Esztergom és Vidéke, 1892

1892-01-06 / 3.szám

huLl AiluUJu es I iVíi

M t • Városi és megyei érdekeink közlönye.* ' MEGJELENIK HKTENKINT KÉTSZER: r

"

7 J HIRDETÉSEK: VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN. S Z E B k E S Z f ŐSÉ G : ^jftSS* 9

tlÍÍS m

' _ PFALZ-HAZ. FÖLDSZINT. tői 200-ig 1 frt 50 kr, 200-tól 300-tg 2 fit 95 kr. ELŐFIZETÉSI ÁR* hová a lap .szellemi részét illető közlemények küldeiitlftk. Bélyegdij 30 kr. Étté*'/, évre 6 fit — kr u i i n n uiu ITI i . MAGÁN HIRDETÉSEK megállapodás szerint legjutáuyosabFél évre ' . . 3 Irt - kr M * U U - n I V A I * L . faan közö

i

tetaek

, Negjed évre . 1 frt 50 kr SZECHENYI-TIÍR 331, '1 Egy szám ára 7 kr. t

,ova * l

ft

P hivatalos és magánhirdutései, a nyilttérbe saánt közle- NYILTTER Bora 20 kr. Q _ _ . ' £ menyek, előfizetési punzek és reklamálások intézendftk. a . 1 % Caveant consules. Esztergom, jan. 5. Tagadhatlau az, hogy a nemzetgazdász nagy ürömmel nézi hazánkban időről-időre életrekelt pénzintézetek tetszetős számát, öröme méginkább fokozódik, midőn az évi kimutatások eredményét vizsgálja, s e pénzintézetek egy tői-egyig termetes nyereség számláját constatálja. Ily esemény után czikkünk majdnem értéktelenné válik, hisz a szemmel látható, kézzelfogható dividendák bizonyítják áldásos voltát a fenn levő és még megalakulandó pénzintézeteknek. Szélmalom harczot űznének, ha az osztalékra szomjas alapítók reményeit akarnók tönkretenni. Nem az alapítók érdeke hánt minket, hisz a ki alapit, annak az építésre is kell értékének lenui. Minket anélkül, hogy pénzintézeteink bármelyikét a bizalmatlanság árnyával is UletnÖk, a pénzintézeteinknél divatos vagy, hogy helyesebben mondjuk szokásos eljárás, ellenőrzés aggaszt. Ha meggondolják, hogy szerény gazdasági megtakarításaink e kis megyében elérik a 4—5 milliót, ha meggondoljuk azt is, bogy ezen a nemzetek gazdaságában bár csekély összegben mily sokaknak véres verítékkel szerzett garasai vannak halommá szedve, akkor nem nehéz megértenünk azt is, hogy a minapi öngyilkos pisztolyának durranása mily aggodalomba ejthetett százakat és ezreket, kiknek véres verítékkel szerzett csekély megtakarításuk veszélyben forogni látszott, pedig csak látszott. Nos igen látszott, mert véletlenül egy oly hatalmas intézet, mint a p. o. a hazai takarékpénztár a bajt nem érzi, az az kiheveri. Ám igy lenne-e másutt is, az már nagy kérdés! Evek óta a takarékpénztárnak szabályozása kérdésében szebbnél-szebb indítványok merülnek fel. Foglalkoztak ezzel legkilünőbb társulataink, hogy sokk fit ne említsék a Lloyd-társulat, a Kereskedelmi-csarnok, a bpesti Kereskedelmi kamura sí b. csak a kormány részéről nem történt semmi s a mi fő mindezek intézménye ellen az első hazai makacskodott legjobban a más állapot fenntartása mellett. Nos megkapta érte az újévi sültet. Csodálatos ambitióját képezi polgárainknak az, hogy egy vagy más pénzintézetünk választmányában taggá lehessenek. Ha nem tudnám, hogy közülök alig szorul rá egyik-másik a napi biztosnak járó 2—3 forint tiszteletdíjra, akkor sem csodálkoznám, de igy attól kell tartanom, hogy ezen urak s nemcsak ők, de a velük egyformán felelős igazgató, elnök, alelnök stb. stb., nem ismerik a felelősség, a vagyonukkal felelősség kötelezettségét, mit netáni hibák esetében első sorban ő rajtuk követelnek, mert a pénzkezelés ellenőrzése az ő hivataluk, az ő felelősségük. S ne gondolják ám, hogy csak a jelenlétük alatti összegnek elszámolása jár az ő felelősségükre, nem minden társakért egyenkint és egjü tesen felelősek, ebből talán a részvényes választ ások is bizonyítják azt a tanulságot, hogy szavazatukat oly emberre adják, ki a követelményeknek szellemileg, anyagilag elébe állni képes. Tévedni emberi dolog, de hogy pénzintézeteinknél az ellenőrzés nem a legerősebb lábon áll, azt kétségbe senki sem vonhatja, az tény. Ezen segíteni, ezt a legpontosabbá tenni a részvényesek dolga s ha nem tennék, a kormány kötelessége. Igaz, hogy az ég magas s a ezár messze vau. De azért mégis : Caveant consules ! Öngyilkosságok. . Esztergom, jan. 5. Uj esztendő napján egy tizennégy esztendős iskolásfiú feküdt keresztüllőtt szívvel ravatalon. Tegnap pedig egy öngyilkos főhadnagy koporsóját vette körül a kíváncsiság. Megdöbbentő két eset alig egy hét lefolyása alatt. A fiu jó polgári házból való, a hol a munka és becsület sohase engedik szóhoz jutni a meghasonlást s a sötét gondolatokat, Gondos szülők neveltették, taníttatták. A fiu csupa élet és egészség. Tisztességes embert akartak nevelni belőle. És a gyerek talán megmételyező társaságba kerülve, minden ok nélkül fenyegetőzni kezd öngyilkosságával s azt egy szerencsét len órában be ís váltja. Nincs szomorúbb látvány a kikeletkor megfagyott virágzó gyümölcsfánál. És nincs szomorúbb halál az élet kora tavaszán elkövetett öngyilkosságnál. Megdöbbeuüuk, megrémülünk tőle. Pedig ez a megsemmisülés mindössze aligha egyéb, mint egy fiatal agyvelő aberrácziója, egy zsenge sziv oktalan meghasoniása. Néhány csöpp vér elhomályosítja az agyvelőt, néhány csöpp vér elveszi a megfontolás tehetségét. Önkívület, mámor, beszámithatatlanság. A revolver eldördül s a szülők szivét járja keresztül a golyó. A fiu meghal, de a hozzátartozók fájdalma örökre él. Nem, ezt nem követheti el érzelmes sziv és fonlolkodó fej. Ezt csak beteg agyvelővel és éretlen szívvel lehet elkövetni. Nyugodjuuk meg benne. Egy tragikus, de megváltozhatatlan eseménynyel több. Azután következik egy bonvivant főhadnagy, a ki egész életén keresztül mosolygott, szórakozott, mulatótt, Nem ismerte a szenvedélyes munkát, mely józanít, se a szellem ideges foglalkoztatását, mely távol tartja a sötét gondolatokat. Vidám fiu volt. Átmulatta az életet s mikor már nem talált elég mézet a kiürített örömpohárban, mikor a felelőség és a Lelkiösmeret ijesztő szemüket le nem vették róla, akkor nem sokáig tépelődött, hanem fogta » rovolvert s kikergette magából a mardosó önvádakat. iiz„Uerpís7íie1Uja, FBHU tájon . .. Puszta tájon fütyörészve Jár a szél Ablakomra jég virágot Fest a tél. S az akáczfa száraz ága Tetején Károgva ül egy bus holló Feketén. Kár-kár! visszhang a szivemben Oh, be kár, Hogy a tavasz olyan hamar Tova száll, S nem marad az ifjúságból Semmise, Mint a meleg kandallónál Az elmállott szép időkről Egy mese! LITHVAY VIKTÓRIA. «>oOcX > üsmim MESÉJE. Fön a hamadik emeleten a kis hónapos' szobának az ablakait ugy telerajzólja némely éjszaka a fagyasztó hidegség változatos alakú jégvirágaival,'' hogy agyér napsugár, mely déltájban téved oda, alig bir rajtuk valamelyest olvasztani. Különbsh iá hasztalan munkát végez, mert a mint távozik már újra csoportosulnak a parányi jégtűcskék, hogy egy ujabb fantasztikus figurával gyönyörködtessék a szoba lakóját. Mégis ugy négy óra felé csodálatos módon ismét engedni kezd a fagy, pedig nem fűtenek a szobában, mert akkor fölülről lefelé tisztulna az ablak üvege, még itt ellenkezőleg történik. A legalsó tábla közepén egy kis kerek nyilas támad majd nagyobbodik s aztán egy bizonyos határon tul nem terjed. Azon a tenyérnyi nyilason pedig kibámul Szita Dénes a zuzmorás fagyos világba. Mit néz, mit szemlél, bajos volna az első pillanatra megmondani, hiszen oly rideg, unalmas odakünn íniuden, hogy a lélek elfásul tőle. Igaz az, a