Esztergom és Vidéke, 1890

1890-05-18 / 40.szám

bízzák, mert köztudomású dolog az, miként jól fegyelmezett alkalmazottai csak az államnak vannak, ily nagy fontosságú és kényes vállalatot pedig csak jól fegyelmezett kezelő személyzettel lehet igazi czéljához juttatni. Az államnak pedig rendkívül nagy gonddal kellene megválogatnia azon alkalmazott egyéneit, a kikre e két vállalat kezelését bizná, mert e két országos fő fontossággal biró ügyet csak oly egyénekre lehet bizui, a kik nem mesterség, hanem hivatásszerűen tudnák teljesíteni teendőiket ós elég lelki erő és egyéni ambitioval bírnának az úttörő szerepre. Gondoskodni kellene az államnak arról is, hogy az illetők akként legyenek dijjazva, hogy az alkalmazottak mindegyike megtalálja járandóságaiban fáradságai méltó diját, hogy anyagilag független legyen az alkalmazott mindenkitől és a szolgálatától való felfüggesztés terhe mellett legyen megtiltva a termelőktől avagy kereskedőktől bármiféle ajándékot elfogadni. Végül a kezelő személyzetet nem lenne szabad irodai munkákkal agyon terhelni ós velük czifrábbnál-czifrább statisztikai kimutatásokat ós más complies It számadásokat szerkesztetni, hanem az irodai teendőket lehetőleg igen egyszerűvé tenni, hogy annál több ideje jusson a személyzetnek tulajdonképpeni czéljának megfelelhetni és a végrehajtó személyzet működését különösen a kezdet nehézségei leküzdéséig a legszigorúbb központi felügyelet ellenőrzése alatt kellene tartani, nehogy a hanyag kezelés, vagy a részrehajlásból származott bizalmatlanság miatt a vállalat szenvedjen. Ragadják meg tehát a haladás zászlaját a gazdasági egyesületek és körök vezérférfiai és hassanak oda, hogy a vidék termelőibeu ébreszszók az ezen eszmék megvalósítása iránt az érdeklődést és ez által mutassák meg hogy szeretik édes hazánkat, — az érdekelt polgárok pedig igyekezzenek a haladás jelszavát megérteni és követni s ne várjanak mindent a kormánytól, mert a szentírás is arra tanít minket »segits magadon, megsegít az Isteii is«, a költő szerint pedig »hass, alkoss, gyarapits, s a haza fényre derül.« Adja Isten, hogy ugy legyen. Elismerést az érdemnek! (Dr. W. Gy.) A hazafias és közhasznú munkásság önzetlen szolgálatában töltött egy félszázad örömnapjára virradánk ma ! Városunk köztiszteletben és általános szeretetben álló főorvosa, Feichtinger Sándor dr. kir. tanácsos tudorrá avattatásának és orvosi működésének 50. évfordulóját ünnepli. A város utczc'íi nincsenek ugyan fellobogózva, nem visszhangzanak ékes diszbeszédek, elmaradtak ugyan a zajos ovácziók, de a szivek mélyéből önkéntelenül tör elő az elismerés és üdvkivánatok ama lelkes szava, melyet a szeretet és tisztelet ad ajkainkra. Nincs a városnak polgára, ki őszintén ne osztaná meg azon kiváló férfiú örömét, ki egy félszázadou át változatlan odaadással őrködik szenvedőink betegágya mellett, lelkes buzgalommal harczolt tanácstermeink zöld asztalánál, lankadatlan kitartással dolgozott, tanult ós irt munkaszobájában. Hangyaszorgalommal szerzett isuierotkincseiuek gazdag tőkéjével tért vissza mint fiatal orvos felsőbb tanulmányainak színhelyeiről és nemesen érző keblét csak azon hő óhajtás dagasztotta, vajha minél nagyobb hasznára lehetne a városnak, hol bölcsője ringott, hol tudományának alapjait megvetette. Mint a kelő nap folyton emelkedik, ugy hágott ő is mind magasabbra az érdemek, a közbecsülés ama lépcsőzetén, melynek ma csúcspontján szemléljük. Mint orvos, tudós és polgár egyaránt oly tevékenység nyomai jelelik pályáját, a melyek nemcsak Ititörülhetetienek városunk történeléből, de mól lók arra is, hogy a későbbi nemzedékek munkásságának irányadói gyanánt szerepeljenek. Kevés ugyan az, mit érdemeinek elismerése gyanánt ma a kiváló férfiúnak nyújthatunk, de növelje tiszteletünk, szeretetüuk ós elismerésünk szerény adóját azon őszinteség, melylyel azt zománezozzuk, növeljék azon forró kivánatok, hogy nemes munkásságát e város javára ós díszére törhetlen erőben még igen-igen sokáig folytathassa. Olvasó asztal. — A, görög háború. Fenyvessy Ferencz orsz. képviselőtől uj könyv jelent meg: »A görög nyelv tanításának kérdése Magyarországban« cziin alatt, mely actualis jelentőséggel bir, a mennyiben még e hóban fog dönteni e kérdés felett a képviselőház. Fenyvessy müve három részre oszlik. A*z elsőben a legapróbb lelkiismeretességgel tárgyalja a kérdés egész hazai történetét, közölvén benne minden illetékes helyen mondottakat; a második rész a törvényjavaslat előkészítéséről szól, s különösen az enqueteről, melynek ultra-orthodox tagjait »Marphurius és Pancrace« czimü fejezetben maró gunynyal ostorozza,. Végül a harmadik részben, mely a kérdés fejtegetését tartalmazza, a külföldi szakirodalom gondos felhasználásával foglalkozik behatóan ós szakszerűen az egész kérdéssel. Fenyvessy könyve kétségkívül élénk érdeklődésben fog részesülni, annyival is inkább, mert — mint előszavában mondja — tájékoztatóul kivan szolgálni, nehogy a művelt közönség és fiaik jövőjéért aggódó szülők megijedjenek egyes tudósok vészkiáltásaitól. Az érdekes mű a Pallas nyomdából, a Révai-Testvérek bizom anyában, csinos alakban kerül ki és egy friert minden könyvárusnál kapható. Színházi szemle. (3-2. Betyár kendője.) Hegyi Aranka csütörtöki vendégjátéka ismét szép közönséget varázsolt a színházba, habár maga a darab már nem gyakorol nagy vonzóerőt. A művésznő a veszedelmes csárdás leányban lépett föl, a ki azt csinál Bandi számadóból, a kit akar. Szerelőt, feleséggyilkost, rablót, foglyot, öngyilkost. Ez az inkább regénybe, mint drámába való szerelem dominál a darabban a számadó szerencsétlen feleségének, Örzsének egész a megríkatásig való ártatlan gyötrése vei. Hegyi Aranka csárdás lánya tűzről pattant szerető s festői szegény legény volt egy sorjában. Dalait és játékát, bokorugrós viganóját és pompás haramia ruhája', ropogós csárdását és pazar jókedvét nagy gyönyörrel élvezte a közönség, mely már megjelenésekor tapsvibarral fogadta s majd minden dalát megnjráztatta. Hegyi Aranka egész szerepe a népszinműben nem sokkal több egy epizódszerepnél s a művésznő mégis annyi temperamentummal, annyi hévvel és kedvvel játszotta, kogy feledhetetlen alakot hagyott vissza emlékünkben. HÍREK.. — A herczegprimás segédpüspöke Palásthy Pál, áldotta meg csütörtökön ÍI budapesti ujonan restaurált belvárosi templomot. Palásthy Pál püspök tiszteletére a belváros plébánosa fényes díszebédet rendezett. — Császka György szepesi megyés püspök s v. b. t. tauácsos a hét folyamán több napig a herczegprimási udvar vendége volt. — Beigtatás. Komlóssy Ferencz dr, országgyűlési képviselőt, az ujonan kinevezett muzslai plébánost, csütörtökön igtatták be plébániájába bandériummal, zeneszóval, taraczklövésekkel és harangzugással. Az állomáson várakozó hivek nevében az uj plébánost Bakos János helyettes plébános üdvözölte. Feichtinger Sándor dr. kir. tanácsos és városi főorvos f. hó 19-én tölti be tudorrá avattatásának félszázados évfordulóját, melyről külön czikkben emlékezünk meg. Feichtinger Sándor dr. városunk fia. Született 1817. szept. 17-éu, szt.-Györgymezőn. Atyja a hgprimási uradalmak előkelő tiszt viselője volt. Tanulmányait a helybeli főgymnasiuinbau kezdette meg, magasabb kiképeztetése czéljából pedig a bpesti és bécsi egyetemeket látogatta.Ez utóbbi helyen lőn 1840. május 19. tudorrá avatva. Visszatérvén szülővárosába, Kopácsi József hgprimás által udvari és uradalmi orvossá neveztetett. Mint ilyen 7 évig működött ós egyidejűleg egészen 1850-ig tiszt, megyei főorvos volt. Tiz évvel később (1860—67.) valóságos megyei főorvos lett. Majd a főkáptalan főorvosi hivatára neveztetett ki, 1873-ban a város főorvosa, a közkórház és a reáliskola igazgatójává választatott, a mely minőségben ői, mai örömünnepe találta. Hivatásszerű teendőin kivül szenvedélyesen tanult és főleg a növénytannal foglalkozott, a melynek körébe vágnak becses botanikai monographiái is, melyekkel ;i tudományt gazdagította. Alapos képessége nem csekély figyelmet keltvén, a magy. tud. akadémia részéről 1870-ben azon megbízatást nyerte, hogy hazánk északi megyéinek flóráját tanulmányozza, kutassa. Öt évig fáradozott e feladat megoldásán és sokoldalú kutatásainak eredményét egy kimerítő jelentésben terjesztette a tudós testület elé. Értékes és gazdag növénygyűjteményt is szeizett, melyet azon reményben, hogy egykor a meg előtte, mint a szülei. Vége ennek ! Eldobta ezt az életet magától a boldogsággal együtt. Soha többé nem lehet azzá. Mi,várakozik még reá? Szünetlen szenvedés és szünetlen vezeklés anélkül, hogy bűn bocsánatra reménye volna. Hűvös, csipös szél zúgott keresztül az erdőn, zörgött az avar és a még fenmaradt levelek szomorúan zizegtek a fákon. Néhány nap óta nagyon előre haladt az ősz lombtépő munkájában. Könnyű léptek zörrentek meg most a háta megett. De ö meg nem hallotta azokat. Némán, mozdulatlanul bámult a földre, mikor Irén grófnő már előtte állott. — Jó estét, Zarándi ur ! — szólította az meg, halk, idegenszerű hangon. Jenő ijedten feltekintett. Majd hirtelen felállott a kőről. Nagyon megrendült egész valója. Nem, nem, ne tudja meg soha, mi történik a bensejében. Csak még ez «gyszer legyen elég ereje. Ugy sem látja soha többé. Talán tud még egyszer a régi nyers., udvariatlan, vad ember lenni irányában. Maga magát kínozza legjobban ezzel, de meg kell lennie. — Jó estét, grófnő — szólott szárazon. Sétánk ismét egy helyre vezetett. — A bányásztelepen jártara. Meglátogattam a szerencsétlen áldozatok családjait. Megindult hangon szólott. Halvány arczán két könycsepp gördült végig. Tiszta, fényes könycsepp. Fekete ruhát viselt s méla tekintete és bágyadt mozdulatai teljesen összhangzottak ruházatával. Mily szép volt igy, mily megható ! . . . Nem, nem, erősnek kell lennie. Gúnyos mosolyt erőltetett az ajkaira. — A bányásztelepen ? . . . és piszkos kunyhókban járkált! Kár volt tennie! Milyen halavány az arcza ? Bizonyára idegessé tette a sok jajveszéklés és sirás. Nem önöknek való, grófnő, az irgalmas szamaritánus szerepe. Ahhoz erős és durva idegek kellenek. Irén elfordította a fejét és felsóhajtott. Újra könyben úsztak a szemei. De midőn hozzá fordult, nyugalom ömlött el egész valóján. — Ne szóljon most hozzám e hangon, Zarándi ur! csak most az egyszer ne. Lesz talán annyi önuralma, hogy néhány pillanatra elhallgattatja lelkében azt a hangot, a mely ellenem zúg. Tudom, hogy gőgös, szivtelen, lelketlen leánynak tart, de ne tartson legalább hálátlannak. Tegnap az életemet mentette meg, nekem meg kell köszönnöm ezt. A gúnyos mosoly eltűnt a Jenő ajkáról. Oda volt pillanatnyi ereje. Ugy összeszorult a szive, hogy azt hitte, mindjárt megszűnik dobogni. Sóvárogva leste Irén szavait. t — Kell ? — kérdezte. Miért kellene ? Én nem várom és nem kívánom. Csekélység, a mit tettem. — Az életet tartják ugyebár az ember legfőbb javának ? És ön az életemet mentette meg. Hogyne tartoznám tehát köszönettel. Ma ön nélkül szétroncsolt tetem volnék. S igy nemcsak élek, de látok is. Vak voltam eddig, hályog a szememen, ön tegnap végleg letépte azt onnan. Tudom, hogy igen nagy köszönettel tartozom önnek. Ah, csak ne fájt volna annyira a tépés és ne fájna még mindég nagyon ! Olyan vagyok, mint a beteg, akit az orvos fájdalmas és kinos műtét utján szabadított meg a bajától. Talán az életét köszöni neki és még sem tudja elfeledni azt a fájdalmat, a melyet a műtéttel okozott neki. Jenő türelmetlen mozdulatot tett a kezével. — Nem értem önt. Vakságról, hályogról beszél. — ön ? . . . Dehogy. Én valék. Nem tudom, hogyan jutottam e vaksághoz, a mint a legtöbb betegségnél nem tudja az ember. Nem tudom, hogyan szövődtek a finom szálak sűrű, homályos hólyaggá a szemem előtt. Elég az hozzá, hogy a tegnapi napon ön széttépte azt. Elismerem, hogy ily erélyes közbelépésre volt szükségem a gyógyuláshoz. Vissza fog még emlékezni vitatkozásunkra osztályomon s annak tagjai fölött. Nos, ma meghajlom az ön előítélete előtt. Tudom, hogy önnek van igaza s az én életem egy szörnyű tévedés, amelynek én vagyok az áldozatja. De azt is tudom, hogy éppen ezért jobb lett volna a köveken összezúzódnom, mint tovább is éluem. Hiszen százszor jobb a szabad természet tiszta levegőjét élvezni, mint az üvegház fojtott, zárt légkörében élni; de azért az innen leültetett növény elcsenevészik, elpusztul. Én eddig a téves elvek és üres illúziók légkörében éltem. Tegnap elvesztettem eddigi éltető elememet, a hal a vizet, a melyet megszokott. Ami ezután következik, az csak sivár, örömtelen tengődés lehet. Ugy érezem magam, mintha máris meg volnék halva. Az ijesztő, szürke halványság, mintha csak valóban a szavai igazságát akarta volna bizonyítani. Jenő oly megindulással szemlélte őt, hogy nem birt felelni neki. Újra Irén szólalt meg. — És mintha minden egyszerre összeesküdött volna ellenem, hogy az álomból, a melyben éltem, kegyetlenül felébreszszen. Megtudtam azt is, miért gyűlöl ön engemet, és miért ellenségem. Mert én teljesen elfeledtem a gyermekségem azon szomorú és szégyenletes eseményét. Atyám egy ma reggel tett megjegyzése idézte azt fel újra a lelkemben. Ezt mondotta: mily különös játéka a sorsnak, hogy ön ugyanazon a helyen mentette meg az életemet, ahol én az önét majdnem elvesztettem. Rég elmosódott kép jelent meg a lelkemben : a fahíd, egy könyörgő gyermek és az ostor az én kezemben . . . Világos lett tőle egyszerre minden a lelkemben : az ön magaviselete irányomban, ellenséges magatartása ; és ez a hirtelen világosság bizony borzasztóbb, mint az eddigi setétség volt. Azt tartják, hogy az ellenféltől eredő jótétemény kegyetlenebb és lealacsonyitóbb a legnagyobb sértésnél, ön ellenségem, s a mit tett, nagy, nemes tett volt. Nem szégyenithetett meg jobban, mint ezzel. Tudom már, mi azon emlék, a melyet tőlem kapott s miért féltem ugy mindég attól a sebhelytől a homlokán. Mindent tudok és nincs egyetlen szavam a mentségemre. Gyermek voltam akkor, rossz, makacs, elkényeztetett gyermek, de ha megnőttem is azóta, az a gyermek, aki akkor önt eltiporta, én vagyok. Csak egyben nem vagyok a régi, esküszöm önnek, hogy nem ; büszke nem vagyok többé, csak megalázott, mélyen a porig megalázott . . , (Folyt, köv.)