakásán egyedül és elhagyottan mint éu vagyok. Barátaim, a kikkel megharagudtam, mellettem elmentőkben sokszor mondogadtak olyasmit, hogy őrült, vagy hogy „láttátok-e a kicsit, most ment erre a Gyuszival" ; vagy : „csinos leányka, csak ne volna — színésznő", de én mindezen elejtett célzásokuak semmi fontosságot sem tulajdonítottam és maradtam tovább is — fülig, nem, azon tul is szerelmes. Egy szép holdvilágos este ismét az utcán kóboroltam égető gondolataimmal és szerelmemmel. Az est igen szép volt, semmi sem mutatott a közelgő zivatarra. Öntudatlan járkálásom közben a szigethez értem, melyuek hosszú, sötét, csak a holdtól megvilágosított sorai között oly jól eset elméláznom. Nem messze a Dunának habjai verődtek a parthoz méla egyhangúsággal. A sziget végén egy öszszekötő hid van, melynek elején és végén is egy-egy lámpa világit; a hid és környéke elhagyatott. Egyszerre csak élénk, csengő nevetés és utána egy kedves női hang lett hallhatóvá a nyomasztó csendben. Én felveretve merengésemből roppantul megijedtem, szivem hevesen lüktetett, űzött, kergetett e veszélyes helyről, mintha rablók volnának a közelben. De nem, azért8era megyek, hisz' én bátor ember vagyok, s óvatosan előbbre menve egy fa sürü árnyában foglalok figyelő állást. A hidon újra felhangzik a női kacagás és hang, de most már ngy látszik csóktól elfojtva és a lámpa sugarai az én „Boriskám" mosolygó arcára • nak neki; és várja türelmesen azt a • szebbik napot, mikor őt majd megbecsülik anyagilag és erkölcsileg egyaránt, • mikor lesz> neki pénze kenyérre is, uj • köntösre is; mikor szívesen látják őt , mindenütt s nem fogják szemébe mondani, hogy hát: maga csak tanító, mit beszól maga? maga hallgasson! Eddig tart a közönség hibája, azonban nem szabad egyoldalúan ítélnünk s kimondjuk azt is, hogy a másik sarkalatos hiba a tanítókban rejlik. Mindeuek előtt is a tanító szellemi készültsége alig haladja meg a tanultabb parasztokét. Elvégzik ezek a tanitók a képessdét, megválaszt atják magukat valahol s nem csalódom, ha azt állítom, hogy az iskolai könyveken kivül alig vesznek kezükbe egyéb könyvet. Elmennek az iskolába, ott elvégzik kötelességüket ós aztán elég. Igaz, hogy a tanítás nagyon fárasztó dolog, kimeríti a tüdőt, kimeríti az egész testet, de az a csodálatos, hogy minden kimerültségük mellett marad idejük a tivornyázásra, a mi már közmondássá vált réges-régen. Különösen a fiatal tanítóknál tapasztaltam ezt a tünetet, akiknél virtusszámba megy az italok uagymeunyiségóuek fogyasztása. Igen ! Ha telnék abból a fizetésből! De az ilyen fiatal ember adósságokba veri magát ós mikor ez megtörtént, ki vau szolgáltatva a hitelezők önkényének a nevelés rovására. Nekünk semmi közünk sincs a tanitók privát életéhez ; ők csinálhatnak bármit, amit akarnak, csak a tanügy hátrányára ne s ha ők megkívánják a közönségtől, hogy tisztelettel tekintsen rájuk, a közönség is megkíván-, hatja, hogy a tanító tisztelje ne csak azokat a törvényeket, melyekkel a bíróság sújtja az embereket, hanem tiszteljék azokat a törvényeket is, melyeket erkölcsi érzésünk, jó Ízlésünk ós hazafiságuuk szab. Már hála Istennek elmultak azok az idők, mikor az írástudó emberektől csak az irást és olvasást követelték ; ma már sokat kivannak ez embertől ; ma tanulás nélkül senki sem tud megélni s a néptanítók éppen arra valók, hogy a népet kiemeljék korlátolt gondolkodása köréből. Kezébe kell a népnek adui az eszközöket, melyek boldogulására segítik. De ezt csak olyan tanító teheti, aki hivatásának ól, aki tanul, hogy tauithasson, aki megtudja őrizni tanítói móltóságát minden körülmények kőzött, aki szavával és modorával megtudja nyerni népéuek tetszését. Mert gondolják meg a tanítók, hogv sok ember gondolkodás módja í'ögg az & gondolkodásmódjuktól. Diák gyerek voltam — az iga hogy már hetedikes, de még mindi lelve égben járó idealismussal, lelki sedóssel ós jókora naivsággal. Az ól< tet nem ismertem (sajnos! most ni! ismerem), de nem is akartam mégis merni azt a prózai egyhangúságot c előítéletet, mely képzeletem szerit az egekből való leereszkedésem áltí csúnya sárral rútította volna be ht teher lelkemet. Különben az egész város különeue ismert, mert mig többi osztálytársán sőt már a harmadik, negyedik gymná zisták is ugy udvaroltak a kis váró feltűnő szépségeinek, mint a páran csolat, én minden néven nevezend nyilvánosági ól félrevonultam és maga nyos helyeken, holdvilágos estéke ábrándoztam az ón ideális világomról a hol nem olyauok az emberek, min a földön, de nem is ugy — szeretnél De mit csűröm-csavarom a dolgom — ón is csak szerettem, még pedig a uél kül, hogy szerelmemnek határozót tárgya lett volna. Szerettem, de ma gam voltam legkiváncsibb reá, hog; ugyaukit? Annyit gondoltam, hog; a kit éu szeretek, az csakis valam angyal lehet, földi lény, leány serami j esetre sem. Legnagyobb meglepetó semre azonban csakhamar meg kellett győződnöm arról, hogy szerelmemnél már van tárgya — ha nem is egész, legalább fólangyal — egy színész leány. A dolog ugy törtónt, hogy egy szép tavaszi napon vándorszínészei ütötték fel sátorukat Thalia templomában, a mely ugyan inkább illeti valami nagy carcerhez, de hát a kis város bölcs atyái ráfogták, hogy annak színháznak kell lennie. Én rajongtam a színház után, gyönyörrel szívtam magamba az operettek kedves dallamait és szent megilletődóssel bámultam Thalia him- ós nőnemű papjait. Sziuész ! — ez volt az ón vágyam netovábbja; néha órák hosszant elgondolkoztam, hogy ue dobjam-e el magamtól összes tanulmányaimat és beálljak színésznek?! Képzeletem rózsás fátyollal vonta be a színészi életet, mely fátyol nem engedte látnom a nyomor és nélkülözés napjait, a melyek a vándorszínész életében uem is oly ritkák. Addig is, mig hő vágyamat elérhetem — igen gyakori vendége voltain a színháznak; ott láttam meg „0-"t, a kinek láttára szivem olyan heveset dobbant, hogy majd eldöntött; arcom lángban égett, szemeim ugy kidülledtek, oly mereven nézték a 16-17 éves leányka arcát, hogy lehetetlen volt mint mindenkinek, ugy Boriskának is, mert ugy hittak a színésznőt, a figyelmét kikerülnie. És ő, a mint észrevette, hogy érdeklődöm iránta, bájos, rózsás arcoskáját felém forditá és édeskésen mosolyogva két, sor szép fehér fogat mutatott. Éu természetesen magamon kivül voltam — nem hallottam ón már a ,,Náni" máskor olyan kedves ,,Muada-lied"-jét, nem láttam senkit és semmit, csak őt, csak Boriskát. A hatás, a mit a leányka reám tett, oly erős, oly intenzív volt, hogy egész éjjel nem tudtam aludui tépelődő gondolataim miatt. Persze, szórakozottságomnak legközelebbi eredménye másnap egy hatalmas szekunda, leák műnyelven „cseszkó" lett és én olvasta volna a negyvenes évek novella termését, megdöbbent volna azon, bogy azok a hősök ugyanarról diskurálnak, mint jelenleg Kegyedék. Ámbátor engedje hinnem, hogy ebben nem annyira Kegyedék, mint városnnk úgynevezett «jeunesse dorée»-je a hibás, a melyik önökhöz való vissznyáról talán egy másik levelemben irok, — talán épen ilyen nyíltan, mint most. De lássa, ez ami jellemvonásunk, férfiaké ; mi leplezetlenek, őszinték vagyunk igen gyakran, csakhogy nem vagyunk oiyan szerencsések, bogy ennek a megfelelő formát meg tudnók adni, s ha ön értene diákul, azt a latin közmondást idézném ment ségemre; qui bene distinguit, bene docet, ami magyarul körülbelül annyit jelent, hogy nagy gorombaságokbari gyakorta nagy igazság rejtőzködik. Gondolom, ha Kegyed levelemre válaszolni akarna, megtalálná a formát, melyben, — ha állításaim igaztalanságáról meg nem győzne is — de talán enyhitené abszolút mértékkel alkotott véleményemet. írjon szép Lilián! Nekem pedig tudja be enyhítő körülményül, bogy igazat akarjam mondani, ami talán félig se sikerült.' A viszontlátásig ne feledje el barátját j májával nem boldogul, átterelte a diszkussziót a magyar képírásra és óh! jóval több sikerrel, mert önök mindnyájan ismerték és emlékeztek a jó magyar piktorra — Munkáesyra. Igaz, hogy többet aztán nem ismertek. De hát azt gondoltuk — már mint az ügyvéd és én — hogy ízlésük vagy nagyon kozmopolita, vagy túlságosan választékos, hogy a jelentékenyen föllendült magyar képírásról nem vettek tudomást. Igy fagyott be azután sok életrevaló tbémája a szegény fiatal embernek, mert ön kedves Lilián Nagysád kegyetlen volt. A Pesti Müveit Társalgó összes feleletei közül a legkurtábbakat osztogatta. Általában különös az az önök társalgása. Eddig két módját tapasztaltam : vagy túllép minden határt és a legszentesebb modorban folyik, vagy mint önöknél is, van egy szűk, nagyon keskeny ösvény, a melyen száraz lábbal lehet haladni s amelyről letérni nem szokás, sőt nem is lehet, sőt nem is szabad. Az ösvény mellett harmatos, tavaszi fü zöldéi, ugy hogy az ember belekivánkozik. És ha az ember az ösvényről letér a mezőbe, hogy megfogja a rét himes pillangóját, vagy megízlelje *prét, a jólnevelt társaság rögtön észreveszi, hogy a cipőt megáztatta a harmat s a porcellán nadrág alját megzöldelte a fii. És a társaság tüntet azzal, hogy észrevet'e. K legközönségesebb, legköznapibb dolgok töltik be a társalgás napirendjét s a ki más allűröket használ, a ki széttöri a szűk korlátokat, az vakmerőségeért ki van szolgáltatva a legnémább hallgatásnak. Mondjuk, önök kezdik az időjárással és végzik u Anna-bállal. Holnap ismét. Oh, ha ön
