Esztergom és Vidéke, 1892

1892-09-11 / 74.szám

ESZTERGOM k VIDÉKI! T ; # Városi és megyei érdekeink közlönye.* u ,* MEGJíOLENIK 11ETENKINT KÉTSZER: °*' _ J HIRDETÉSEK: VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN. SZERKESZTŐSÉG* HIVATALOS HIRDETÉSEK 1 siótól 100 szóig 75 kr, 100- i • PÉU.1.Z-HÁZ, PÜL.IS/JNT, ' m m * 1 Üi ^J^Ű 1 2 ** 95 ELŐFIZETÉSI ÁR: hová a lap szellemi részét iHetí? közlemények küldendők. t ' y & J Etrész évre 6 frt — kr. _ v M MAGÁN HIRDETÉSEK megállapodás Bzerint legjufányosab­Fél ówe ----- -- S frt — kr. K I A D ü-H I V A T A L : ban közöltetnek. Negyedévre - - 1 frt 50 kr. SZÉOHlíNYI-TÉIt 832, " Egy szám ára 7 kr. hová a lap hivatalos < ; s mtg&u hinl«iései, a nyiUtóibe szint közle- NYILTIEB sora 20 kr. ^ ——— 9 menyek, előÖKetási pénzek PÍI reklatná'ások iníézeB'Hfc . f| A hercsegprlm&s DyUatkoiataL Lapunk legutóbbi számában «V i­har vagy béke* czimü ezikkünk­ben rámutattunk a komáromi szuperin­tendens harczias föllépésének inkorrekt mivoltára s nem kételkedtünk egy per­ezig sem abban, hogy Vaszary Ko­los herczegprimás az első adandó al­kalommal megfogja adni a tapintatlan támadásra a kellő választ. Az alkalom nem váratott magára. A Budapesti Hírlap tudósilója föl­kereste a prímást, a ki megnyilatkoz­ván a komáromi tüntetésekről, a leg­hazafiasabb búrokat pendítette meg s ezúttal ismét fényes tanúbizonyságát adta annak, bogy valójában a «Bóke» apostola. A tudósító a herczegprimás nyilat­kozatairól a következőkben számol be: A komáromi tüntelés nagyon meglepte a he rezeg prímást. Nem az bántja, hogy személyét belevonták a kíméletlen támadásba, hanem bánija, hogy minden kritika alatt álló módon megtámadtak mindent és mindenkit, a mi és a ki katholikus. A herczegpri­más véleménye szerint a komáromi ese­ményeknek beláthatlan következményei lehetnek. Mert megszoktuk — úgy­mond — hogy egyesek, hírlapi czik­kekben vagy szónoklatokban, megtá­madják az egyházat vagy a papságot, — hanem páratlan eset hazánk törté­netében, bogy a protestantizmus li i­v a t a 1 o s a n, templomban, hi­vatalos emberei által támadjon a katholikus egyházra és a katholi­kusokra. A herczegprimás továbbá kifejtette, hogy a katholiknsoknak az elkereszte­lési kérdésben elfoglalt álláspontja nem sérti a protestáns hitelveket, de a mit a protestánsok követelnek, az elfogad­hatlan a dogmák szempontjából. A vi­tának a szülők természetes joga alap­ján való elintézése nem ütközik sem­miféle hitrendszerbe. Azt a logikát pe­dig éppenséggel különösnek találja a herczegprimás, hogy a protestáns val­lásért buzogni erény ós hazafiúi nagy cselekedet legyen, mig a katholikus embert, ha vallása mellett buzgólko­dik, ultramontánnak uevezik vagy ép­penséggel hazaárulónak akarják bélye­gezni. A mi a herczegprimást leginkább bánija, az Pap Gábornak az az inkri­miuácziója, bogy a szabadság, a bala­dás, a tudomány és a modern kultúra keretéből kizárja, sőt e kerettel össze­férhetetlennek tartja a katholikus egy­házat. — Hát mi katholikusok tudatlanok, buták és reakczionáriusok vagyunk ? kérdezte szelídeden, de sértett önér­zettel a herczegprimás. Hát a haza nem valamennyiünké ós a hazafiság csak a protestánsok erénye ? Félek, hogy Komáromban mély sebet ütöttek a haza testén és meggyöngítették a magyar állam erejét. A primás pá Sz'torlevelet fog papságához intézni, a melyben türelemre, mér­sékletre ós okosságra fogja inteni és föl fogja hívni a papsá­got, hogy ne ragadtassa magát el a re­torzióig és ne h a r c z o 1 j o n az iz­gatás fegyverével, A herczegprimás végül még azt mondta, hogy ő csak hazáját félti esnem egyházát. A vallási viszálytól retteg, mely alapjá­ban megrendíthetné a magyar államot. -— Azért fordulok főpászlori sza­vammal a papsághoz, fejezte be sza­vait, nehogy a templomi szószékre vi­gyék a dolgot, hanem hogy nyugodtak maradjanak, bízzanak az Istenben és ügyük igazságában. A komáromi ribillió. Esztergom, szept. 10. | Igen tisztelt Szerkesztő ur! A napokban Kun Miklós nagy­igmándi országgyűlési képviselővel talál­kozván, jóval a jubileum előtt, megjósolta nekem, hogy a Tisza Kálmán jubileu­mának nagyon diszharmonikus vége lesz. A jóslat beü'ött. A komárommegyei ellenzéki érzelmű választópolgárok ugyan egy csöpp ür­möt sem ejtettek a kálomista primás örömpoharába, hanem azért az u. n. egyházkerületi jubileumból mégis or­szágos vallásvillongás tört ki. A ko­máromi felekezeti gyújtogatás az egész országot bevilágította s a béke őszinte emberei, a fejüket csóválva kérdezték : Hát ugyan miről jó ez a komáromi ribillió ? * Haszuál valamit a kálamistaságnak ? Art valamit a katholikusságuak ? Sem az egyiknek, sem a másiknak, hanem a harmadiknak árt: a feleke­zeti békének a testvéri harmóniának, a külömböző oltárokon áldozó hívek egyetértésének ós összetartásának. A felekezeti türelmetlenség komá­romi gyujtogatói nagyou sok felelő­séget tartoznak a leikökre venni, övéké a ribillió miudeu ódiuma Tisza Kál­mán nem szorult arra, hogy megara­nyoz tatásához összezúzzanak néhány kath. szentségtartót és áldozati kelyhet. Pap Gábor püspök nyilatkoza­taiból olyan tónus hangzik ki, a milyen a XVIII. században a Károlyi Gáspárok elkeseredett vailáshar­czaiban volt divatos. A müveit kath. közönség megdöb­benve vette tudomásul a komáromi ri­billiót. Mert a jubileum örömserle­góvel megmérgezték felekezeti ós tár­sadalmi békénket s olyan veszedelem­keltő ós hadüzenő felekezeti igéket hangoztattatak a milyenekre a békésen fejlődő Magyarországnak soha szük­sége nincsen. 0 s z i s a i s o n. Esztergom, szept. 10. A fecskék kivándorlásával megkez­dődik az őszi saison, mely mindenütt, a hol kultúra van, fokozottabb szellemi élvezeteket s igy kellemesebb társadalmi viszonyokat teremt. Esztergomban a saison mjorte sok­kal tovább tart, mint más nagy váro­sokban, a hol már szeptember elejével végződik a nagy társadalmi vakáczió. Mert sokkal kevesebb szellemi tó­Az„E$ÉrpísHík§1árcúja ODA VAG A NAP • - : Oda vág a nap oz erdő tetejére, De bele nem szállhat, nem fogadja be a Lombos erdő szive, lombos erdő mélye. Ugy ég egész nyáron könyörgő sugara . . . De a büszke eidő koszorús fűjével, Tagadólag int esak, esengő szavára. A szegény Bugarat van ki szánja mégis . . . Én járok ki hozzá, s elmondom neki, hogy Egy kis leány szivével, ép ugy vagyok én is! • . . . . Lesz-e még az erdőn, virág hervadása ? Kibtilt őszi napnak bágyatag ságarán, Levél sárgulása, őszi lomb hullása? S lesz-e, lesz-e elég könye a felhőnek? — Hát nekünk, hát nekünk ? — elsiratni sorsát, A szegény sugárnak, a szegény erdőnek ?! SZABOLCSRA MIHÁLY. A f@Ffé ¥©Fs Irta : SZABÓ LÁSZLÓ. Balogh hadnagy amint magára maradt, szokása ellenére kezdte végig méregetni a szoba padlóját. Szemei sötéten bámultak a határozatlanba anélkül, hogy bármi tárgyon is megakadnának ; arczára halálos sápadt­ság ült s az ajkait olykor ideges remegés fogta el. Minden jel arra mutatott, hogy nehéz csatát viv önmagával. Az a büszkeség, dacz, elszántság, mely a katona sajátja egy időre eröt adott neki. Majd rá parancsolt idegeire s ugy tartotta magát, a mig lehetett. Mikor még ez sem hasznait, apellált önérzetéhez. Hiába ! en­nek sem volt foganatja. Egy daczos moz­dulat még, egy heves Jábdobbantás s a koczka eldőlt ; Balogh utolsó positióját is elveszte. Olyan intensiv, olyan gyors volt a belső támadás, hogy nem bírt neki el­lenállni többé. Mert hiszen vad, viharos csatába kellene mennie, bömbölnének körüle ágyuk, pat­togna kartács, sivitana a kósza golyó, hát ott ember volna a gáton, de azzal a dé­monnal, mely belsejét marczangolja, hasz­talan küzd, hasztalan birkózik ; az leveri a lábáról. Pedig egy kis ostobaság, egy kis meg­gondolatlanság az egész és mégis vége mindennek ; az ember nem ember többé, legalább ő már nem az. Mily különösek az élet utai, milyen kiszámithatlanok ! Be hogy is juthatott idáig ? Gyerek ifjú volt még, telve százféle vágygyal, reménynyel, de semmi határo­zott czéllal. Lelkesült, buzgott minden jó­ért, nemesért ; utálta a hétköznapi egyhan­gúságot s félreértette, nem ismerte az úgy­nevezett okos higgadtságot. Izgékony, pezsgő véré kiverte őt e külbenyomások hullámzó tengerére ; sokáig bolyongott ott és sehogy sem tudta megtalálni az irányt, mely elvezetné őt a kevésbé változatos, de biztos és hasznos révbe. Impressziói vetet­itek őt egyik nap ide, a másikon amoda ; csupán egy homályos általános eszme ki­sérte mindenüvé : szeretett volna minden­kénen kiemelkedni a szürke, tuczatemberek tömegéből. S bár a homályon nem tudott áttörni, mégis mindig e gondolat körül csa­pongtak vágyai, reményei. Ám egyszer a köd szétszakadt, eloszlott s csodás világ bontakozott ki belőle. TJgy hatott rá a látvány, mint a szom­júhozó, éhező, hányt-vetett hajósnópre, ha hetek, hónapok után a véletlen játékából, váratlanul egy délszaki panoráma táruí elébe, bujazöld, virágos mezőkkel, árnyas csalitokkal, sátoros banánokkal, aranyfür­tos datolya pálmákkal, káprázatosan ragyogó madárfelhőkkel. Azt hitte, ez az a mi után lelke öntu­datlanul szomjúhozik. Katonák jöttek a csöndes vidéki város­kába. EgytÖl-egyig nyalka vitézek. Forgós tollú csákó fejükön, csörgős kard oldalu­kon, fényes, sarkantyús csizma lábukon. A vállukon zsinóros prémes mentét lengetett a szél, mig alattuk délczeg paripa ficxáukolfc. Azután micsoda menydörgő moraj kísérte ezt a deli csapatot, ha neki vágott a me­zőnek, mint úszott a verőfényben a sok forgó, csillogott, ragyogott a napsugárban fürdő kard ! Akár mit mondjanak varázs­szép volt ez ! Hozzá meg a színdús kép ugy változott, minta kalejdoszkop, elszédítve az ámuló fiut. Ebben a pillanatkan határozott: katonává akart lenni. Akadtak ugyan tapasztalt, okos férfiak, a kik Őszinte jó akarattal megmutatták neki az érem másik oldalát is, a kik elő­sorolták a kellemetlenségeket, bajokat. melyek a fényes egyenruha alatt rejtőznek, de a fiu most az egyszer állhatatosan meg­maradt elhatározása mellett. Jól van, az apa engedett ! tisztképző in­tézetbe adta a fiut. És ő tanult és ő min­dig az elsők közt volt, mert lelkesült pá­lyájáért s fényes carierröl álmodott. Csak néha-néha futó árnykényt sötétítik el a jövő kiszínezett képeit egy pillanatra ama perczei, melyeket könnyű természetéből folyó meggondolatlanságaival keserített meg. Végre egy szép napon — neki ez volt a legszebb napja, ah ! most is emlékszik tisztán, mintha most történnék az egész, — megjött a hadnagyi kineveztefcóse. Lelop­hatta már az égről azt a két csábos csil­lagot, az aranyosokat, melyek annyiszor világiták be biztató fényükkel néma éjsza­káit ; felolthette fényes, csillogó egyenru­háját. Akkor az ezredhez került a jó, a vig, a galant fiuk közé. Etanem átka volt az a forró, az a túlságosan pezsgő vér, mely mindig túlhajtotta a mórtéken, hát még most, midőn annyi alkalom kínálko­zott az ébredő szenvedélyek nyilvámolá­sának. Megkezdődött az uri élet, a vidám, a gondtalan. Mohón ú tán a nyúlt az élet örö­meinek s a perczeknek szorgalmasan le­tördelé virágait. Ilyennek született ő, és közelében nem volt senki, a ki megállítsa, a ki mondaná : eddig és ne tovább ! De azért voltak komolyabb világosabb pillanatai is, a midőn gondolkozóba esett, a midőn belátta, hogy az életnek, magasabb, nemesebb czéljai is vannak, mintsem a ka­landor élvek hajhászása ; a mikor undor

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom