Esztergom és Vidéke, 1893
1893-06-22 / 50.szám
f MtSGJKI.RNIK IIBTBNKINT KÉTSZEB: # Vár08Í ^ fflfofrgt közlönye. * ' HIRDETÉSEK: VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN. SZERKESZTŐSÉG: HIVATALOS HIRDETÉSEK i szótói íoo szóig 75 kr, íoo• SZÉCHENYI-TÉR 332. tó1 ao °i « 1 flt *J J? 0 ^ 1 ,. 8 . 00 " 1 * 2 frt 95 kr ' ELŐFIZETÉSI ÁR: ű<m a ]ap „^lemi rffstft ifjetf közlemények küldendők. • 6 y !5_!L_ l * Egész évre 6 frt — kr. —— MAGÁN HlRDETÉSEK megállapodás szerint legjutányosabPól évre 3 frt - kr. KIADÓHIVATAL: bau közöltetnek. Negyed évr-e 1 frt 50 kr. ÍSZÉUHKNYI-TÉK 882, 7 Egy SZám ára 7 kr. hová lap hivatalos és mugáu hirdetései, a nyilttéibe szánt közle- NYILTTER sora 20 kr. # —-—— ^ menyek, előfizetési pénzek es reklamálások in'ézenilRk. 0 © Az archimedesi pont. «Aáj egy pontot és kimozdítom, a világot sarkából.» Ezt a nagy mondást koczkáztatta a nagy tudós s még máig is kétséges, vájjon önhittsége, vagy a tudományba vetett erős bité mondatta vele e szavakat, de az bizonyos, hogy sem 8 nem találta meg ezen pontot, sem kartársai nem tudtak ily pontot felfedezni, hogy próbára tegyék a nagy tudóst, beváltaná e szavát és kiemelné-e a világot sarkából a fizika minden követelménye szerint. Boldog Arehimedes ! a ki oly korban élt, hogy sem 5, sem kartársai nem birták feltalálni azon pontot, a melybői a világot ki lehetett volna emelni helyéből s még boldogabb, hogy megvolt a hite, hogy — ha csak elméletben is —i rendelkezik azon emeltyűvel, amelylyel azt megcselekedte volna, a miben bírta annak garaucziáját is, hogy ha a megváltozott áilapott meg nem felel Ízlésének a világot kénye-kedve szerint, ha kell az előbbi kerékvágásba is visszazökkentheti. De még nagyon szerencsés is a jó Arehimedes, hogy nem ma él, mert bizony kemény próbára tettük volna tudományát s ki tudja, nem vall olt-e volna kudarezot? s nem került-e volna összes tudománya a mécsbe, ama bizonyos kakassarkantyu mellé, a melyen, ha nem is a világ, de egy egész tündérvár forgott. Haladásunk vagy hátramaradottságunk-e az oka, de társadalmi viszonyaink, gazdasági fejlődésünk dűlőre jutottak és ma már ismerjük azon pontot, a melyből ki lehet zökkenieni a világot rendes kerékvágásából, sőt már azon ponton vagyunk, hogy a régi medret elhagyva uj útra tér a világ folyása, a világ, ha nem is a slrikte fizikai szabályok szerint, de fizikai kényszerűséggel kiemeltetik sarkaiból anélkül, bogy birnók az eszközt, a melylyel az eltérést szabályoznék, birnók az emeltyűt, amelylyel azt jobb vagy régi kerékvágásába zökkenthetnénk vissza. A társadalom rendje megváltozni készül, forr-foroiig minden. Az erkölcsi abip lazul, az ideálok megszűnnek s minden csak a világrenditő pont körül forog, minden nemes érzést elhallgattat s minden rossz szenvedélyt felkorbácsol — a kenyér. Napról-napra nő a hajsza és nincs a társadalomnak egy rétege, a melybe be nem vette volna magát a pusztító féreg. Kezdve fent a legfelsőbb, legtudományosabb körökben egészen le a legalsóbb néprétegekig, mindenütt csak egy a jelszó — a kenyér, a kenyér. A tudomány emberei, a legfelsőbb ezrek megtagadják saját énjüket, megtagadják a tudomány tisztító tüzén megfiuomult erkölcsi érzéküket és csak egy czélt, egy vágyat ismernek s ez — a kenyér. A tudomány eszköz lett, mint az ásó és kapa, eszköz annak megszerzésére, ami édesebbé, jobbá, bővebbé teszi a czélt — a kenyeret. Ezen hajsza feledtet mindent. Nincsenek magasabb czélok, magasabb ideálok, nincs rokoni, nincs baráti szeretet, amely megállhatna, ha feltűnik a világfelforgató pont — a kenyér. A tudomány segélyével üti egymást agyon az, aki a másikban olyaskit sejt, ki