Esztergom és Vidéke, 1890

1890-05-18 / 40.szám

ESZTEKOOM Xll ÉVFOLYAM. 40. SZÁM. VASÁRNAP, 1890. M

ÁJUS 18. E S Z TE !^GVI ^ Városi s megyei érdekeink közlönye. n „ M«a.fRLI2NIK -HBTEWKINT KÉTSZF'.R : S Z E RKESZTÓS E G ' H I R DITTTS TKT VASÁRNAP ES CSÜTÖRTÖKÖN. PFALZ-HÁZ, FÖLDSZINT HIVATALON IIIÍU>RI'R8IÖK u|j MAÍUN-IUUIÍKTRHBK KIli'l'/RT 1^81 Álí : !« lap «K«U«i»i rémiét illető kd7.Í«>mmiritb kitl<t»i»«|lík. 1 szólói 100 H/,óig — frt 75 kr.i i megállapodás szerint l*gjn egér/ * vi« 6 frt - kr. 1/1 A n ÍSITTITA TRI . 100-200-ig . J frt 50 kr.i i lányosában közöltetnek. félévre 8 írt - kr. KIAUUMIVA I AL . 800—800-ig . 8 frt U kr.i i , n«gje.lé?re '. I írt 50 kr. SZÉCHENYI-TÉR 331- SZÁM, Béljwg.lij 30 kr. N NYII.TTRH aura 20 kr. Ejyjy__>zAlW &ra 7 kr. ^ hová a In» hivatalos s a magán liinlfilósei, a uy-ilUéVWa s/.áat köz- . íl í! Iámén Vrik. nl(")IÍ7.c.lI'VMÍ uán/ult MH iflrtlíLitialáflók inf.ú'/timlnk. A görög nyelv temetése. Feuyvesy Ferencz országgyűlési képTisolőtői A görög nyelv tanításának kérdéséről Magyarországon cz. a. egy röpirat jelent meg, melyből a következő részletet adjuk mutatványképen : Hogy a görög nyelvet a gymnasiumok kötelező tantárgyai közül ki kell hagynánk, világos. De másfelől kétségtelen az is, nogy azoknak, a kik e nyelvvel önként meg akarják tanulni, egyik vagy másik okból, talán azért mert oly tanulmányokra szánják magukat, melyekhez annak ismerete szükséges, meg kell hagynunk az alkalmat azt elsajátíthatni. E czélra elégséges lenne egy görög tanszéknek az egyetemeken való felállítása, mert a 18—22 éves törekvő ifjú, ki olyan pályát választott, a melyhez görög nyelv ismerete szükséges, kellő buzgalommal, komolysággal és -értelmi erővel is bír a görögnek oly mérvben való megtanulására, a milyenben neki arra szüksége van, a minthogy évonkint az ifjak egy kis csoportja megtanulja a törököt, a perzsát, az oroszt, a szanszkritot, vagy akár a régi kelta nyelvet is, ha tanulmányai ^zt indokolttá teszik. Egy másik kérdés, mely a görög nyelv köteles tanításának eltörlésével okvetlenül felmerül az, vájjon helyettesítsük-e más tantárgygyal és ha igen, milyennel? Nem minden alapnélküli azon kívánság, hogy ama néhány szabad •órát, melyet az ifjúság a görög nyelvtől való mentesség folytán nyer, ne foghíjuk le más tárgy gyal, hanem szenteljük az ugy is eléggé megterhelt felső gymuaziumi tanulók egészségének, legfeljebb a tornászatra .használva fel azt. Másfelől, ha a tanórákat nem akarjuk csökkenteni, az lesz a kérdés, hogy inkább • realisticus tárgyakkal, mennyiségtannal, természettudományokkal ós földrajzzal vagy inkább irodalmi tárgyakkal, a nemzeti és classicus irók olvasásával töltsük be azokat? Mindé kérdésekre nem lehet felelni a nélkül, hogy az egész középiskolai tantervet egészségügyi és paedagogicus szempontból vizsgálat tárgyává ne tennők. A mi különösen a kérdés második felét illeti, a reális vagy bumanisticus nevelés kérdését óvakodtam belevegyiteni a görög nyelv tanítása kérdésébe. Hogy az oda nem tartozik, az remélem kitűnik abból, hogy a görög remekírók olvasására és megértésére legkevésbbé sem szükséges az eredetiben való olvasás. Csupán pár szóval jelezni kivonom, hogy miután egyfelől még nem érkezett el az idő a classicus hagyományokkal szakítani, másfelől a reális tudományokból ma már minden magasabb hivatásra készülő ifjúnak tudnia kell annyit, a mennyit a reáliskolában tanítanak — én fel tótlenül az egységes középiskola hive vagyok. Borkereskedelmünk érdekében. Esztergom, máj. 14. (Sz. O.) A nagykereskedők szükségleteik fedezése végett a felállítandó közpinczéket keresnék fel első sorban, miután ott ugy a minőség, mint a mennyiséget illetőleg legnagyobb választékot találhatnának, a termelők pedig a betárolásnál előjegyezhetnék az eladási árakat s esetleg azon csekély százalékot is, melyet az egész készlet gyors eladása tekintetéből a vevőnek leengedni hajlandók, mely áron alul a pinczefelügyelőség a borokat eladni jogosított nem lenne; 100 hectolitereket tevő készleteknél a termelők fenn tarthatnák maguknak a jogot az alku megkötésére leendő meghívat!atásukra a közpiuczéhez, hol a veszedelmes alkuszok kikerülése mellett a vevővel közvetlen érintkezhetnének, vagy pedig helyben lakó megbízottai által képviseltetnék magukat. A vételárakat vevő tartoznék a pinczefelügyelőségénól készpénzzel fizetni és a bort saját hordói, vagy tartályos vasúti kocsikba át venni, — a közpinezót pedig lehetőleg a vasutak közelében kellene építeni és vágánynyal összekötni. — Az eladott és átvett borok vételárának kiegyenlítése illetve leszámolására a termelők nyomban meglennének hivandók, a betárolási jegyet tartoznának felmutatni s ha ez előleggel lenne megterhelve, azt a felügyelőség levonná és a fiókpéuztárnak, — a mely az előleget kifizette — javára irná, a külömbözetet a termelőnek nyomban kifizethetné, az üres hordókat pedig — miután már jól megtisztította és kénezíeíte — a tulajdonos rendelkezésére bocsájtaná, esetleg annak a jövő szüretig leendő gondozását a tulajdonos kívánságára igen csefcély dijért továbbra is magára vállalhatná. A betárolási költségek nem tennének ki többet egy évre hectoliterenkint 50 -60 krajczárnál és ha figyelembe veszszük jelenlegi helyzetünket és a kikerülhetetlen alkuszok zsarnok élősdiskedéseit, legott felismerjük a közpincze szép jövőnek örvendő előnyeit, mert a mig a közpinezónek megérdemlett munkájáért hectoliterenkint 50— 6t) krt fizetünk, addig ma az alkusz az eladótól is és a vevőtől is kicsikar 1—1 frtot. Ebből az következik, hogy borainkat 2 frttat adjuk el olcsóbb árért, mert ennek a végeredményében még is csak a termelő iszsza meg a keserű levét, az alkusz pedig egyebet nem tesz, mint az ismeretlen messze vidéki borvásárlót pinczélől piuczóhez kalauzolja, de természetesen csak oda, a honnan jó konezot vélt elnyerhetni, a hol ellenben erre kilátás nincs, ott lehet a bor jó is, tisztán kezelt tömegáru is, a vevőt még sem viszi oda, de sőt előre betanult ravasz fogásokkal lebeszéli és elidegeníti, ha esetleg a vevő magától akarna odamenni. Végre azok a kistermelők, a kik betörésmentes biztos pinczóvel nem bírnak, meg lennének mentve az agodalom ós félelemtől, mert a közpinczébe betárolt boraikat nem bánthatnák a betörő tolvajok, mely betörések különösen a téli hosszú éjszakák alatt majdnem napi renden vannak szőlőhegyi pin ezekben. Az elevátoroknak és közpinczéknek fényes jövője van, de csak azon feltétel alatt, ha az elevátorokat és közpinczéket maga az érdekelt vidék építteti fel, a kezelést pedig állami alkalmazottakra iz,

f

EsztepésTiÍ5b"tkaja. lapba aés... Napba néz a virág Csakhogy elepedjen, Könyei hulljanak Gyöngyös harmatcseppben. Mormoló tengerre Dől a patak árja; Habölő knrokkal Kora halál várja. Csendes boldogságuk Nem keresik itt lent: Fölbajszolják érte Az elérhetetlent! . . . Hozzád repül dalom Fölcsapongó szárnyon, Röpiti magával Az én boldogságom. Vissza is jő újra Tépett, rongyos szárnyon : Elszórta, elhányta Az én boldogságom! DOKTOR FERENCZ. Yadisz a rerembra, — Elbeszélés. — (Az Eszt. és Vid. számára irta: Munkácsy K.) (11. folytatás.) Az anyja egy ideig szótlanul, könyes szemekkel nézte őt, azután hozzája lépett s gyengéden a vállára tette a kezét: — Beteg vagy, édes fiam? — kérdezte meleg, résztvevő hangon. — Nem anyám, csak fáradt. — De oly betegnek és kimerültnek látszol. Bizonyosan az éjjel nagyon megerőltetted magadat. Jenő felkelt a székéről. Egy-két perczig nem szólott semmit sem, mintha küzködnék magával. Azután szinte izgatott sebességgel mondotta: — Nem maradhatok tovább idehaza. Igaza van anyám, beteg vagyok s naprólnapra betegebbé válok. Nem nekem való ez az erős levegő. Nagyon elszoktam tőle. S nem is tudnám újra megszokni. Ha itt maradok, még megöl. Zarándiné kétségbeesett tekintetet vetett reája. — Hisz még két hetet sem töltöttél idehaza. És már itt akarsz hagyni minket. Hát nem jól erezed magadat közöttünk. Tudom én, mi az oka. Elszoktál tőlünk, nem szeretsz már bennünket. Igaz, hogy szomorú, öreg emberek vagyunk, nincsen nálunk semmi mulatság, de hisz az egész év úgyis a tied. Ne menj el még édes gyermekem ! Jenő szeles melle gyorsan emelkedett. Arcza még setétebb lett és végtelenül szenvedővé változott. Ajkai mozogtak, mintha szólani akarna, de hang nem jött ki rajtok. Most az atyja lépett elő, aki ez ideig szótlanul, de figyelmesen szemlélte a fiát. Szilárd hangon szólott a nejéhez. — Jenőnek igaza van. Neki távoznia kell. Erős ez a levegő neki. Mikor akarsz elmenni fiam ? — Holnapután atyám ! — válaszolt Jenő. — Jól van gyermekem, minden készen lesz az elutazásra. Hallgatagon folytatták a reggelit. Senki sem szólott többé egy szót sem. Azután felkeltek és szétmentek. Zarándi a gazdaságba, — emberei még soha sem látták oly összeesettnek és hallgatagnak, mint ma — neje a konyhába, a hol könyes szemekkel kezdett sütni-főzni a fiának, hisz egy kis útravaló nélkül csak nem eresztheti el ; Jenő pedig visszavonult a szobájába. Az egész napot ott töltötte s csak mikor esteledni kezdett, hagyta el a házat. Átment a hidon, letért az erdőbe, egy ideig czéltalanul barangolt fel s alá s azután leült egy széles kőlapra. A mint itt ült most összeesve, fejét a kezére támasztva s setét tekintetét mereven a földre szegezve, vájjon ki ismerte volna fel benne a még tegnap oly daliás szépségű, büszkén emelt fejű, merész tekintetű férfiút ? Mint a nyári jeges zivatar egy pár perez alatt sivár, szomorú pusztasággá változtatja a legvirágzóbb tájat, ugy megviselte őt is a legutóbbi néhány nap, nem — csak néhány óra. Nem bántotta most a szivét szenvedély, vágy, indulat, talán gondolat sem; olyan volt, mint a fa, a melyet a vihar nem megtépett, de gyökerestül kiszakított a földből. Legfeljebb önvád és keserű szemrehányás háborgott a bensejében, hogy ennek a szörnyű apáthiának önmaga az okozója. Mi lesz most már belőle ? Mi lesz az élete ezentúl ? Eddig volt legalább valami czélja, setét, bűnös czél, de legalább olyan, a mely foglalkoztatta, érdekelte, gondot adott neki. E czél megsemmisült, kiveszett a lelkéből, de utána nem maradt ott egyéb, mint a véres, kihalt csatatér. És rémítő, kétségbeejtő üresség, vagy még sem ; nagyobb annál. Maradt valami benne. Egv arcz, büszke, szép női arcz, kitörülhetleu vonásokkal bevésve oda. Azon arcz, mely gyermekkora óta kisértett benne, mint bűnre csábító Leviátuán s most ott fénylik, mint imádott oltárkép. Ah, mit is gondol reá. Azon arcz nem létezik, nem létezhetik az ő számára . . . Elsárgult, zörgő falevelek hullottak a fejére. Mint ezek a dércsipett, szegény levelek, ugy ő is elvégezte a pályafutását. Csakhogy ezek zöldek voltak egyszer; éltek, virultak, — ő soha. Hanem hát ki ennek az oka? Senki más, csupán csak önmaga. Előtte is megnyílt az élet tavasza, telve illattal és virággal; miért nyúlt a tövis után, a mely a sárban tengődik és mindenkit megsért, a ki csak közeledik hozzá. Ez a levél egy befejezett élet; az övé egy eltévesztett élet. Ha itthon maradt volna szépen, erős egészséges emberré fejlődik s megőrzi a lélek békéjét, épp ugy, mint a szülei megőrizték. Becsületes, derék gazdaember válik belőle. A szerető szülök körében, egyszerű nyugalmas életben eléri a megelégedettséget és ezzel a boldogságot. Nem ismerte volna meg azt az arezot, vagy ha igen, alázatos tisztelettel hajolt volna