Esztergom és Vidéke, 1892

1892-05-01 / 36.szám

ESZTERG OM, XIV. ÉVFOLYAM. 36, SZÁM. VASÁRNAP, 1892. MÁJUS 1. JJO^lLlluUm es lllfLAL • • Városi és megyei érdekeink közlönye. 0 UIBn , Ttc „ MKGJKLRNIKHKTKNKINT KÉTSZER: 0,7 J HIRDETÉSEK: VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN. SZERKESZTŐSÉG: M **$W W^4#,n^ "ff PÁ m ' PFALZ-HAZ, FÖLDSZINT, t<il 200«ig 1 frt 50 kr, 200-tól 300-ig 2 frt 95 kr. líLŐf'IZKTÉSI ÁR* ^ová a ia P 8ze 'l ftt, n rwrát illető" közlemények kiildeudBk. Bély egdij 3 0 kr. Egész évre • 6 frt — kr K I A n 7lII I U * T A I • MAGÁN HIRDETÉSEK megállapodás szerint Jegjiitányosah­*M évre 3 Irt — kr M ft U U • H I » H I L . bau közöltetnek. Negyedévre 1 frt 50 kr SZEOHENYI-TER 832, ^ fgy szánt ára 7 kr. ' ,OVA A J A P hivatalos és ..magauliirdetései, a nyiltte'rbe szánt kíizle- NYJL11&R sora zO kr. O fi menyek, előfizetési pénzek és reklamáhísok intézendÖk. Q 1 —• U Városi tisztviselők. Esztergom, ápr. 30. Az Esztergom-városi tisztviselők kö­atil igen sokat érdekel a május kilen­ezediki közgyűlés. Ekkor fogják ugyanis az alispán elnöklete alatt a helyetese­ket rendszeresíteni s a szükségeseket megválasztani. A tisztviselők napja azonban a nagy nyilvánosságot is érdekli, mert most történik, miöta a városháza áll elő­ször, hogy a szolgálati harmónia, az összetartás s a kollégális jó viszony érdekében nem lesz pártütés egymás ellen. A jelöllek ellenjelöltek nélkül mennek bele a választásba s igy nem leszünk szemtanúi azon nem egészen kellemes látványnak, hogyan száll szembe a bajtárs a bajtárs ellen a ke­nyérért. Városi tisztviselőink helyzete nem valami irigylésre méltó. Munkakörük erős, fi'/elósök gyönge, előléptetésük -évtizedes türelmet követel, nyugdijuk nincs, családjuk jövője bizonytalan. Mindezen állapotok között épen ugy meg kell szolgálniuk a váiost, mintha csakugyan irigy lésremól tó helyzetök lenne. Ujabb nemzedék nem igen keletke­zik a városházán. Alig egy-két szál kvalifikáltabb fiatal ember törtet föl Bottyán-palotájába, hogy hősi elszánt­sággal várja ki évtizedek múlva sze­rény kenyerét. Magáról a városházáról már uein is futná ki a kandidáezió bő­sége, kívülről pedig nem igen mutat­kozik tolongás a városház felé. Ilyen körülmények között történik meg az egyhangú választás, a miből nagy erkölcsi haszna lesz a városi szo'gálát békességének és összetartá sának. Örömmel üdvözöljük a város nap­számosainak álláspontját, mert a kolle­gialitás első nyilvános példája azt jelenti, hogy az összetartás szelleme kezd meg­honosodni a knrucz palotában. Ezt az összetartást pedig nemcsak a város ér­dekeiért üdvözöljük szívesen, hanem a tisztviselők megérdemelt jobb sorsáért is. Esztergomi színészet. Esztergom, ápr. 30. Kedden, május harmadikán, a vidéki színigazgatók egyik legbuzgóbb ós leg­kvalifikáltabb képviselője, Makó Lajos, a szegedi színház volt direktora kezdi meg az esztergomi saisont. Az esztergomi szülészeti viszonyok annyira rendezetlenek, hogy mindig bizonyos aggodalommal tekintünk a tisztességes színtársulatok rövid jövője elé. Kossz társulatok nem szoktak meg­bukni nálunk, mert a rendezetlen vi­szonyok csak javukra szolgálnak. De a jobbak nem dolgozhatnak olyan szer­számokkal, melyek a színészet tekin­télyével és hivatásával nem egyeztet­hetők össze. Boldog sorsú városok azok, hol a színészet kuiíúrhivatásával tökéletesen tisztában vaunak, hol állandó csarnokot, szellemi és anyagi támogatást, buzdítást és ambicziót kapnak cserébe a színészek buzgóságukért és a kor színvonalán álló előadásai kórt. Nálunk a színészet sorsa bizonytalan. Nincs szín pártoló egyesületünk, mint egybegyütt főispánok és polgármeste­rek elnöklete alatt. Nincs hatósági szubvencziónk, nincs társadalmi bizto­sítékunk. Csak egy kis jó közönségünk van. Az a biztos tartalék, mely irodalomért, művészetért ós humánus czélokért min­dig résen áll. Ezé a kis közönségé minden kulturális kötelesség és jóté­konysági adó. Erre a jó közönségre épit Makó s ebbeu bízunk mi is. Esztergom művelt közönsége nem fogja Makóókat meghall­gatás nélkül mellőzni. Makóók megér­demlik a támogatást, mert nem a ha­zafiság bombasztjaival, hanem a szín­művészet méltó képviseletének attribú­tumaival kezdik meg működésüket. Kisérje teljes siker esztergomi sze­re piésö ke t. Esztergom oszlopai. 4. Palkovics Károly. Az országos nevü férfiú, mikor még közügyeink élén állott, nemzeti törté­netté tudta emelni Esztergom vármegye történetét. A szabadságharcz alatt élet és halál ura, erélyes szavú és kezű kormánybiztos. Világos után bilincsekbe vert fogoly, de a tömlöcz kiszenvédé­sei nem törték meg szellemét. Hatvan­egyben a nemzet riadója volt, mikor Esztergom vármegye közgyűlése termé­ből tiltakozó szózatát, fulmináns nyi­latkozatát és hatalmas buzogány csa­pásait az egész ország meghallotta. Volt azután országgyűlési képviselő, alispán, polgármester, az Eszterházy­javak országos gondozója. Most pedig fényes pályafutás után leáldozó nap, mely világosságával és melegével évtizedeifen keresztül áldást szórt útjára s nem fáradsággal ha­nyatlik alá, hauem dicsőséggel alko­nyodik le. Esztergom vármegye első gavallérja volt mindig. Modorában aristokratikus, szivében nemes. Mithológiai idők va­rázsa tör ki fiatalon maradt lelkesedé­séből még most is, mikor arról a ha­zaszeretetről beszól, mely hitvallása, sőt lehelete maradt egész életén ke­resztül. Szelleme meg nem vénült, választó­kos Ízlése sohasem avult el, szive hu­szonnégy esztendős maradt. Pedig a nemzet obsitosa. Megszűnt a vármegye első politikai nagysága lenni, de sohasem szűnik meg Esztergom ez idő szerint élő legnagyobb hazaűa maradni. Valahányszor Esztergom szive meg­dobban^ mindig halljuk és láljuk őt, a mint úri magányából ismét visszatér hozzánk s megmutatja, hogyan kell hó­dolni ós hódítani. Lehetett volna főispán, talán minisz­ter is, ha nem lobban vala föl benne annyiszor a szabadságharcz diadalaiból visszamaradt heve, mert nagy tehet­sége, nagy jelleme és nagy múltja a legnagyobb carriérre képesítették. Tusculánumába visszavonulva az egész ország hálájával, megyéje tiszteletével s városa büszkeségével találkozik nagy emlékei között. Az M Es2Íergom és Vidéke"tárczája. EGY FIATAL LEÁNYNAK. VlRÁGOKRÓL ha mondasz énnekem regét, Ok kedves lányka, jól jegyezd meg azt, Sorsunk e földön az, mi a virágoké, A napsugár nekünk is ad vigaszt. Most még ugyan picziny, fesJő bimbóesba vagy, De majd binyüsz, ha éltet a meleg. A benned titkon szunnyadó mély érzelem Eitör, ha szived egykor majd szeret. , És jól vigyázz, e tűznek perzselő heve Reád ne hozzon kora hervadást, A szenvedély száguldó léptekkel rohan, Sietteti a biztos elmúlást. ALAPI GYULA. A U8&5ALÁS5A 111(1. Irta; HEVESSY. Alig egy hónapja mult csak, hogy az öreg Keeskeméthy Imre szívszélhűdés kö­vetkeztében elhunyt s két fia birtokába vette az apai örökséget, midőn egy éjjelen kigyúlt az ifjabb testvér diszes palotája felett a zsindely tető s a hatalmas láng­foszlányok messze bevilágiták az egész kör­nyéket. Iszonyú éj volt az! A félrevert harangok rémes kongá&ába hele-beie vegyült a villámsebeseu haladó kocsik robogása, a tűzoltók vészjelzése, az izzadságot tajtékzó lovak patkóinak csatto­gása, villanása, álmából felriasztott embe­rek segély kiáltása, felöltözetlenül, kibontott hajjal szaladgáló asszonyok sikojtása, gyer­mekek jajveszékelése, az égő ház geren­dáinak recsegése, ropogása, a tüztengerbe behatolt tűzoltók sípolása . . . Mikor már javában égett a tető és a falánk lángok kéjelegve nyaldosták a szár­nyas ablakok karfáit, jutott eszükbe a se­gélyre sietőknek, hogy a ház tulajdonosát nem látják sehol. Felrohantak az emeletre és felzörgették a veszélyről mit sem sejtő s édesen szuny ­nyadozó ifjú Keeskeméthy Imrét. Épp jó­kor. Csak annyi ideje volt még, hogy ma­gára ránthatta ruháit és kifuthatott a szo­bából le a szabadba, A következő pillanat­ban a lépcsőház iszonyú robajjal össze­omlott. A szerencsétlenül járt földesúr némán, könytelen szemekkel, mozdulatlanul bámult a tűz-szórnyetegre, mint eszi fel előtte a birtokot. Mintha nem is szomorú való volna az egész esemény, hanem csak egy gonosz álom űzne vele csalóka játékot. Lassankint megvirradt. A nap moso­lyogva, kaczéraw bujt ki a hegyek mögül és nézte a tegnap még fényes birtokot, a mely ma már szintén felvette a néhai ne­vet és lön por és hamu, semmi egyéb . . . Keeskeméthy belebámult a füstölgő, pat­togó zsarátnokok közzé és szeme könnybe lábadt, látva az óriási pusztítást, fényes álmainak oly hirtelen való rombadőltét. A tegnap még oly gazdag ember földön­futó, szegény ember lett, pénz és hajlék nélkül, . . . Még egyszer ránézett szomorúan, hosszasan a romhalmazra, azután megin­dult nehézkes léptekkel, még nehezebb szívvel. Maga sem tudta hová, maga sem tudta merre .. . * Késő este volt már, midőn az ifjú Kees­keméthy, bátyjának kastélya elé ért. A néhány perczczel előbb még szuny­nyadózó természet mintegy varázsszóra fel­zúdult. A szél hátborzongatóan süvöltött és tépte a fák koronáit. Az ég egyszerre elborult és egy-egy hatalmas villám czi­kázott végig a menny bolton. A fészkeikben csendesen szunnydogáló madárkák felriadva ijedt csiesergéssel rep­destek a vihar borzasztó ereje alatt gör­nyedezve hajlongó fák ágai között. A kastély falait eddig csendesen körül­nyaldosó viznek mélyéből toronymagas­ságú, epeszinü hullámok emelkedtek ki és locsogva, csobogva ütődtek a parthoz. A felkorbácsolt zajgó hullámok tetején né­hány sirály búsan, vésztjóslóan sikongott és csapdosta szárnyaival a feldühödt hul­lám-toilaszokat, mintha engedékenységre akarta volna birni. A földönfutóvá lett Keeskeméthy, mi­után eddig nem a legjobb viszonyban volt bátyjával, félénken nyitott be hozzá, ki épp vacsoránál ült családjával. Látva öcs­csé.nek zilált tekintetét, rosszat sejtve, ug­rott fel helyéről. Nem borult nyakába, mint szerető testvérekhez illik, nem illette csókjaival a kikelt arczu jövevényt, hanem e helyett megragadta kezénél fogva és be­vonszolta maga után a társalgó szobába. Ott azután rátámadt: — Mit jösz ilyen ijesztő arezczal, mint valami kisértet ? — JSTem az én hibám, bátya. — Nem a tied ? hát talán az én hibám, hogy igy nézel ki? — Nem a tied, Károly. — Az ördögbe is! hát akkor kinek a hibája ? Imre szólni akart, de a hang torkán akadt. Valami névtelen, fájó érzelem meg­bénitá beszélő-szervét. Csak bámult maga elé, mint a ki nincs öntudatánál. — Vagy talán pénzt vesztettél el ? — Azt is. — Azt is; hát még mit? — Mindeuemet! Károly csodálkozó arczkifejezésseí ué­;zett az Öcscsére. j — Nem értelek, Imre. 1 — Mindenemet elvesztettem. Pénzt,, bir­tokot, íényes : álmaimat, nyugalmamat. Nincs már semmim abból, amim volt. Ami pedig van, az csupán a múltnak emléke­zete, de az soh' sem tér többé vissza. | Koldus . . . nem, annál is szegényebb, földönfutó vagyok . .. — Hogyan? — Egyszerűen. Leégett birtokom. Oda veszett mindenem. Semmit sem hoztam magammal. Csak ... Valami kemény tárgy oldalához ütődött. Zsebébe nyúlt és ekkor érezte, hogy van valami benne. Egy elefántcsontnyelü kis I pisztoly, a melyet tegnap feledékenység­ből zsebében hagyott. De nem szólt sem­mit, — hallgatott. — Persze, az volt az első dolgod, hogy ide jöjj és már puszta megjelenéseddel ré-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom