Esztergom és Vidéke, 1892

1892-11-17 / 93.szám

^ E SZTERfiOM, XIV. ÉVFOL YAM 93. SZÁM. ^ CSÜTÖRTÖK, 1892. NOVEMBER 17. •~~ ~™ r­* Városi és ni egy érdekeink közlönye u , *_ _ _. - _ - ~ MEGJIOLENIK HETENKINT KÉTSZER : ° _ _ J HIRDETÉSEK: VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN. SZERKESZTŐSÉG* HIVATALOS HIIJDETGSEK i *m\ ÍOO szóig 75 kr, 100­R — . Fö'-utcza 75. szám, a „Fiirdó"' szállodával szemben. tó1 *?. 0 :* 1 M %^tkf >>4 ' ? * 95 ELŐFIZETÉSI ÁB: hová a |q ^lieini rórogt ÜJeífl kö/J tí ...euk LüiiMulőlí. _ , Egész évre 6 frt — Í<r- . . n 7T~u""Tw « -r n i' MAGÁN HIRDETÉSEK megállapodás szerint legjuUínyosab­Pel évre 8 frt - kr KIAUU-HIVATAL: ban közöltetnek. Negyed évre 1 frt 50 kr. KZÉUHENYNTÉI! :-i32, Egy Szám ára 7 kr. * hová a lap hí\a'a'os és in.-igáii hirileiései, a nyül térbe. szrfut közié- NYJLTIER sora 20 kr. % — - Q iiM'nyek, előfizet­1 *! [léu/.ek ós .eklamá ások iittézendők ^ ——•— —. _—_— 9 * Wekerle Sándor. Esztergom, nov. Ifi. Ez a név dominálj a ma az egész országot. Háttérbe szorul mellette miu­den ki és minden. Ezt a nevet em­legetik, ünnepelik és megcsodálják egy­aránt. Mint a hogy valójában ünneplésre és csodálatraméltó az a szolatlanul gyors és tündöklő felemelkedése az egyszerű polgárnak a kormány, a parlament s a legfontosabb állami ügyek vezetéséig. Még csak néhány év előtt is idegen­szerüen hangzottá Wekerle Sándor neve. Se születés, se rang, se vagyon, se összeköttetés nem állott a hála mögött, de azért évről-évre jobban és jobban csengett e név a magyar fülnek s már­már önkénytelenül is országossá vált a tudat, hogy Wekerle a jövő embere. Válságos jidők állottak be. Az ország vezetésének gépezete össze-vissza bomlott. A megoldatlan — s megoldhatatlannak látszó — kérdések egész özöne zúdult elé, — a kibonta­kozásnak megnyugtató reménye nélkül. Ekkor lép a porondra Wekerle Sán­dor egy országnak remény- és bizalom­teljes üdvözlése mellett. Kezében a gyeplő s jobbról-balról egyaránt hangzik a szó, hogy Wekerle az az ember, a ki teljesen meg tud feleiül ama szokatlanul nehéz fel­adatoknak, melyek az államügyek s az egész politikai élet legfőbb vezetésével Magyarországon ma összekötve vaunak. Meggyőződésből a legtisztább szabad­elvű, a mellett buzgó katholikus és egykor kedvencz tanítványa annak a hatalmas és .jóságos szellemnek, a ki ma áll a katholikus egyház, élén. Wekerle úgyszólván a sors állal praedestináltatott arra, hogy az egyház­politikai viszályt oly módon oldja meg, hogy az állami tekintély és a liberális elv tökéletesen érvényesüljön, a .nélkül, hogy a katholikus papra a dogmával való összeütközést, a jámbor hivŐre a lelki­ismeret nyugtalanítását kellene felkéuy­szeriieni. Wekerle egyszerű polgári származása, mit sohasem kendőzött pnrvenu-arcz­fiutoritnssal. A felkapaszkodás mái korában is eleven érinlkezósbou maradt a néplé­lekkel s e mellett a demokraczia apos­tolaként megtudia hódítani a legcső­könyösebb ósdiságokat is. A legmagasabb társadalmi körök ön­kényt ós szívesen az övéik egyi­kének tartják s oly általános nép­szerűségnek örvend, a milyenben csak a nemzet legnagyobbjai és legnemesebb­jei részesülnek. Mi, a kik távol állunk a politika konyhájától, csak messziről nyerünk tudomást róla, mint főzik az ország dolgát. Beleszólásunk nincsen, —de óhajaink vannak. S ezeknek az óhajoknak most, egy uj korszak kezdetén kifejezést is kell, hogy adjunk. Két hatalmas oszlopon nyugszik az a. piedesztál, melyre Wekerle Sándor, Magyarország miniszterelnöke emelke­dett fel : ErŐ ós a k a r a t. Ezt a két jelszót látjuk fölírva az ő pajzsára s ez a két'leghatalmasahb té­nyező vezesse is őt dindalról-diadalra. Erejében nyilatkozzék meg országunk nagysága dicsősége, — akaratában gyökerezzék hazánk emelkedése, bol­dogsága ! Ki az a Wekerle ? Magyarország uj miniszterelnökéről ezzel a czimmel jellemzetes tárczát tesz közzé a Magyar Újság. A szellemes csevegésből bemutatunk egy részletet, mint olyat, a mely csakugyan hivatva vau megértetni mindenkivel, hogy: ki is, az a Wekerle ? Olyan államférfin, a ki a beszédet nem tartja a gondolat elbujtatójáuak. Keveset beszól, inkább többet mond. Ha igaz, hogy a munka imádság, ak­kor Wekerle ennek az imádkozó köz­ségnek nom tagja, hanem lelkésze. Valóságos herczegprimása. Beamter volt és nem lett géppé. Szereti az aktákat, iie szereti az életet is. Hivatalos órái­ban hivatalnok, odahaza családapa,, tár­saskörben kedélyes ember. Nem hirdeti nagynak a munkáját, a munkája hirdeti nagynak Őt. Nem döngeti a mellét és nem bájtja meg a hálát. Eltalálja a kellő arany középutat s még sem a juste milieu nyárspolgára. Nem jár ke­rülő utakon ós mégis előre jut, pedig az államférfi mintájának a kerülgetőt tartják. l)o hát azok közül való, a kik uem követnek mintákat, mert maguk lesznek mintákká. Ismeri az embereket s tud velük bánni ós ismeri önmagát is, ós ért az önmagával való bánásmódhoz. Ez a leg­nehezebb művészet. A poezisbeu ez a művészet mesterré avat, a politikában államféifivá. Mindig milliókkal, a statisztika át­lagegyéneivel számölt és mégse vesz­tette el distingváló tehetségét. -Tudja, hogy az élet nem Prokrustes-ágy, mely­ben egyenlővé faragják az embereket. Egyéneknek tudja őket, s egyéni sa­játságainál fogja meg őket. S még sem épit mások gyöngeségére, csak a maga erejére. Tudatában van ennek az erőnek, de nem lett erőszakossá. Nincs benne egy makulányi dölyf, egy szikrányi gőg sem. Csakis Önérzet. A dölyf a relativilás felismerésének kifolyása. Mást magunk­nál sokkal kisebbnek tartunk. Az ön­érzet absolut érzés. A maga erejének, maga tehetségének, maga akaratbirásá­nak érzése. A gőgös más embert nem tud eléggé kicsinynek tartani, az ön­érzetes ember önmagát elég nagynak tartja. Soha sem kapaszkodott. Nem a vá­gyak, hanem a kötelességek embere. Nem volt haditerve a föl feléjutásra, csak tehetsége az előrehaladásra. A kik körülötte voltak és ismerték, sokat vár­tak tőle. 0 nem várt sokat, hauem cse­lekedett sokat. A tettek gyermeke s a tettek apja. A tettek viszik 6lőbbre s minél előbbre jut, annál többet tesz. A pápa püspöki jubileuma. Vaszary Kolos herczegprimás legújabban megjelent körlevele — miként már azt említettük is — szent ólomszürke volt az ég. Mintha homá­lyos, piszkos burát borítottak volna a tájra, Olyan nyomasztó, mozdulatlan volt minden. Az erdő haragos zöld fái meg se rezzen­tek, sehol egy madarat látni, hallani nem lehetett, átható, nehéz hodzavh ág-illat csapódott le ós töltötte el a sötét utakat. — 1 Megázunk ! •— szepegett a lány. A fiu uem felelt, csak szótlanul sietett, abbanhagyták a virágszedést. — És épen az uj ruha van rajtam . . . kezdte megint a lány. — Mennyire lehetünk a háztól ? — Jó félórányira. — Nekem ugy tűnik, mintha csak az imént jöttünk volna el. — Nekem is. S lassanként valami tompa zúgás kelet­kezett. A szél keresztül nyargalt az erdő felett, csak a fák tetejét simítva meg, az­tán mégegyszer, aztán harmadszor. És zú­gott, bömbölt, oda fenn az orkán, de benn az erdőben még csöndes volt minden. Olyan különösen hangzott ez az egész, bele-bele dörgött az ég,szinte gyúlékony volt a levegő, most is villant, majd amott czikkázott. — Istenem, mi lesz velünk ? —• Ne féljen ! . . . és megfogta a ke­zét, büszke volt, hogy egyedül van a leány­nyal, viharban; rengeteg erdőben egyedül.. — Itt a kabátom. Lehúzta kabátját, a kicsike hagyta, hogy eligazítsa bársonyos nyakán, formás kis vállain, csak mikor kész volt a fiu, akkor kérdezte meg tőle. — Hát maga ? — Én nekem nem árt, — felelt dicse­kedve. — Igaz, olyan erős. — És csillogó, büszke szemekkel nézte azt a szépen fej­lődő, csinos kamaszt, a ki ott lépdelt mel­lette ingujjában. Mikor a tisztásra értek a patak mellé, egyszerre csak a fiu