Esztergom és Vidéke, 1893

1893-09-21 / 76.szám

Esztergom, XV. évfolyam. 76. szám. Csütörtök, 1893. Szeptember 21. • • VÁROSI ÉS MEGYEI ÉRDEKEINK KÖZLÖNYE. * \ • MEGJELENIK HETENKINT KÉTSZER : HIRDETÉSEK: VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN. SZ vÁPOSHÁZ KŐZ S234 6 = HIVATALOS HIRDETÉSEK 1 nMl 100 szóig 75 kr, 100hova a j ntílhmi rts

k

B%ét um köy

,

Jei

;

iéliyek küldendők. tó1 mA

* 1 frt *

0

J

r

« ^

O0

'

t

í

1

,

3ooi

g 2 ¥ 95 kr. ELŐFIZETÉSI ÁR: — i Belj

egdíj 3

0 kr. E

K

é«7. ívre 6 írt - hr, K 1 J.

0

®'"' l

' MAGÁN HIRDETÉSEK megállapodás szériát legjutányosabFólévre 3frt

T

kr, ; , SZElJH INYI-TEI! H32, ban közüliéül. 6 ' Nedved évre 1 M 50 '

a

'- '

10Va '

a

P '

1,va

'

a!os 0s m«g*u lurdelesej, a nyílt terhe szánt közleF

flV szám ára 7 kr ii'éiijek, $m*té»i pénzek reklamálások inté/.endöL NYILTTÉR sora 20 kr. # rí . 4 Ü^r 27. Telefonszám. % # A társadalom és a sajti. (a. gy.) Mi a társadalom ? Bölcsószetfani meghatározás szerint nem más, mint azon kör, melyben élünk, vagyis azou emberek összesége, a kik körülvesznek bennünket. Egyes ember csak kis részét alkotja a társadalomnak, csak egy parányi kereke a nagy gépezetnek. A hirlapok hasábjait nagyobbrészt az úgynevezett 'társadalmi cikkek töltik meg. Az emberiség két kategóriára oszlik. Vannak olyanok, akik elolvassák az ilyen dolgozatókat, és levonják belőle a •konzekvenciákat; viszont vaunak olyanok, kik elolvassák ugyan, de rájuk nem hat semmit, lepattog róluk a jó szó. Manapság divat-közönyösnek lenni akutabb kérdésekben is, hol gyakran gyakran az érdek is közelről rágalmazná lépéseinket. E lanyhaság kórjel. De a rideg fásultság oka abban rejlik, hogy korunk még mindig nem elég érett arra, hogy némely kérdésben a helyzet magaslatára emelkedhessek. : A sajtónak kötelessége, hogy ne hunyjon szemet a társadalmi mizériák előtt, hanem hallassa óvó szavát és mutassa mog azon módokat, melyek megtudják javítani a helyzetet. Nem szabad napirendre térnie a fellet, hogy e bajok vészélylyel fenyegetik a közéletben fennálló jogrendet ós harmóniát. Tiltakoznia kell egész erejével a jogtiprás és jogfosztás ellen. De az éremnek másik oldala is van, 8. erre vaunak irva a társadalom kötelességei. Ha a sajtó megmutatja az eszközöket, ugy ezeknek végrehajtására a társadalom van hivatva. A sajtó tanácsaiból kötelessége okulni az irányadó köröknek, mint a társadalom képviselőinek. Nem szabad semmi klikk | nyomását türniök. Látjuk mily keserűen boszulja meg magát az ellenkező gyakorlat. Sajtó és társadalom munkálkodjanak karöltve a közjón : mert valamint a test ' és lélek kölcsönös egyetértése mellet vihetünk végre csak oly erkölcsi jólettet, a mely megfelel az isteni és emberi törvényeknek : ép ngy a társadalmi kérdések elbírásánál helyesen csak azon esetben döntünk, ha a sajtó és társadalom összetart. Ami a testben a lőlek, az a sajtó a társadalomban. Ez a magasztos szerep, melyre a sajtó hivatva van, korunkban diadalát üli. A hirlapiradalom oly magas színvonalon áll, ahol még eddig nem volt; jól mondják, hogy a sajtó nagyhatalom. A közélet mozzanatait feltünteti és reá kritikát gyakorol. Es e bírálatokat készpénz gyanánt is veszik, mert a sajtó kompetens fórum arra, hogyha pártérdek vagy egyéb tekintet a hallgatást javaslaná is, Ítéletével megvijlágitsa a szőnyegen forgó kérdést. Látjuk a parlamentből, a politikai élet e legfontosabb tényezőjéből, hogy ott is mily hatást képes gyakorolni egyegy hírlapi közlemény. Ezen áldásos presszió hányszor kicsavarta a hatalom kezéből a jogtalan fegyvert, azt tudjuk, ha az uj kor történelmét lapozzuk. Ma a társadalom is magas fokon áll. Előítélet, rangkülömbség rég megszűnt. At ember értékét nem neve, hanem tudománya szabja meg. Igaz, hogy néha az ember találkozik tényekkel, melyek megcáfolják e thooriát; de általában igy van. Különben korrupció mindig volt; az árny a fényt kísérni szokta. A kasztrendszer megszűnt ; a nagy válaszfal, moly elkülönité a polgárt a polgártól, leomlott. A társadalom megkívánja fejlődésót, s ha ez korlátozva volna, ugy véres rázkódtatásokkal is, de fejlődik. Ez a forradalmak filozófiai magyarázata. A chinai falnak nálunk is le kellett dőlnie, dacára az ellenpárt hatalmas erőfeszítésének : s lett a konservativ ugy, mint a liberális egymásnak citoyett. A f«'jlett társadalomnak méltányolnia kell a sajtó napszámosait, kik éjjelt napallá tesznek, hogy embertársaiknak szolgáljanak. A sajtó munkásai, mint egy szellemes ember monda, olyanok mint a gyertya, mely önmagát fogyasztja, mig másoknak világit. A hírlapíró egy kereke a nagy gépezetnek, melynek titkos világát nem ismerik a laikusok, ós e gépezet kerekei egymást koptatják. A nagy hadvezető, költő, tudós hire mindenkorra fenmarad, emlékére szobrot is emelnek és az utókor bámulattal említi nevét : addig a hírlapíró számára nem terem babér. Pedig köztük is sok a nagy ember, de elfeledik : volt, nincs. Ha semmi osztályrész nem jut a sajtó munkásainak a földi javakból : a puszta elismerés az megilleti őket. Sokan kicsinyléssel emlékeznek a foglalkozásról, hova nem a dicsvágy hajtja az embereket, de igaztalanul ; mert minden lehet az em" ber a világon hivatás nélkül, csak hírlapíró nem. Azért a társadalom szoros kötelessége elismerni, méltányolni a sajtó fáradozásait : és ez elég, több kívánalom nincsen. Ha a társadalom felkarolja az önzetlen elveket, nemes törekvéseket : ez fejleszti a sajtó ambícióját, ebben találja a közügyek körül tett fáradozásainak méltó, erkölcsi jutalmát. Ismeretes dolog az mindenki előtt, hogy a mai kort a müvelsség századának szokták tartani. Éppen azért az a műveltség, mint valami varázsige, megjel euik az emberek ajkán mindenütt. Ifjak és öregek, tudósok ós nemtudósok előveszik ezt a szót minden alkalommal. Hangoztatják gyűléseken, kaszinókban, bálokban és a mulatságot zajos vitáib;m, s a ki véleményével imponálni akar, előrántja a műveltségét, odarántja a hallgatók füle ós szeme elé : » Nézzétek — ugy mond — ez az eszménykép, az a magasztos ideál, a mely megköveteli, hogy ezt meg ezt végrehajtsuk; hogy igy vagy amúgy cselekedjünk, De ott lebeg ez a szó, mint egy ideálkép, a maga ember képzetében és fejében is, ki-ki abban kellemes illúzióban ringatja magát, hogy neki tette, modora,Jjárás-kelése, gondolkozás módja egészen a műveltség követelményei szerint történik ; épen azért, meg is Intelligencia. Az „Esiter J8IH62 Vidéke" táTcaja. TALÁLKOZÁS. Megláttuk egymást hosszú idő multán, A régi vágy újra meglobogott, JVÍély sóhajomból kitetszett nagy vádam : Mórt ne lehettünk volna boldogok? És lázban égett testem minden része, Érzem az ifjúságnak mámorát: De amikor már szólnt tudtam volna, ő büszkén, hidegen haladt tovább. ELLEBEN-E AJKADON . . . Ellebben-e ajkadon egyszer a sóhaj, Felnjul-e benned az egykori vágy ? Emlékszel-e még te a nagy szerelemre, Az eskö igéret jut-e eszedbe. Nem tépi-e szivedet mindez a vád? Ne tépje soha, ne kínozzon az önvád, Hol lesz. ha te elfeleded a nevem . . . Elmúlt. Ne maradjon utána meg emlék, Jó volna ha ketten örökre felednénk, Q

Mi3 vissza ne térne az a szerelem . . . ALAPI GYULA. - Az „Esztergom ós Vidéke" eredeti tárcája. — Nagyságos Aszzonyom ! Mikor kopaszodó férje hátradőlt a kupé bó'rpamlagjára és kiejtette a szájából rosszul szelelő havannáját, olyan megkönnyebbülten éreztük magunkat, mint mikor a szerelmesek felhős, homályos estén ábrándoznak, aztán a szürke, felhögornolyból előbukanik a barátságos, bizalmas holdvilág. Ez a hasonlat ugyan csak annyjban nem sántit, mert az On férjének tar koponyáján is korrekt nagyságú hold világlik. ö" egy nagyot sóhajtott, mihez a férje horkolása volt discant, — én pedig a sarokba dobtam Zolát, aki ezúttal egy csöppet se érdekelt ; a regény hőséről ugy is tudtam, hogy az közönséges gazember s hogy felakasztja, leguillotnozza, vagy bagnoba viteti-e, nekem már tökéletesen mindegy vala. Titokban ásítoztam s ezt ön észrevette diskrét lila fátyolánat és kétségen kivül megbotránkozott rajta. Aztán beszédbe elegyedtünk. Keresztül gázolván a sablonok és konvencionális témák özönén — ön még egyet sóhajtott. Aztán vallott. Hálás, résztvevő közönséget lelt bennem. Elmondá, hogy fiatalon gazdag öregebb úrral kötött házasságot s a rózsaszínűnek álmodot jövő csak bánatot, boldoglanságot termett. Férje rendelkezvén az ön szépségével, üde 'fiatalságával egy rué minden bűnét, minden rossz tulajdonát horda magában s öröm helyett kintjuttattott osztályrészül . . . önnek szivében nem él csak egy; édes emlék, egy boldog perc visszfénye sem, amely beragyogná sivár, puszta, örömtelen jelemét; de lelki küzdelme, az van, lelkében nap-nap után harcot ví a becsület és a kötelességérzet, a kegyetlen végzet, meddő elvirágzásra predesztinálta. Ez az ön problémája. Én megoldtam önnek a szivem sugallása szerint, bebizonyítottam nagy igazát példák hosszú sorával, ön, akinek nagy, mély szive vau sóhajtott és amint fátyolát leoldta ugy láttam, hogy nedves volt az, nedves volt két sugárzó, vágyó szemnek könnyeitől. Aztán berobogott velünk a vonat az állomás üvegkupolája alá, — és elváltunk, miután nagynehezen sikerült életre hozni kedves férje urát, aki ugy feküdt, mint egy poggyász. Nagyságos Asszonyom ! Kegyed kitüntető bizalmáéit én is bizalommal adózom. Tudom, hogy szenvedő lelkek, minő az öné is, szerelmesek az emberiségbe és részvéttel hallgatják meg a szenvedésben, kétségben rokon lelkek, ügyebaját: leteszem Kegyednél szívbeli viselt dolgaimat. Szerettem. Lobogó, izzó volt a szerelmem, mély keresztülnyargal tattá velem a mélyebb szenvedélyek minden szélsőségét. Oh asszonyom, Kegyed nem tudja elképzelni azt a szentimentálizmust, azt a nagy romantikát, amiken a lelkem keresztüllábolt ! Igaz, roppant könnyű, nagyon közeli alkalom ez arra, hogy az ember szive elzülljék . . . Ereztem magamban, mint bomlanak meg idegeim és fantáziám mint lesz mindinkább betegebb. Meg voltam győződve, hogy viszontszerelemben részesülök, de a szkepsziv anynyira elgyöngitette akaratomat, gondolkozásomat, hogy nem tudtam hitelt adni magamnak. Szerettem volna belekiáltani éjjelenkint a város nyugalmas csendjébe, kétségeimet, szerettem volna elpanaszolni a világnak bajomat, de nem lehetett, nem tudtam okos dolgot sem versben, sem prózában összehozni. Amit papírra vetettem, azt olyik nyugodtabb percemben átolvasván üres érzelgősnek, émelygős frázisnak találtam. Lassan azután szuggeráltam magamnak ezt a balga hitet. Elhittem, megnyugodtam benne, hogy üdvöt ne leljek a földön. Aztán egy pár évig teljes apathiába estem, nem érdekelt semmi valami mélyen, minden munkámon, egész lényemen meglátszott a felületesség nyoma. Igy járnak ' azok, kik nagyon tudnak szeretni. Nagyságos asszonyom! ön bizonyára látta, ön bizonyára kacagot a «Szentivánéjiálom» komikus jelenetein, a fonák helyzeteken miket a dévaj pajkos Puck tündér teremt. Én rám is valami Puck olvasott rám. Valami hiphorikus, delejes álomnak látom a történteket, egy gonosz tündér rosszakaratú mókájának. Kibontakoztam a merev szuggeszt«ó hatása alól. Evek után találkoztam ideálommal, akinek halvány, mosódott képe élt már csak lelkemben. Képzelt boldogtalanságom olybá tünt fel, mint a krízisen tul levő betegnek delirikus fantom képei. Asszonyon, most a boldog jövőre való alaposabb kilátás nélkül is, kellemesnek találom a jelent. Boldogabbnak érzem ma-