szobában sincs kedvderítő, az sem barátságos; mióta Dénes lakja, nem látott a kályha tüzet s igy tudnivaló, hogy a hőmérő nem nagy különbséget találna a szoba és küllég hőmérséklete között. Egyébiránt Szita Dénesnek nincs szüksége hőmérőre, megérzi ő a hideget Fahrenheit, Celsius, Reaumur műszerei nélkül is. Azért le sem véti a téli kabátját, hanem ugy áll az, ablakhoz, a mint jött. S.addig áll ojtt, addig nézegeti a tél furcsa flóráját,, mig a: leuelíéte' felolvaszt égy akkora nyilast,'hogy: kitekinthet a szabadba. Már ..az' átellenes háztetőn kóvályog a kékes szürke pára, mely estére mégsurü^ södve egészen leereszkedik az udvarra, hogy líökeményriyé fagyasszon mindent, a mit künn felédnek az éjszakára. A háztető vöröses cserépzsindelyei megszürkültek a zúzmarától és ez a szín oly visszataszító, hogy Szita Dénes megborzad tőle, szinte érzi azt a hideget, mely az egés7 háztetőt ilyen szürkére festette. Csak a kürtőből felszálló kövér füstgomolyok vigasztalják kissé didergő lelkét. Nem tarthat ez igy soká, lassan majd csak üt az ő órája is. Régen várakozik ő már erre s ha az előérzete nem csal, ez a nap már nem lehet messze. Az Írnokok közül egy sincs előtte, azt meg talán nem teszik, hogy soron kivül léptessenek valakit elo. Kell, hogy az illetékes fórum végre elismerje szorgalmát s megjutalmazza a keserves éveket, miket dijnokoskodva, irnokoskodza gázolt keresztül. Ha az a nap, az a szerencsés nap felvirrad, mikor irodatiszt lesz, akkor Ő is meleg szobából duruzsoló kályha mellől hány fittyet a hideg tél dermesztő fagyának, akkor az ő kályhályájából is olyan füstgomolyok tódulnak kifelé a magasba, mint odaát abból a hosszú négyszögletes kürtőből. Az lesz a boldogság, hát még a többi, a mi ezután következik. Szita Dénes másra is gondol és ez a más valami - nagyon kedves lehet, mert sovány arcza a gondolatnál átszellemül, mint mikor valaki igen szépet álmodik. Hát még mit néz odakünn, hiszen a házfödélen tul egy darab égboltnál egyebet njám lát, az is szürke most a sürüsbődő pára miatt. Talán a«t lesi, talán azt várja, mikor gyul ki fönn a magasban az első csillag s utána a többi égi fálklya ? Mintha bizony azok meleget árasztanának feléje. Nem azokat a csillagokat nézi Szita Dénes, minek is nézné? Tudja jól, hogy azok mostohán pislognak le télen olyanokra, kiknek nincsen fütőfájuk. Elfogja most még a napsugarat is az a csontig érő hidegség, mely a városra borult. És Szita Dénes mégis a csillagokat szokta nézni onnan az ablakból. Nem a mennyr bélieket, melyekkel az ég azúrját szórta tele valami láthatatlan hatalmas isteni erő, nem azokat, melyeknek a sugarai már-már kezdenek átrezegni a szálló ködpárán. Más csillagok az övéi, csodás hatásúak, kebelt melegítők, valahányszor reá ragyognak. Mert mialatt Szita Dénes az ablak előtt áll, szemközt egy emelettel alább tfppen oly csodálatos módon olvadni kezd a jégvirág s elöcsillan két csillag, a varázsos. Bűvös a hatásuk. A férfi melle emelkedik, arczát meleg vér futja be s többé nem érzi a szoba hidegét, nem ér rá fázni. Ragyoghatnak aztán odafönn a Jupiter, a különféle alfák, béták, — vagy hogy nevezik azokat, — Dénes nem vetne rájuk ügyet, mig abban a mosolygó tüzes szempárban gyönyörködhetik, • melylyel az égi firmáméntom lü'.ei nem vetélkedhetnek. Hanem mi az, ma sehogy sem akar engedni az ablak fagya? Dénes nézi, várja fél-, nem, egy egész órája, hiába. Pedig máskor egyszerre pillantották meg egymást. Vagy a homály, a pára irigyeli tőle a boldogságot, persze a szemek is gyöngülnek, hej, a sok írás abban az odúban,, a mit irodának csúfolnak,, nem használ a szemnek l Dénes azonban látni akar minden