felkiáltott. — Nézze . . . Egy korhadt fűzfára mutatott, álig né­hány lépésnyire a parttól, szép, nagy. le­hajló koronája volt, de törzse egészen üres. A leány belenézett az üregbe, de hamar kikapta fejét. — Fél ? — Magam félnék. — Majd^ megcsinálom én ezt jól. Meg se ázunk. Épen elférünk benne. Neki feszitette magát és letört egy hosszú darab kérget, a nyilas igy kétszer akkora lett, egész szép ajtó. Belül kikotorta, á tetejét betömte füvei, ágakkal, a mi csak kezeügyébe esik, a lehasított kérget is rá­borította. Nagy, meleg cseppek kezdettek hullani, a viz gyürözötfc, a szél elállt. — így 1 jöjjön. — Először maga. — Na jó. Már bent vagyok. — Nincs benne semmi ? kigyó ? — Nincs. Le kellett ülniok az alacsony üregben, egymás mellé szorultak egészen, a vállak, a könyökük, a térdük összeért. Egy dara­big igy feszengtek. — Nem jól ülünk, — mondta a lány, — igy jobban elférünk, — és karját a fiu vállára fektette, rátámaszkodva annak szé­les hátára. Úgy ültek ott, mint valami fészekben, egymáshoz simulva, egymásban bízva, két ostoba, ártatlan gyermek, a kik szeretnek és boldogok, de nem tudják miért . . . — Várjon, keljen csak egy kicsit föl, még jobb lesz igy — fészkelődött a fiu és átkarolta szelíden, gyöngén a lánynak karcsú derekát. Künn tombolt a vihar, megszakadtak a fel­hők, villám czikkázott a fél égbolton keresztül. — Milyen szép a zivatar ! . . . susog­ták áhítattal, összébb bújva. Unottan üdelegtem a bálteremben. A ká­buló, mámoros fejek között boszantó jó­zanság zúgott el. Ott messze, a hová a szivem vonzott, nem lehettem, ide, ehhez az ismeretlen világhoz nem fűzött semmi. Érdek nélkül néztem a táncztól kipirult, fitos arczocskákat, a férfi-mellhez simuló, karcsú, lebegő alakokat. Nekem nincs is­merősöm köztük s nem is akarom Őket meg­ismerni. Ah, hiszen ha az ember már vá­lasztott, akkor unalmas a többi mind, robot minden lépés, a mit mással tánczol, az is­merősök korét össze szeretné vonni, nem hogy még tágítaná. De hát ott kellett lennem azon a bálon, a tisztesség kedvéért, kitartanom legalábh éjfélig. S hogy ne unatkozzam annyira, körútra indultam a teremben, keresni valami érde­keset, a min elmulassak, például kettőt, a kik szeretik egymást. Nincs felségesebb, mint ügyesen megfi­gyelni egy szerelmes párt, meglesni azo­kat a pillanatokat, melyekről azt hiszik hogy tanuk nélkül valók ; látni és tudni mint igyekeznek a világ előtt a közönyö­sét játszani s mint árulják el magukat mé­gis lépten-nyomon, mozdulataikban, sza­vaikban, egész valójukban. Észrevétlenül elsuhanni mellettük, másfelé nézni, de oda fülelni és elkapni a kiejtett, töredék-sza­vakat, melyekből vallomásokat, együgyű érdekes történetkéket lehetne összerakni. Észre venni minden kézszorítást, minden szempilantást, látni, mikor az egyiket ostoba féltékenység kínozza és oda menni, fecsegni neki boszantó dolgokat. . . Ördögi élvezet... A'második négyesre állottak fel. Egy pár excentrikus szerelmest tudok, akik csak azért is az első vagy harmadik négyest választották. De a szerelmesek legnagyobb része, különsen azok, a kik még a vallomáson innen vannak, a babona ellenállhatlau ha­talmával ragaszkodnak a második négyes­hez. Ha valahol, hát ezekben az illeszkedő kolonne-okban találok kedvemre valókat, — gondoltam ós szemügyre vettem a párokat. A leghallgatagabb pár megkapta figyel­memet. A férfi katona volt. Szép barna, csinos bajszú ember, vagy harmincz éves, a tiszti ruha remekül állt rajta, öröm volt nézni széles vállait, karcsú derekát, a for­más lábakat. A leány, nos, az is barna volt, fekete, árnyékolt szemekkel, kicsat­tanó ajkakkal, ugy huszonkét éves, plasz­tikus egy teremtés, nyúlánk és gömbölyű, szóval olyan, a milyent csak egy huszár főhadnagy szerethet. Alig váltottak az egész l négyes alatt három szót, de a hogy össze

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom