Esztergom és Vidéke, 1892

1892-11-17 / 93.szám

Atya közeledd püspöki jubileumával foglalkozik, rendelkezéseket téve egyházmegyéjében a jubileum méltó megünnepléséhez. «Űt évvel ezelőtt—írj a a herczegprimás — lelkes örömmel ülte meg az egész katholikus világ ötvenedik évfordulóját annak a napnak, melyen az Isten egyházát annyi dicsőséggel kormányozó főpap, a mi Szentséges Atyánk, XIII. Leo pápa elnyervén a papi fölszenielést, először lepett az oltárhoz s hálát adtunk Istennek, hogy Jézus Krisztus földi helyettesét ily késő korig egészségben megőrizni kegyeskedett. Már akkor minden katholikus az isteni Gondviselés csodálandó végzését látta ebben, a mely mennél szomorúbb ez egyház helyzete és állapota, mennél hevesebben támadják ellenségei, annál inkább védelmezi az egyház hajóját kormányzó pápáknak életét, hogy ezáltal az emberek Bzemei előtt mintegy láthatóvá, érzékelhetővé tegye, változhatlan és örök érvényű igazságát az isteni Megváltó amaz ígéretének, melyet legelső földi hely tan ójához intézett: «Te vagy Péter, és én ezen sziklára ópitem anyaszentegyházamat és a pokol kapui nem vesznek rajta erőt soha.» Ha pedig már a szent atya ötvenéves nldozási jubileuma oly nagy mozgalmat idézett elő üt év előtt a katholikus világban, hogy jóformán az egész föld megindulni látszók, mit mondjak airól a napról, melyen a szent Atya nemsokára ötvenéves püspöki jubileumát fogjuk ünnepelni ? Hisz látjátok magatok Tisztelendő Testvérek, hogy mily kevesen ónk meg csak azt a napot is, hogy a tizedik lustrumban léphessenek az oltárhoz, fölajánlani a szent ostyát, melyre a hatalmat a papi rend szentségében nyerték. A legnagyobb része- Krisztus szolgáinak, a hivő nép üdvének s az anyaszentegyház dicsőségének munkálásában kifáradva korán el ragadtatik a haláltól és alig öt lusztruinot töltenek ki az oltár szolgálatában. Szentséges Atyánk pedig kinek vállaira az egész egyház gondja, nehezedik, oly sok és annyi nagy bajok által körülvéve a veszedelemtől, erős kézzel tartja és igazgatja a világegyház hajóját, habármint maga mondja, «nem hiányoznak ugyan okok az örömre, de nagyobbak és sokkal keserűbbek voltak a fájdalmak okai.* És ezek között első legnagyobb ok, az apostoli Szentszék szomorú állapota, szent Péter örökre elrabolva és mint allokucióban gyakrabban panaszkodik a szent Atya ellenséges uralomnak van alávetve, megfosztvaazonszem é 1 y e s szabadságtól is, a melynek minden becsületes polgár örvendhet. Elődje földi maradványainak átszállításánál előfordult botrányok megtanították a szeut Atyát, hogy nyilvánosan ö meg nem jelenhet, ha csak magát, sőt még életét is ugyanazon inzultusoknak kitenni nem akarja. A másik ok, igy panaszkodik vérző szivével szentséges Atyánk az, hogy félti az ifjúságot, midőn sokan arra törekednek, hogy a nyilvános iskolák u ö v e u d ókeit az Egyház hatalmas s a vallásos nevelés befolyása alól mind jobban és jobban ^kivonják, mindezeket a szent Atya az ő katholikus nemzetinél, mint az olasznépet nevezi, kény felen tapasztalni, de nem hiányzanak a fájdalom és bánat okai egyéb nemzeténél som. S ezt a fájdalmat növeli az is, hogy a szent Atya az egész egyház szükségletein nem képes ugy és annyira segiten,, a mint óhajtaná. Ismeretos mindenki előtt az apostoli Szentszék jelenlegi szomorú anyagi állapota. A szent Atya mindenéből kifosztva, kirabolva, fiainak kegyes adományaiból és adakozásaiból kénytelen élni. A Péter-fillérek képezik egyedüli biztos jövedelmét, amit a világegyház növekvő szükségletei folytán szaporítani, nem pedig kevesbiteni szükséges. Pedig nem lehet tagadni, hogy különösen hazánkból, a Péter-fillérek nem folynak olyan menyiségben, amint ez Mária Országa katholikusainak számához ós vagyoni állapotához megfelelő volna vagy legalább is egyenlő lenne azon jótéteményekkel, melyeket a pápák ami hazánk iránt tanúsítottak. Ezeket előre bocsátva a herczegprimás, a szent Atya jubileumára vonatkozólag a következőket rendeli el : 1. A jubileumot megelőző napon 1893. február 18-án este minden templomban egy óráig harangozni kell. 2. Február 19-én, a jubileum napján minden templomban ünnepélyes szent mise tartassék a pápáért, Te Doutnmal össze kötve. Elrendeli továbbá, hogy a jubileum alkalmából szeretet adományokat gyűjtsenek a Szent Atya számára. A mai szomorú viszonyok között semmivel sem tudjuk jobban kimutatni ragaszkodásunkat a Szeut Atya iránt, mintha ugy magunk között, mint a gondjaikra bízott hivek között gyűjtést indítunk, az első keresztények példájára ajándékainkat a Szt. Atya lábai elé téve. A gyűjtés módját papjai okosságára bízza a főpásztor, figyelmükbe ajánlva mégis, hogy lelkes szavakkal megmagyarázva a népnek a gyüités czélját, arra a templomban bizonyos napot határozzanak meg. A gyűjtött szeretet adományokat 1893. január 31-éig kell az egyházmegyei irodába beküldeni s a herczegprimás gondoskodni fog, hogy a bejölt összeg a S*ent Atya elé jusson, mint az esztergomi főegyházmegye papjainak és híveinek szeretet adománya. Az I84&—49. országos ereklyetár. „Ei ne feledd a mezőt, A hol érted a bátrak elestek." Ezt a verset dicső Vőrösmartink fordiditotta angolból és tette közzé az ötvenes évek elején és akkor mindenki tudta, hogy kinek szól és mit jelent ez ? Olyan sor ez, hogy keretbe kellene foglalni, hogy minden magyar ember szobája) falára faggeszsze föl örökös figyelmeztetőül. Mert lehet valaki a fönnálló törvényes alap becsületes hive, az uralkodó háznak, a monarchiának legtántorithatlanabb védője, lelkesedhetik a királyért, hivén, hogy Ferenez József érdemesebb arra, mint Mátyás óta bármely előde; de nincsen olyan ár, a miért szabad volna föladnunk a 48—49-1 küzdelem emlékét; mert viszont ez a küzdelem képezi négy század óta lefolyt életünk — sőt talán egész történetünk — legdiesteljesebb korszakát. Mert illő hála és kegyelet Bethlen, Bocskay, Thököly, Bákóczy neveinek, de mindezek diadalai nem voltak teljesek. Egyedül csak a 48—49-i mérkőzés bizonyította be, hogy erősebbek vagyunk Ausztriánál. És ha, mert ennek el kell következni valamikor tán közelebb, egy nagy nemzetközi háború után, e monarchiában nemcsa k a politikai, de a katona vezetés is a mi kezünkbe kerül, ennek a szerencsés, természetes fordulatnak is a 48-iki cselei * vés tette le az alapját. Ebből a felfogásból indulva ki, hiszem én, hogy eme fényes korszak emlékének müve lése egyáltalán nincs ellentétben az uralkodóház iránt elvállalt kÖttelezettségünkkel. Biztató türelemnek tartom ennélfogva, hogy az ifjabb nemzedék ez idők kultuszának mintegy állandó templomot igyekszik emelni, összegyűjtve az erre vonatkozó emléktárgyakat. Sokszor eszembe jut egy hajdani gazdasági szaklapnak remek jelszava. «Hozzunk mezőgazdaságunkba helyes arányokat.* Helyes arányokat! Igenis az elvet keli szeme előtt tartania a leggazdagabb népeknek, de annál inkább a szegényebbeknek. Ne szórjuk ki a mi kevés pénzünk, a fölöslegekre vagy a kevésbbé sür-gösre. Tartsunk helyes egymásutánt abban a mi leghasznosabb ? és azt szerezzük be legelőbb. Egyes városok monográfiájára, egyes szakmák leírására a miket senki nem olvas : immár sok ezreket meghaladó összegeket adtunk ki eddigelé. Hogy a juhásznak — milyen a görbe botja, — hogy a haásznak milyen a varsája, pipája, dohány1tartó kostöke ; ez talán oly ága a tudásnak, melynek mivelésével még nem vetjük meg nemzeti létünk, függetlenségünk alapját, sem pedig az európai tudományos világot mozgató nagy kérdések megoldásának dicső versenyében részt nem veszünk. A létért való küzdelem lázas versenyében munkálkodó mái és későbbi ivadéknak szüksége lesz arra, hogy lótás-futása közben olykor megállítsa, a fönebb idézett fölirat, melyet az állandó országos ereklyetár homlokzatára vélnék fölvésendőnek, nagy arany betűkkel : «E1 ne feledd a mezőt, a hol érted a bátrak elestek.* És erre éppen olyan hely volna legalkalmasabb, a minő éppen kérdés tárgyává is lett, a városliget előtti király pavillon. Távol, a város üzér zajától, az üdülés, ábrándozás e kedvelt menhelyén a szemlélődő épen a kellő hangulatot és időt nyeri az emlékek fölötti kegyeletes elmélkedésbe való elmerülésre. Talán csak fölösleges mondanom, hogy a budapesti városligetet értem ? De talán még se ; mert különös az, hogy a természeti törvényekkel merőben ellenkező jelenségekkel találkozunk ez uj órában. Hogy a gyöngébb tudja legyőzni az erősebbet, a kisebb a nagyobbat, a személyes helyi érdek az országosat, Észtéi gom Budapestet, Arad, Kolozsvár Budapestet. Mert ez utóbbi két város is gyűjteni kezdi a 48—49-iki szabadságharcz emléktárgyait. És ez fölöttébb dicséretes, nemes igyekezet. Minden nagyobb környékkel biró magyar városnak ezt kellene tennie. Nem azért, hogy a mi ez örökké emlékezetes időből fenmaradt, mindent ósszegyüjtsenek s összeszedett egyazonos tárgyból egész piramisokat állítsanak. Más a személyes, családi, vagy országos ereklyetár. Egy zászló száz darabra tépve, lehet ereklyéje száz családnak. Az országos gyűjteményben elég, ha egy tárgyból egy példány van meg. Ha az ország több vidékének nagyobb központján alakul egy-egy gyűjtő szervezet, a siker nagyobb lenne s az országos gyűjtemény teljesebb lehet, mintha a gyűjtés csak egy központból indul ki. Hogy akár egy család, vagy egyes ember, akár egy város kegyelettel tartson falai között szabadságharczunkból fon maradt és kétségtelenül hiteles néhány darab emléktárgyat, fegyvert vagy ruhadarabot, esetleg kis Muzeumot effélékből, a mint hogy ez igy is van, ez ellen soha senki kifogást nem tehet. De vájjon ki tartaná helyes választásnak, ha annak idején az alapítók a nemzeti muzeumot nem a fővárosban, hanem például Brassóban állítják fel ? Egyedül azou érvre támaszkodva, hogv —- legyen valamije Brassónak is ? Ugyanezen érv hangoztatása mellett az akadémiát lehetne Pozsonyba, a nemzeti szinhá: a Temesvárra, az országgyűlést Újvidékre, a műcsarnokot Debreczenbe helyezni. S igy tovább. Agyafúrt okoskodással lehetne alkalmazni a régi gazdák amaz elméletét, hogy jobb ha szanaszét van a birtok, mert ha a jég elveri egy helyütt, a többi menten marad. De talán már ma nem szükséges bővebben bizonyítgatni, hogy mi a nagy központ fontossága a nemzetek életében ? Német és Olaszországot csak azért lehetne századokon át apró darabokra szakadozottságbau és megalázó helyzetben tartani, mivel az egység legfőbb és legerősebb kapcsa — a nagy központ — hiányzott mindegyiknél. Kiszámithatlanul szerencsés körülmény, hogy hazánknak van egy oly központja, mely most már nagyságánál fogva is kizár minden versenyt a többi városok részéről. Ez a főváros az egész országé, annak minden egyes lakosa a Kárpátoktól az Adriáig ezt a magáénak tekintheti, büszke lehet rá, csak ugy mint maga a budapesti lakos. Itt kell tehát központosítani mindent, a mi mindnyájunké egyaránt. Mindazt, a mit látni érdemes, tanulságos. Ennél fogva természetesen a szabadságharcz emléktárgyainak csarnokát is. Mert a fődolog mindenben az, hogy a mi országos közintézmény, a mi oly természetű, hogy egyaránt kell kihatnia, mint a nap sugarainak, az ország Összes tájaira, a nemzet egész egyetemére : annak a fővárosban a helye, mert csak itt egyedül e helyen teljesítheti e fönebb jelzett föladatát. Legyen a vidéki városoké mind az, a minek értéke mivel sem növekednék, ha itt volna a fővárosban ; legyenek ott a szorosan helyi érdekű tárgyak* A ránki időszakos szökőforrás maradjon Kán kon, a radnai szent szűz maradjon meg riadnának, Hunyadi Mátyás szülőháza Kolozsvárnak. De hogy legsúlyosabb példákkai éljek : mi értelme volna annak, ha például a francziák a nagy Napóleon sírját nem Parisban, de valahol Perpiganban avagy Corsicában építik meg ? Hát néhány ember oda is elmenne azt megnézni, de van-e értelmes ember, a millióból, a ki éven át Parisban megfordulva, meg ne tekintené annak legnagyobb nevezetességét, legérdekesebb látványosságát, ha semmi egyébre nem jut is ideje ? A mi jelentőségénél vagy nézeteinél fogva kiválik a vidékiesség keretéből, a mi közérdekű, annak a központban a helye. Példának okáért az esztergomi bazilika, a primás palotája, udvara most csupán csak Esztergomé ; ha pedig az Budapesten volna, akkor az egész országé lenne, és pedig megtízszereződött értékben. A fővárosban ma már egyszer életében a legszegényebb ember is megfordul ; nem jobb-e, ha itt megleli mindazt együtt, a mi a nemzet szellemi, erkölcsi nagyságáról, vagyonosságáról tanúskodik, mintha keresztül kasul, össze-vissza kellene járni az egész magyar birodalmat, hogy ez elszórt — mondjuk elásott — kincseket föltalálja ? Az 1848—49-iki szabadságharezra emlékeztető tárgyak gyűjteménye is tehát eminenter a fővárosba való. De mi okból most mindezeket elmondani ? Egyfelől azért, mert mostanság nem egy kérdésben is előtérbe lép a helyi érdekek követelözése a központ jogos, észszerű igényeinek rovására. Másrészt pedig azért, mert a nemzeti érzületre egyenesen káros hatásúnak tartanám, ha a szabadságharczi emlékek tárlata magán vállalattá törpülne. Legyen e becses emlékek tára országos intézmény, templom, a hová mint ilyen szenthelyre, léphessen he mindenki. De hiszen mindez oly természetes, világos — minek mindezekért szót vesztegetni ? Vajha ugy lenne . . . Vajha e föiszólalásommal nyílt ajtót törtem volna be ! VAJDA JÁNOS. JllllEK. — Erzsébet királyasszony névünnepét holnapután, szombaton a fő székesegyházban , ünnepi istentisztelettel ülik meg. Az ünnepi istentiszteleteit a megye és város hatóságai képviselve lesznek. néztek, de a hogy Össze nevettek néha, az az odavetett egy pár szó mutatta, hogy régi ismerősök és értik már egymást. Ha válni kellett s a lány vis-á-vis tánczolt a férfi majd elnyelte a formás alakot, ha messzebb mentek egymástól, a legközelebbi fordulónál uj tánezosának vállán keresztül utána nézett a lány a tisztnek s mikor ilyenkor njra össze jöttek, ugy tetszett, jobban egymáshoz simultak egy ön kény telén, delejes mozdulattal. Látszott, hogy teihükre van az egész bálközönség s csak egymásnak élnek. A négyest csárdás követte közvetlenül. A finálé után ugyanis hirtelen rázendítettek a czigányok valami szívbe mászó lassúra. Az én kettőm szó nélkül egymásba kapaszkodott, ringó léptekkel, félig tánczolva mentek a czigány elé és elkezdtek rezegni. Ahogy az a kettő tánczolt! Rajtuk feledtem a szememet, fájni kezdett, hogy magam vagyok itt, ismeretlen, elhagyatva... Emlékek tódultak szivembe, ringó lány derekát, boiondító nótákra . .. akiket én öleltem, a mikre én tánczoltam . . . ilyen messze estem ... ... A tekintetük olykor hosszan egymásba mélyedt, néha nem is tánczoltak, csak ráborult a lány, oda simult a zsinóros attillához, az ember még mikor fordult vele lassan kettőthármat ugy átölelte, ugy, mintha sohase akarta volna elereszteni magától. Dehogy beszéltek, dehogy is ihujáztak, csak a zsebkendőt se lobogtatták, nem volt az szilaj, féktelen tánéz, de csöndes, mély bódulat, mely elfogta őket egymás érintésére. Jaj, ha ezeket lepte volna meg egy nyári zivatar, valahol zugé erdőben... Vojtké Pál.