Esztergom és Vidéke, 1890

1890-02-20 / 15.szám

ßSZT-fflttjO

M XII ÉVFOLYAM. 15. SZÁfrL CSÜTÖRTÖK, 1890. FKBlflJÁR 20. ESZTERSÍM és mil! Ii Városi s megyei érdekeink közlönye. n „ MRttrmJSNIK HP/rRNKIH'i: KfíW.RR : ' S Z E R K ÍSTTÖ S E G : H I R D E T E SEKT . VASÁRNAP ÉS^CSÜTORTOKÖN. BOTTYÁN-UTCZA VIOLA-HÁZ 322. SZÁM ALATT, I HIVATALON IIIIÍDMTKHKK tawiAN-iifjí^K-rÉNKk fl KI.Ölt'j'/jcrK.SI Á it : IM.ÍH » l.'<(.i SZUIIHIUÍ rÁ«/,«t ill«t.r» ln'i/.lciii»NVHií idiliitunlftk. il szólói 100 Nsr.óig -'írt ?r

> kr.; i «ittgiWlft}Mnl»ÍM Hzurint legjti } M«N» «vi« . • . . . 6 frt - hr. i/«itnmi7wflXAI . ' 100-200 ig . 1 frt 00 kr.j j táiiyoi«d.U.i k«/.»lt«h.«k. ; iJl évié 3 f,-t - kr. KIADÓHIVATAL: 8©0-800-Íg gfrtar, kr.i I , — I negyeié vi« 1 fit HO kr. | SZÉCHfiM Y [-TÉR 831 • SZ Á M, W»JW!U ill) kr. j N V

I I.TTIOll sorsi at) kr. _ÍL.. ^IIJL

8281

" JJJL

Z^''' J Imvá a Inp hivatalos s a, magán liinlwfései, a liyílOérlia s/.ánt kii/,- ^ i ____ • II |j lemenjek, (döli/.olesi pénzek és ioclania/ások iúiézetnIBk. Excelsior! Esztergom, febr. 19. A polgárság egyik igen tekintélyes része a napokban programiiiot vallott. Ebben a programúiban benne van mindaz, a mi Esztergom jólétét és felvirágoztatását legközelebbről érdekű. A legnagyobb szabású s a legtöbb erőt és odaadást követelő munka azonban csak alig vau érintve. Ott van ugyan a lajstromban, de csak azért, hogy éppen ott legyen : a városrészek egyesítése. Ezeregy érvet hoztunk már föl mellette, nem akarjuk tehát a régi inegokolásokat újra felsorolni. Hanem tartozunk azzal az eszme jövőjének, hogy megjelöljük elsőségét s kimutassuk fontosságát valamennyi egyéb tudnivaló sorozatában. Minden város olyan sorsot érdemel, a milyen eszméi vannak. A kisszabásu óhajok nem járhatnak nagyszerű eredményekkel. Apró csaták nem biztosíthatnak nagy diadalt. Csekély munkakör nem nyújthat meglepő vívmányokat. Vasntnál, kaszárnyánál, kitűnő adminisztrácziónál, kulturális és közegészségügyi összes intézkedéseinknél sokkal nevezetesebb, fontosabb, aktuálisabb és sürgősebb városrészeink egyesítése. Szétdaraboltságunk nemcsak nevetséges és tarthatatlan, de kárhozatos és végzetes. Esztergom csak eg}

r

esült erőkkel, egységes szellemmel birná jövőjót kiküzdeni. Esztergom csak az egyesülés után valósíthatná meg legszebb terveit, a melyek most csak álomképek és délibábok. Városrészeink egyesítése a legnagyobb és legnehezebb, de egyúttal a legdicsőségesebb munka ez időszerint. Sokan tartózkodnak tőle, mert küzdelem kell hozzá, de senki se tarthatja keresztül vihetetlennek és fölöslegesnek, a ki szereti a haladást s a várost. A belügy miniszter nem régiben azt mondta, hogy Esztergom szétdaraboltsága tarthatatlan ; Esztergom egyesítésének mielőbb meg kell történnie. Erre a kinyilatkoztatásra alapítjuk az eszme keresztülvihetőségóuek és jövőjének realiiását. A kormány jóindulata a mienk. Ehez már most meg van törvényhatóságunk rokonszenve is, mert Esztergommegye a maga dicsőségét élvezné egyesült ós életerős szók városában, a minthogy érzi, hogy csak olyan városok vannak megyei székhelyek számára a jövőben kijelölve és föutavtva, melyek kulturális hivatással s a fejlődés minden attribútumával bírnak. Egyesült Esztergom kell nekünk, életerős székhely, intelligens szókváros kell a megyének. A kormánynak sem kell tovább a szétdarabolt város, mert ennek nincs jövője, nincs hivatása. Kérjük ki a herczegprimás rokonszenvét is a városrészek egyesítéséhez azután járuljunk nagy küldöttséggel egyenesen a belügyminszter elé, a ki egyesülésünknek s azáltal jövőnknek és boldogulásunknak legfőbb faktora és jótevője. Esztergom tájszépségei. (Felolvasás a Kárpát egyesület budapesti osztályának felolvasó estéjén febr. 8-án) (Második folytatás.) Dömös népe erőteljes, egészséges. Minthogy irtványos földjeiből nem telik elegendőképen, elszegődik a Duna szolgálatába, mely mint a partvidéki nép jóságos édes anyja, hiveu gondoskodik szegényebb gyermekeiről. Az egyiknek halat ád, a másiknak madarat, a harmadiknak gazdátlan fát, a negyediknek arany homokszemeket, az ötödiknek utat jelöl a hajózásra, a hatodiknak kavicsát és homokját kínálja. A szegény parti lakos pedig odahaza hagyja tűzhelyét, fiatal feleségét, piros porontyait s a Duna szolgálatába szegődik. Éjjelnappal, hónapokon keresztül mindig csak második édes anyja, a jó Duna, viseli goudját. Szemébe mosolyog az ezüstös víz, mikor ébred, hallja a hol-1 lámok zsongását, mikor alszik. Látja: táplálóját szolid fenségében, mikor aj csillagok fürdenek benne, vagy a tisztaI kék ég száll le hozzá ; de látja haragos szenvedélyében, mikor hullám hullámra tornyosodik, mikor a partok remegni kezdenek, a mint végig korbácsolja szertelen indulatában őket. És] a Duna csöndes nyári éjszakákon látja az ő fogadott fiait, a mint barátságos lángok köré telepedve, kifáradt lelküket testöket szép mesékkel üdítik föl és hallja azokat a szép dalokat, melyek neki és róla szólanak s melyeket a Dunavidéki nép már évszázadok óta énekel Igy élnek egymásmellett a természet fiai, a Duna szegény legényei mig annyit nem keresnek, a mennyi azután té ire elég lesz. Mikor a döuiösi becsületes dunabetyár hazakerül, akkor már a Dunából is kihűl a tápláló szeretet s a hosszú télen át azután odahaza átéli újra nyári küzdelmeit, de most már érzelmes asszony nép ós fürge képzelmü gyerek sereg is osztozik nehéz kenyérkeresete mindennapi változataiban. Alig csókolja meg az első tavaszi napsugár a Dunát, a parti lakosok megint csak ugy érzik, hogy legboldogabbak ők édes anyjuk, a Duna íkeblén. Az odahaza hagyott családnak nem sok megművelni való föl je vau. A meredek szőlők ugyan több táradságot adnak mint bort, de terem a kertekben s a szomszéd falvakban annyi gyümölcs a mivel kofáikodoi lehet. Összebeszól több asszony és leereszkedik jól megrakott csónakával a Dunán Pestre, a honnan nemcsak ruháravalóval, de kenyérrel is térnek vissza, mert a gabonatermés nem ád elég kenyeret a közel másfólezernyi élelmes magyar népnek. A dömösi nép edzett, élelmes, munkás, kitartó, szálas termetű, rövid szavú, határozott beszédű, foglalkozása szerint nyers, de nem rossz erkölcsű, vallásos és tiszta életű. A kinek a község négyezer kat. hasznavehető földjéből tiz-tizenkét holdja van, az már a jómodu gazdákhoz tartozik. A harmadik nép, melyet röviden szintén jellemezni akarok, a széntléleki vagy hutai. Szentlélek Esztergomhoz még közeizjsiterpnirtilókftároiaja. Az ag g 11 g é ay. (A Hétből.) A czigány, ki asztalomhoz húzódik, az én legjobb barátom. Siró hegedűje megérti panaszomat és keserű lemondásba ringatja zaklatott lelkemet. Borba fojtom bánatomat és szép asszonyok ölelő karja, forró ajka megtanít rá, hogy szép az élet. De mikor szétfoszlik a mámor rózsás köde és sivár magányomba térve, a hideg párnák közzé temetem izzó fejemet, a zene akkordjai már nem népesitik be szivemet, a b ornak csak keserű utóizét érzem és az asszony ... az csábító mosolyával azóta már másnak szövi a hálót. ... Tehervonaton utazom — gyötrelmes lassúsággal. Útitársaim száma folyton növekszik. Magunkkal czipeljük nehéz sírkövünket, melyre fénytelen betűkkel csak egy szó van vésve: »Fuit.« Bármerre nézünk, a családi boldogság idylii képei tárulnak sóvár szemeink elé. .Látjuk a szántóvető parasztot : mint vívódik a makacs röggel, hogy meghódítsa és gyermekei számára kenyeret csikarjon ki belőle ; sápadt irigységgel keblünkben ott látjuk mellette örömben és bajban osztozó hitvesét, ki kérges tenyerével letörli arcza verejtékét és ha a homlok barázdáiban még ott csillognak az izzadság gyöngyei, azokat lecsókolják a piros pozsgás magzatok, ajkukon a biztató szóval : »Sob'se halunk meg !« Tündérkertek mellett robog el vonatunk. Látjuk a bájaikban pompázó virágokat, egy-egy pillanatra mohán szívjuk be illatukat, de le nem szskasztjuk őket, ki nem ugrunk értök, nincs bátorságunk hozzá, mert a sok válópör, családi dráma arra tanit, hogy nyakunkat szeghetjük. Az élet örömeit lopva élvezzük. A coelibátust csak sportból űzzük, hisz papi fogadalmat nem tettünk és a minek el vagyunk jegyezve, azt bizony-bizony nem mennynek hívják. A szerelemnek csak a theoriáját ismerjük, a praxisban csak a torzképét látjuk. Statisták vagyunk ott, a hol primo amorózók lehetnénk. Azt mondjuk, hogy az egész világért rajongunk, de ennek csak a fele igaz ; azt mondjuk, hogy jobb érzésünk az egész emberiséget felöli, válójában pedig önzésünk rabjai vagyunk; bálványozói drága énünknek és csak azért nem korlátozzuk egy család szűk körére önzésünket, mert ez nem ismer határokat. Vétünk a haza ellen, mert nem gondoskodunk a köteles véradóról; bűnt követünk el a természet rendje ellen és rémülve hátrálunk meg a kérdés elől: mi lenne a világból, ha mindenki ugy tenne, mint mi ? . . . A kérészbogár csak néhány óráig él és hogy nem szedhetett eleget, szivszakadva a vizcsöppbe hull, de legalább tudja: hogy miért jött a világra. Mi végig lebzseljük az életet, a nélkül, hogy csak egyszer is a magunk abroszához törülhettük volua szájunkat. Otthon vagyunk mindenütt és idegenek saját ottbonunkban. Bókolunk mindhalálig, pedig egész életünk nagy gorombaság a szépnemmel szemben: a nő fölösleges; e rút hazugságot a rgumentáljuk a bölcsőtől a sírig". Indolensek vagyunk és a helyett, hogy a tűzhely örömeiből kivennök részünket, massage-kúrát élvezünk. Az idealismus lovagjai vagyunk, nem kötünk érdekházasságot, de materialistikus feledékenységből a szegény ibolyát is hervadni hagyjuk. Büszkék vagyunk és mert rosteljük bevallani, hogy magunkban nem bizunk, az asszonyt rágalmazzuk. Hősök vagyunk, nem engedjük szabadságunkat, pedig igazában az unalomnak életfogytig elitélt rabjai maradunk. Dicsekszünk vele, hogy nem vagyunk | féltékenyek, de ugyan mi félteni valója lenne annak, a kinek senkije sincsen. tTres szívvel, kopasz fejjel igy lavírozunk végig az élet ösvényén és ha elértünk a sir szájához, becsukódó szemeink fénytörött sugarai a »Pompes funebres« szolgájára esnek. Sovány vigasztalás, hogv hantjainkat nem fogják áztatni árvák könnyei és hogy nem borul koporsónkra özvegy, ki csakhamar eldobja fátyolát. KALAPÁCS. 4 T&MtYesiti. Reggeli hét óra. A pályaház megfakult falait finom permé tegge] vegyes ritka köd borítja, a távolabb álló tárgyakat nagyítva tüntetvén elő, mint bajadér b.irsony tagjait az áttetsző mousseline, mely sokat elfed, de csak azért, hogy annál többet sejtetni engedjen. Ideges futkosás, zaj, — végre megszólal a tülök, rá a »mehet« s a páratelt légbe belesüvit a mozdony éles fütytye. Nagyot zökken erre a sok megátalkodott vaggon, egyik a másikat rángatva. »Klikk-klakk« szól a mint a kocsikerék beleütődík a sinek végei közt hagyott hézagokba. Először lassan, majd mind gyorsabban: utoljára egy bizonyos ütemben megállapodik s ugy kiveri a taktust, akár csak egy metronóm. Lehet rá fütyülni lassút, csárdást, polkát vagy a mit tetszik. A vonat pár jelentéktelen dombot elhagyva, a láthatár végtelenéig terjedő síkságon zakatol tovább. A talaj homokos, gyér növényzettel, zuzmara-köntös alatt remegni látszó fűszálakkal. Még a távirósodronyok is vastag réteggel vannak bevonva s az ablakon,át nézve majd felemelkednek, majd leszállanak, mintha lebegnének a ködtengerben. Bágyasztóan unalmas, egyhangú, álmos idő . . . A vonatvezető a tüzelő ajtó előtt melegíti megdermedt kezeit. Fiatal házas, felesége ölelő karjai közül ragadta ki öt már korán reggel a kötelesség rideg szava. Érzi még a forró csókok tüzét, idegei mint felajzott és ismét leeresztett hurok bizseregnek az iménti gyönyörtől. Végtagjai mint élettelen tömeg kívánkoznak a föld felé. Az eléggé ki sem pihent test minden pillanatban fel akarja mondani a szolgálatot a kötelességtudó léleknek. Szempilláit csak