néhány morzsát tőle elvenni képes. De mig ez a háború, ez a forrongás fent (tál, a világot fel forgatással nem fenyegeti s legfeljebb az az eredménye, hogy hanyatlás áll be, mert ezen harezot finomítja a kifejlettebb érzék, amely az általánosan a kenyér felé gravitáló irányzat mellett is, a küzdőket sok mindenfélétől tartja vissza. Sokkal veszedelmesebb azon forrongás, amely az alsóbb rétegekben indult meg, amely majd itt- majd ott üti fel fejét, de miud gyakrabbau, mind tömegesebben. Itt nincs semmi, ami mérsékletre birná a kedélyeket, nincs meg a kel 15 erkölcsi alap s nincs meg az ismeretnek azon foka, amely megértetné a kenyérért zajongókkal, hogy a társadalomnak különböző rétegre való felosztása elengedhetetlen, természetes szükségesség, miut az évszakok különfélesége. Ezeknek kenyere, kenyérért való harcza az a pont, amely kizökkentheti a világot sarkaitól, mely a világ folyásának megváltoztatásával fenyeget, mely annál veszélyesebb, mert kenyérszerzési eszközük, amelyet a legfelsőbb ezrek módjára harezukbau is használnak, nem akadémikus valami, hanem nagyon is reális dolog. Ez az archimedesi pont, amely kiemeli a világot sarkaiból. Mi ismerjük a pontot, de nincs eddig tudósunk, aki a kiemelést határozott szabályok keretébe szorítaná 8 ha volna is, aligha bíznék annyira tudományában, hogy a világot a régi, vagy ujabb, jobb kerékvágásba zökkentheti. Mi már ismerjük az archimedesi pontot, de reméljük, hogy nem kell oly sokáig várnuuk . arra a bizonyos emeltyűre, miut a mennyi ideig volt ismeretlen az archimedesi pont. As „Eutorgoa ós Vidóko" tároája. Ás eki benyomás. (Németből.) — «A mennyire visszaemlékszem, alig csalt valaha ós nem hiszem, hogy ezúttal csalódnám benne !» — S én, tisztelt barátom, én ezen — «első benyomásban*, — a mely tulajdonképpen nem egyéb, mint az állati ösztönnek nyilvánulása, jobban tamáskodom, mint bármi másban. * — Megengedem, kedves ügyész ur, hogy ez az állati ösztön nyilvánulása, de ezen meghatározás mitsem bizonyít ellene, mert az egész polgári erkölcstanunk az emberi természetből fakadó érzelmeken alapszik...* — Doktor, — vág közbe élénken az ügyész, — csak a theoriákkal hagyjon fel! Higyje el, hogy az első benyomást ezer meg ezer figyelemre sem méltó véletlen esemény befolyásolja, elváltoztatja, meghamisítja. Tapasztalásból beszélek. Hallgassa csak meg, hogy jártam nem rég ezzel az celso benyomással». , — Hivatása körében ? — Igen ügyészi minőségemben és pedig kevéssel azelőtt, hogysem ide helyeztek át. — Természetes, igen tisztelt barátom, hogy meghallgatom. Csupa fül vagyok. Ez felette érdekel. És uj szivarra gyújtva, közelebb ült. Az ügyész még egyszer végig tekintett a tengernek esti fényben pirosló sima tükrén, a maryen csinos, kis hajó siklott tova, melynek utasai, egy elegáns fiatal pár, szolgáltattak e beszélgetésre okot. — Tehát, minden bevezetés nélkül hozzálátok, monda. Egy napon a kerületi orvos, kit egy órával előbb a közeli kastélyba hívtak, egyenesen hozzám hajtatott. Palzov grófnőt — úgymond, — minden va[lószinüség szerint halálos golyó találta, midőn a kastély kertben sétált és — mint az orvosnak mondották — csodálatosképen épen abban a pillanatban bukkant elő a gróf, a szerencsétlenség színhelyének közvetlen közelében. A mint halálosan megsebesített nejét meglátta, ájultan rogyott össze. Minthogy időközben más orvost is hivattak, az én doktoromnak nem akadt sürgősebb dolga, mint hogy engem erről értesitsen. — A gróf és neje — egy kedvező viszonyok között élő, s a látszat szerint Ítélve, egy valóban irigylésre méltó pár — két hete tértek vissza nászútjokról. Ezt tudva, az orvos ezen száraz jelentéséből csak azt lehetett következtetni, hogy itt vagy orgyilkosságról, — valami bosszú műve — vagy pedig véletlen szerencsétlenségről lehet szó. Persze, hogy azounal hivattam írnokomat és kocsit rendeltem. Alig léptünk azonban hárman, a doktor velünk jött ki házamból, elém támolygott a gróf, kit vadászkocsija hozott ide. Egy iutéssel utasította a kocsist, hogy ne várakozzék reá. — Fogasson el ügyész ur, — monda akadozva még az utczán, — egy órája, hogy meglőttem a feleségemet. — ön tudja doktor, hogy már nem voltam valami fiatal ember, midőn X.-ben hivatalnokoskodtam; már akkor bő tapasztalatot szereztem volt. Azonban ezen halvány, támolygó emberrel szemben, a ki tévelygő szemeit reám meresztette, mintha csak bennem látná a nemezist a mely brevimann halállal bünteti tettét, ezen emberrel szemben, a ki ily tettet csak Őrülfcségi rohamban követhetett el, de aki azonnal annyira visszanyerte önuralmát, hogy maga jelentkezik, ezzel szemben elhallgatott megszokott, hivatalos ridegségem. Az úgynevezett ösztön megmozdult, az «első benyomás* előtérbe lépett: véletlen baleset, nagyon sajnálatraméltó szerencsétlenség, mondám magamban. — Az első kihallgatás megerősített vélemény emben. A gróf cserkészésből visszatérve, egy mellékajtón tért be a kastélykertbe, s mint óvatos vadász, hogy a fegyvert töltetlenül tehesse vissza helyére, egy sürü bokorba sütötte el oly helyen, a hol ez időtájban senkit sem gyaníthatott. Neje rémséges jajkiáltása tudatta vele, hogy mily nagy szerencsétlenségnek volt okozója. Ez tiszta, kézzelfogható dolog volt, a melyet magam is, a ki a grófot, mint! szeretetre méltó, szabad gondolkozású, jó- j szivü embert ismertem, s a ki tudtam, j hogy a grófot, mennyire becsülik, családi boldogságát irigylik, készpénznek vettem. A grófot elvesztettem, és a felügyelő különös figyelmébe ajánlottam, mert bármely pillanatban arra a gondolatra jöhetett, kellett jönnie, hogv életének véget vessen. — Palzovba utaztunk, s itt pontrólpontra megerősítést nyert mindaz, amit azonnal gyanítottam és a mit a szán t lomra méltó nőgyilkos vallott. A grófnő lélegzett ugyan még, de az orvosok egybehangzólag azon véleményen voltak, hogy csak csoda segíthet rajta. A szereplő személyektől, mitsem lehetett megtudni, de a kastély személyzete a legkétségtelenebbül igazolta az általam már ismert tényállást. A gróf nem volt ugyan passzicnatus vadász, de azért hébe-hóba puffantott egyet egy-egy vadra. Ama végzetes reggelen is az erdőre ment kutyája kíséretében, miután rendes szokása szerint neje társaságában megreggelizett, s egy szomszédos földbirtokos látogatását fogadta. A mi a grófnőt illeti, ez néhány napja gyöngélkedett, a mint az már fiatal asszonyoknál meg szokott esni. A legkótségtelenebb határozottsággal vallotta mindenki, hogy a grófnő oly időtájban még sohsem volt a kertben, s még senki sem látta öt soha a különben is ritkán felkeresett, sűrű lúgosban. Senki sem tudhatta, vagy csak gyaníthatta is tehát, de legkevésbbó a távollevő férfi, hogy a gróf ur e tájon van. Tehát meggondatlanságból okozott emberölés, vagy testi sértésről sem lehetett szó, hanem csak nagyon sajnálatra méltó, véletlen szerencsétségről. Én teljesen tisztában voltam magammal. Épen elindulóban voltunk — ón meg az Írnokom, mert az orvosnak még dolga akadt a halállal küzködő körül, midőn az izgatottságtól még össze-vissza futkosó szolgák között egy arcot pillantottam meg, a mely előttem ismeretlen volt — ezt az embert nem hallgattam ki. — Mi a foglalkozása? kérdeztem. — Én a gróf ur lovásza vagyok. — És mit tud a dologról ? — Én? én mitsem tudok ; hisz én nem voltam itthon !
