Esztergom és Vidéke, 1890

1890-04-20 / 32.szám

ESZTISKfíOM X1L ÉVFOLYAM. 32. SZÁM. VASÁRNAP, 1890. APRIL 20. ESZTERGOM és VIDÉKE a _, L Városi s megyei érdekeink közlönye. _j „ 1 MI^FJJSIÖIK METEWKINT KSTS^RI' ~ SZERKESZTŐSÉG: HIRDETÉSEK VASÁRNAP ES CSÜTÖRTÖKÖN. BOTTYÁN-UTCZA VIOLA-HÁZ 322. SZÁM ALATT, j HIVATALON IIIIÍDKTKHIOK : :|; MAMÁN IÍIIÍIÍIIJT^SIOK h'.l) I 1 17, 1 1 '.'!' KSI Á IS : *»»«»« I»P'«HÍ«IUIM« ré«*ét illető kiizlMinények kiildmnllík. |l s/.ólól 100 w/.óia — frt 75 kr.jjj «»egiUlRi»«)«!*» szerint legju egén* au« •. . 6 írt - kr. 1/1 A n niTTwA T AI . ; J 00-200 ig .' 1 fit 50 kr.! j tá.iyoflftühai. kö/.«lUtnek. fél é\t« 3 fit - kr. KIAÜÜHIVAIAL . 200-SIOO-ig . » írt SIR kr.j i , negyedévre I frt 50 kr. SZ'ftOH ÜTI Y I-TfrR 33 I • SZ Á M, Béljeg.llj 30 kr. NYII/ITKU sora *0 kr. ^- ^ll v _ > ^A! >> artt ^ * tr " hová % lap hivatalos s a magán hirdetései, a uyilüérhe. szánt kii/.- _ ! _^ II lemények, elíilizelési póir/.ok és reeJaniafások iiitézondök. A birtokjövedelmeztetés. i. Szalay József, szép szakképzettségű fiatal gazdatisztjeink egyik kiváló tagja, a Mezőgazdasági Szemlében vezórközlo­ményt irt, »Magyarország nagybirto­kosainak kellő jövedelmeztetéséről s a jövedolem állandósításáról.« Kiváló fon­tosságot tulajdonítunk mi is a nekünk beküldött közleménynek, melyet éppen azért lapunk élén mutatunk be : A gazdák kiképzéséről s ezzel szo­ros kapcsolatban a gazdatisztek quali­ficatiójáról és helyzetéről van szó a gazdasági szakirodalom terén. S hozzá legújabban a legmagasabb állású gazda­sági tan férfin szakavatott tolla a pro­centuationális rendszert tárgyalta, mely tulajdonképeni alapját képezi az itt inegiran dóknak. Mi a gazdatiszt ? E kérdésre igen nehéz a fe'elet, mert igen sok egyénre alkalmazzák ezen elnevezést és nagyon gyakran olyanokra, kiket ez egyáltalán meg nem illethet, szellemi képességeik­nek hiányos volta miatt. Éppen ez az oka anuak, hogy találkoztak oly tájé­kozatlanok is, kik a gazdatisztek hely­zetét annak idején a cselédtörvény ke­retében akarták tárgyalni. De a tárgynál maradva most csak azon gazdatisztekről szólok, kik nagybirtokok kezelésével foglalkoznak Ezekis,még a legjobb hely­zetet véve alapul, nem egyebek, mint szellemi és testi képességeik szabad gya­korlatában korlátolt egyének. Mert ha mellőzöm is sok főtiszt ellenmondást nem tűrő akaratát, a nagy uradalmakban divó chablon megöl minden öntudatos törekvést. Pedig hiába! Az egyes gaz­daságban senkisem lehet tájékozottabb, mint azon egyén, ki azt évek során át vezeti és minden ott előforduló cse­kélységet megfigyel és megfigyelését alkalmilag az egész üzletmenet hasz­uára fordítani tudja. Vegyük csak a vetőforgókat, molyek ma minden jól rendezett uradalomban fel vannak állítva s azok betartására kö­teleztetik a kezolőtiszt, ezek sem egyebek mai napság, mint gátjai a legrationabili­sabb gazdálkodásnak ! Képzelem, mily megbotránkozást szül e pár sorban kifejezett határozott állitásom sokaknál, kik hirtelenében nem gondolnak arra, hogy a hetvenes évek óía hányszor változtatták vetőfor­góikat, ha ugyan a birtok kellő jöve­delmezőségének elvét háttérbe nem szo­rították. Nemde a hetvenes években nagyon is túlnyomó volt fordáinkban a gabona, majd mindig több és több takarmánynyal váltották fel, mig ujab­ban ismét nagyrészt a gabona (műtrá­gyák segélyével) és részben egyéb ipari növények lépnek ott előtérbe. Szóval ki merem mondaui, hogy a mai viszo­nyok közt legalkalmasabb a szakszerű bérleti rendszerrel keresztül vinni na­gyon nehéz. Ezt csakis egy az örökbér­lethez hasonló módon vélném keresztül­vihetőnek. Nunc ad fortissimum ! Leghelyesebb volna a gazdatiszti kasz­tot fokozatosan bérlői kaszttá átalakítani. Ez vezethetne egy az örökbérlethez nagyon hasonló rendszerre, melyet az alábbiakban főkörvonalaibau fognak vázolni. Tudom, hogy a keresztülvitel rend­kívül nehéz. Tormay ur czikke még job­ban meggyőz a mivelet rendkívül nehéz voltáról, mert itt az átmeneti lépcsőt a legészszerübb gazdatiszti rendszernek kellene képeznie, t. i. a procentuatióval egybekötött tiszti díjazásnak, vagy a mi még ennél is helyesebb, a tisztán pro­centuatióra fektetett tiszti díjazásnak. Mi a bérlő ? Erre már könyebb a felelet, föltéve, hogy itt is a jobbat tartjuk szem előtt, vagyis nem] a száz és száz kikötés által korlátolt, hanem a nagyon hosszú időre kötött bérletek élvezőjót. A bérlő oly független egyén, a ki a gazdálkodás legratiouabilisabb irányát követi, követheti, sőt tartozik is követni helyzeténél fogva. Állításom igazolására Németországra vagy hazánk nyugati részére hívom fel a szives ol­vasó figyelmét: vájjon nem-e a bérlők a legészszerübb gazdálkodás csendes előharezosai ? De azért mai bérlőosztá­lyunk egészben véve nem megfelelő, mert kevés a reális bérlő. Néhány, nagyobbrészt külföldi család rendelke­zik csak szakértelemmel is, meg tőkével is, mely két szükséglet elengedhetlen kelléke a bérlőnek, Vannak, kik csak tőkével rendelkez­nek és különösen az ujabb időben né­hány nagy tőkepénzes fordult a birtok­bérlet felé, de szakértelem hiányábau ezek is a gazdatiszteidre szorulnak, ez tehát nem egészséges bérlet. De még egészségteleneb, midőn a bérlő tőke és szakértelem híjával vesz bérletet, inert i ott csak a véletlen vakszerencse segít­het, mint segített sokakon és tisztessé­ges vagyonhoz juttatott a hetvenes évek kedvező mezőgazdasági helyzete. Pedig bérlőink egy nagy zöme ezek közé tar­tozik. Itt nem utalok másra, mint tes­sék némely hitbizományi, vallás- és köz­alapítványi birtokok roppant csekély jö­vedelmezőségének okát kutatni, Talmigörögjeink. (Co útra Hunfalvy.) Budapest, april 19. Mióta Csáky Albin vezeti a magyar közoktatásügy hajóját, annak menet­iránya nem oly téveteg, mint azelőtt volt, gyorsasága pedig nemcsak szokat­lan, hanem reményre jogosító is. Csáky gróf a tettek embere. Keve­set beszél, sokat s mindenkor alaposan cselekszik. Azon férfias tettétől kezdve, melylyel lesimilá a katholikus klérus körében tapintatlanul felkeltett félté­kenységet, le azon tettéig, melylyel ministeriumát a budai roskadozó fólszer­ből áttelepité a fővárosi forgalom köz­pontjába s egyszersmind kezdó kiirtani tiszti karából azon magasrangú invali­dus tisztviselőket, a kik pipatöméssel tölték el a hivatalos időt, élvezve a busás fizetést, mig mellettük kiváló szakképzettséggel biró egyetemi taná­rok, országos tekintélyű irók öt 1 —hat évig ingyen végezték a munka zömét: számtalan oly üdvös intézkedést tőn,, melyek tanügyünk berozsdásodott vilá­gába uj elemeket ébresztenek életre. Ellenzéssel több izbeu találkozott & tud találni és reggel egyedüli gondja, mi­vel mulat estig ? Ma már nem gyermek többé, de boldog sem. Mit érezne más ember ily viszont­látáskor ? Tulcsapongó boldogságot, édes örömet, s ami az ő szivét betölti, csupán bánatos keserűség. Felsóhajtott s megállott egj pillanatra, egy fának támaszkodva. Szomorúan ingatta a fejét . . . Mily különös, hogy őszszel látja viszont a szülőföldjét. Nem csilingel­nek körülötte a gyöngyvirág fehér fejecs­kéi, nem érzi az akáczvirág mámorító illa­tát, nincs buja zöld lomb a fákon. Semmi az ifjú tavasz csábjából, bájából. Barna afonya-bogyó és kökény a bokrokon, érett makk hull le a lábaihoz és a lépései alatt megzörrenek az elsárgult levelek. S a fel­feltámadó szél búsan zúg, mint egy teme­tési induló. De jól van ez igy ; lelkéhez illik ez az idő. Hisz ősz az ő élete is, a melyet na­gyon rövid tavasz előzött meg, s mely felett mindég méla borongás lebeg s benne mindent szürke avar és hulló levél takar. Az ő {életének minden motívuma olyan, mint az ösz melanchóliája. Az ösvény a keskeny hegyi patak men­tén folytatódott tovább. Az ma is oly fürge, szeszélyes s változatlanul állanak a fantasztikus alakú köszigetkék is a medré­ben. Mindegyiknek meg volt akkor a neve. ő adta nekik, általok jegyezte meg magá­nak a geographiai neveket. íme, ott »Cor­sica«, egy béka kuksol rajta; jobbról a »Gibraltar« kissé meg vékonyodott azóta, és — nem guny-e a sorstól ? csupán a »Jóremény-fok« hiányzik ? Morogva zug­nak el a zöld hullámok mellette. Oly is­merős a fülének egyhangú mormolásuk. Sokszor hallgatta hajdanában. De mintha, ma vadabban, szilajabban zúgnának, mint akkor ; vagy talán csak a viszhangjuk vad és szilaj a lelkében ? Egy pacsirta szállott fel a túlsó oldalon. Az sem felejtette még el a régi éneket. Szerette egykor nagyon s napokig próbálta utánozni a hangját. Ma szinte fáj a lelké­nek e tiszta, vidám hang. Amott a szikla­fal mellett varjak kiabálnak. Bizony jobban a lelkéhez szól ezeknek a károgása. Igen, igen, semmisem változott itt meg ; csak ő, — az ember . . . Nagyot kellett vét­keznie, hogy ennyit bűnhődik érette. Gú­nyos mosoly vonult át ajkain s ingerülten lökött a lábával egy göröngyöt a patakba, ő vétkezett! ... De ha igen, miért vét­kezett ? Kinek köszönheti mindazt, ami érte ? Ki űzte őt el hazulról, ki tartotta távol tizenkét évig, ki tette számára tiltott paradicsommá az otthonát? És ki ölte ki a lelkéből mindazt, ami jó, nemes, fenkölt lakott benne ? összeszorította az öklét . . . Ki volt ő hajdanában ? Szelid, jó fiu, szüleinek öröme és vigasztalása. S mi lett belőle l Vad, akaratos, mogorva ficzkó, majd élvezhetlen, unalmas, önmagával meg­hasonlott férfi. Volt szerető otthona, an­gyal jóságú szülei s ő mindent otthagyva, az idegenbe rohant. A magány lett eleme. Nem tett egyebet, mint tanult és dolgo­zott s mig társai boldogan építgették a légvárakat, ő csupán sötét, embergyűlölő eszméivel foglalkozott. [Azokat megrészegí­tette a pohárcsengés, női kaczagás, virág­Ji^Eszterpéslíiiíkelárszáia. á boldogságról . . . — Körösi Lászlónak. — A boldogságról mért daloljak, Fényéről tenger csillagoknak ? . . A legszebb dal sem volna képes Elmondani, mit szivem érez. Én ugy vagyok a boldogsággal, Mint a halász a gyöngycsigával, Ha megrabolva már a mélység, Keblére rejti drága kincsét. LÉVAI SÁNDOR. TAVA £ %. Mintha vagy száz bohócz Csörgő sapkát rázna, Veszett kedvre kerekedve Tarantellát járna. És nagyot sikongat Közbe-közbe egyik, — Ezt meg aztán rajtakapván, Hamar lecsiiregik: Szép tavaszi reggel Hajnal hasadáskor, Madársereg ugy csicsereg Fakadó faágon. Már nem havaz, itt a tavasz Állj — az istenért is — Kis hija csak és elragad A fűzfapoézis. Pedig Isten látja, Hogy igaz a lelkem, >Nem havaz«-ról, a »tavasz«-ról Még nem énekeltem. Oh más volt, mit lelkem Néha-néha látott: Tünő fénynek, dicsőségnek Sugara világlott. Mit tavaszról daliás Hangicsálása ad : Borzas múzsa famulusa . Énekeld csak magad! »Pedig, szól sértődve, Ha jobban megnézed, örök tárgyul eléd tárul Mindig uj természet.« Muzsafi! feletted Pálczát én nem török, A természet folyton uj lesz, Csupán a — rím örök. NÓGRÁDI JENŐ. ¥aááss a Teremben. — Elbeszélés. — (Az Eszt. és Vid. számára irta : Munkácsy K) (3. folytatás.) Ma már félig száraz és fegészen gyü­mölcstelen. S az a vadalmafa is jó isme­rőse 1 Hányszor dobálta le kövekkel a sa­vanyu gyümölcsöt az ágairól s falta mohón, amig otthon hozzá nem nyúlt a legzama­tosabb bőralmákhoz. Hejh, boldog gyermek volt még akkor, aki mindenben örömet

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom