Esztergom és Vidéke, 1889

1889-04-21 / 32.szám

vadkörtefát látod, ott egy keskeny alig járt gyalogutat fogsz találni; rátérsz arra az útra, s folyton az ösvényeu haladva, egy forráshoz érsz, mely körül a földön szanaszét sok dióra fogsz akadni. Te ezek közül tizenötöt, a leg­szebbeket, kiválasztod magadnak s ezek fogják megalapítani szerencsédet. Ertet­tetted ? ... De jegyezd meg jól, hogy ha akár vigyázatlanságból, akár kíván­csiságból többet találnál fölvenni, sze­rencse-csillagod azonnal eltűnik s te azt többé föl nem találhatod. E szavakat mondva az öreg s még egy nyájas, biztató tekintetet vetve az utasra, eltűnt a sziklák közt. Az utas pedig a kijelölt iránynak véve útját, bátran, de a kétely s a kíváncsiság bizonyos nemével nekivágott az ösvénynek. Az ut sürü cserjék közt vezetett s a lehajló ágak nem ritkán ruháját s kezét karczolák meg, mig végre a for­ráshoz érhetett. Gyönyörű, ezüst-habos forrás volt az, mely a kövér talajból buzogott elő s körülötte a földön a sors diói — merő színaranyból ... Oly tisztán fény lettek, mintha meganuyi óriási szent­jánosbogarak lettek volna. Habozás nélkül hozzálátott a szedés­hez : egy kettő . . , tizenhárom, tizen­négy, tizenöt! —ol vasa mohón, egyen­kint kezébe a diókat s csak midőn már mind hiány nélkül kezeiben valának, kezdett helyzetéről némileg gondolkodni. Vájjon higyjen-e az öreg szavainak ? gondola magában ; avagy éppen e 15 diótól függne boldogságának biztosí­tása ? . . , s mintegy végzetszerüleg, balsorsa, kaján ördögi képben, ösztönzé: végy többet ! — s ő lehajolt és a tizenhatodikat is bele tevé megrakott kezébe. De e pillanatban az ezüst habn for­rás forrongni kezd s női alak képében egy vizi tündér emelkedik a viz fel­színére, az ekkor már szoborrá ijedt utas szemei előtt s komoly, majdnem megvető hangon e szavakkal fordul feléje : — Megszegted az öregek iránt való engedelmességet, s szavadat meg nem tartva, inkább kíváncsiságodnak s kap­zsiságodnak áldoztál, vedd méltó ju­talmát állhatatlanságodnak : menj! s folytasd nyomorult utadat! Ezt mondván a tündér, egyszerre nyomtalanul eltűnt az ulas szemei elől s halk moraj jelezte utána a for­rás s a szerencse-diók eltűntét is . . . A várakozásaiban ekkép megsemmi­sült s félelemtől reszkető utas pedig szomorúan vevé ismét kezébe vándor­botját ... Eddig a mese, de az esztergomi nép még azt is hozzáteszi, hogy a barlang öreg lakója réges-régen meghalt s a barlang az idők viszontagságai alatt mohával egészen benőtt a bérez mere­dek tövében. ÉJJEL. (Heine.) MEGCSÓKOLÁ A FÖLDET A CSILLAGLAKTA ÉG, S EZÓTA ÉJELENTE CSAK RÓLA ÁLMODÓK. SZELLŐ SÚG-BÚG FELETTE, S RÁ BÓLINT A KALÁSZ, ZIZEGVE ZÚG AZ ERDŐ, MINT TÁVOLI FOHÁSZ. ÉS LELKEM IM SZÉTTÁRTA SZÁRNYÁNAK FELLEGÉT S SZÁLLOTT, MINTHA REPÜLNE OH SZÉP HAZÁIN FELÉD! NÓGRÁDI JENŐ Régi dal. (Elbeszélés ) — Jaj ispán uram, a szép Menczi szemei olyanok voltak, mint a sötét éjszaka, mikor az égről csak két csillag ragyog; dereka olyan volt, mint a gólyanyak és ha átöleltem, hajlongott mint a fertői nád, mikor az esti szellő ringatja. Csókja édesebb volt a lépes­[ méznél ; de ritkán is adott, — jól tette, mert tán eszemet vesztetlem volna, ugy bele voltam bolondulva. Szerettem nagyon, ő is engem. Es ezt bizonyosan ludom, mert mikor a piros keszkenőt a nyakára kötöttem, a fonóba se ment el többé ; a templomba is csak velem járt.Ugy viselkedett irányomban, mintha már a feleségem lett volna. Sajnálom is, hogy mindjárt meg nem esküdtünk, mert most is élhetne, még pedig bol­dogan. De mostohája elűzte a sirba, lelkét pedig a pokolba ! És én ugy szeretném kimenteni onnan, hanem ha nem lehet, elmegyek utána oda is. Igy pauaszkodott Szele Bandi. Ne­hezemre esett nézni a bánatos legényt. Fájdalma kimondhatatlan lehetett. Sírni szeretett volna és nem tudott. Azzal vigasztaltam, hogy talán" Menczi volt a hibás, s akkor megérdemelte végze­DOBOGÓN VÉGBEMENT MOZGALMAS ZARÁNDOK­LÁSBAN ÉS EGYHANGÚ, ÜNNEPI AVATÓZAJBAN MINDENKI A MAGÁR- DOKTORÁVAL TARTOTT ÉS EREZETT. KÁLNAI BERTALAN PERSZE VALAMENNYI DOKTOR KÖZÖTT A LEGUTOLSÓ VOLT. HOZZÁSZOKOTT MÁR EHEZ A SORRENDHEZ AZ ÉLETBEN. DE NAGY FÖLTŰNÉST KELTETT A TEREMBEN, HOGY MIND­EGYIK DEKÁN MOND NEKI VALAMIT, HOLOTT A TÖBBIVEL CSAK KIMÉRT, HIVATALOS RÖVIDSÉGGEL VÉGEZTEK. AZ EGÉSZ TEREM HALLHATTA, MIKOR A THE­ELOGIAI KAR DÉKÁNJA IGY SZÓLOTT: — TUDORRÁ FOGADOM! — AZUTÁN MELE­GEBB HANGON HOZZÁTOLDOTTA — ÉS ^ISTEN ÁLDÁSÁT KÉREM SZÉP JÖVŐJÉRE. A JOGIKAR DÉKÁNJA MÉG HANGOSABBAN EZT FŰZTE HIVATALOS SZAVAIHOZ: — ÉS MOST FOGJON HOZZÁ TELJES SZEREN­CSÉVEL SZÉP TERVEIHEZ! AZ ORVOSTANÁROK DÉKÁNJA SEM MARADT ADÓS: — VALÓSULJANAK ÖNBEN A MI VÁRAKOZÁ­SAINK ! MÉG SZEBB VOLT A BÖLCSELETI KAR DÉKÁN­JÁNAK ÜDVÖZLETE: — ÖNTŐL MÉG SOKAT VÁR A MAGYAR TU­DOMÁNY ! DE AZ ÖSSZES KITÜNTETÉSEK KORONÁJA VOLT A RECTOR UR BUZDÍTÁSA: — BÜSZKÉK VAGYUNK ÖNRE! EZEKET A KÖZBEVETETT DICSÉRETEKET AZ EGÉSZ TEREM HALLOTTA. MÁR MOST SZERETTE VOLNA MINDENKI, HA MÁSKÉP FOGADTA VOLNA A FIATAL TUDÓST. HISZEN AZ A NEVETSÉGESNEK LÁTSZÓ EMBER LEGALÁBB IS VALAMI RENDKÍVÜLI TEHETSÉG, HOGY ENNYI KOSZORÚT RAKNAK ELÉJE AZ EGYE­ani DÍSZEI,A TÖBBI UJ DOKTOROKNAK A? ELŐ­IRT SZAVAKON KIVÜL MÉG CSAK EGY FÉLHIVATA­LOS MOSOLY SEM JUTOTT. A KÜLÖNFÉLE ÉRZELMEKEN ÁTESETT KÖZÖNSÉG VÉGRE SZÓHOZ KEZDETT JUTNI. MINDENKIT EGYE­SITETT A KÖZÖS THÉMA S A MIT A HATÁRO­ZOTTABB SZAVÚ SZOMSZÉDOK MONDTAK, AZT SIETETT MINDENKIMEGHALLANIS MAGÁÉVÁ TENNI. EGY ÉLES ESZŰ FIATAL ASSZONY, A KI A BÁTYJA TISZTELETÉRE JÖTT FEL AZ ALFÖLDRŐL, KEZDTE KI A TEREM KÖZVÉLEMÉNYÉT: — AZ A FIATAL EMBER, A KIT OLYAN ME­LEGEN ÜDVÖZÖLTEK A FÖLAVATÓK, NAGYON HI­DEGEN FOGJA FOGADNI A VILÁG. — ÉS MIÉRT ? — KÉRDEZTÉK A KIVÁNCSIABB VIDÉKI ÖREG URAK. — MERT NINCSEN SEMMI TEHETSÉGE A — MODORHOZ. — NÉZZÉK CSAK KÉREM, MILYEN ESETLEN! — KEZDTE EGY IRIGY MARHA, A KI KÉT UJ DOKTORNAK A CORNÉLIÁJA, HANEM AZÉRT EGYI­KET SE MÉLTATTÁK KÜLÖN KOSZORÚKRA — HIGYJÉK EL, KÉREM, HOGY ENNYI FÉLSZEG­SEGGEL MÉG NÁLUNK DOROZSMÁN SE CSINÁLNA KARRIERT. — VAN VALAMI ZSENIÁLIS TŰZ A SZEMÉBEN, NÉZZE CSAK MAMA, MILYEN SZELLEMES, MIKOR MOSOLYOG. — KÁLMÁN SOKKAL ZSENIÁLISABB ÉS SZEL­LEMESEBB, MÉG HA NEM MOSOLYOG IS. EGY MÁSIK FIATAL ASSZONY PEDIG EZT MONDA: — NEM SZÉP, DE SOKKAL TÖBB: ÉRDEKES. MEGLÁTSZIK RAJTA, HOGY A MAGA EREJÉBŐL KÜZDTE FÖL MAGÁT. ERRE AZUTÁN MÁR VALAMENNYI UJ DOKTOR A KÖZÖNSÉG KÖZÉ ELEGYEDETT, A PEDELLUST AZONBAN TÖBBEN LEFOGTÁK, MIKOR KI AKART MENNI. tét és kár volna érted Bandi; mikor telked, pajtád, egész szessziód van, egy szép leányért a halált keresni ; van még szép lány e világon és te megkapod a? első gazda lányát is. ;— De hát édes ispán uram, mikor annyira szerettem a Menczit és még akkor is megöleltem, hideg ajkát mele­gen csókoltam, mikor már szive se dobbant, mert hiszen a nyakáu volt a piros jegykendő akkor is, mikor a hó alul szép testét kiemeltem ; de már e nem ölelt vissza, hófehér karja vas­keményre fagyott. Felemeltem, olyan nehéz volt az én egyetleu drága Men­czim, hogy hazáig háromszor is lerogy­tam vele a hóba ; de végre is haza birfam vinni, s mikor a szobába be­nyitok vele, ott találom Gere Tamást, és ölében Menczi mostoháját! Ispán uram, a méreg elfutott, azt hittem, hogy a ... de Isten bocsa' nem mon­dom ki e rossz szót, hanem ha hall­gatja türelemmel, elmesélem a dolgát, a hogyan történt. — Igen jól tudja azt édes uram, hogy a miatt a Mannliker puska miatt be kellett rukkolnom. Muszáj volt menni. Elbúcsúztam hát az én árva Menczimtől, higyje el, majd a szivem szakadt meg, ha rágondolok, milyen keserves egy búcsúzás volt; de végre is mennem kellett. Megígértük egymás­nak, hogy az egy hét alatt mindig egy­másra gondolunk. Meg is tettük, mert gondolom, megtette az én árva Menczim is; de különösen én mindig rágondol­tam és éppen azért nem bírtam két hétig sem megtanulni a Mannliker csinját-binját. Ott akartak fogni még, de én nem birtam ki tovább, eljöttem, vagy talán szökésnek is lehet mondani, — c ; ak hogy Menczimet meglássam. Farkasorditó hideg volt, s mire haza­értem, éppen letenyére harangoztak. Odasimultam a templomküszöb'höz, hogy onnan lássam Menczit, kit bánatosnak képzeltem. Előre örült a lelkem, hogy örömére szolgálok neki. Meg is láttam, de jaj, inkább nem láttam volna ;• Gere Tamással ballagott haza onnan kézen­fogva. Azt hittem, elmegy az eszem ! Egy kis vártatva utánuk mentem ; ki akarom a pitvarajtót nyitni, be van zárva. Zörgettem, nem eresztettek be. Nem mondhatom el, milyen furcsán éreztem magamat; szerettem volna be­zúzni a ház minden ablakát, de becsü­letes érzésem nem engedte. Haza men­tem hát és irtam egy levelet Menczi­— Mikor kapjuk meg a diplomát? — Még ma — ha sürgetjük. — Sürgesse meg kérem, mert anélkül csak nem megyünk HAZA. AZ egyetemi iroda írnokai megjelennek a legszebb várakozások látóhatárán. A ta­pasztalt férfiak igen jól tudják, hogy az expresse munkálatoknak ilyenkor nem kö­zönséges hatásuk van. Mindenki sürgetni kezdi a maga kutya­bőrét s azonközben alig képefs a sok forró kézszorítást elegendőképen viszonozni. Valamennyi uj doktor szemében ott ragyog az öröm fénye s a boldogság ihlete, de valamennyi mohó türelmetlenséggel követeli a látható dicsőséget: a diplomát. Csak egyetlen egy ember van, a ki nem üldözi az írnokokat s nem vesztegeti meg a pedellust, hogy gyorsabban állítsák ki a nagy kutyabőrt, mert már fél óra múlva itt a gyorsvonat. Ez az egy ember a nap akaratlan hőse s az avatás ünnepének legnagyobb titka és irigysége: Doktor Cseremisz. Kálnai Bertalan nem érezte magát sem nagyobbnak, sem kiválóbbnak, mint azelőtt. Csak fekete szemei voltak fényesebbek s homlokán ragyogott az ihlet verőfénye. Mert mindennél a sok dicsőségnél jobban meghatotta őt egy szegény öreg falusi asszony, a ki egészen hátul és egészen egyedül csöndesen sírt. A mint a rektor ur s a dekán urak fölemelkedtek s a középkori jelmezekbe bujtatott egyetemi parádés szo ! gák és pe­dellusok kíséretében kimért méltósággal távoztak, a nagy terem közönsége tisztelet­teljesen utat nyitott a szertartásos menet­nek, hogy tudatná velem, mily sorsm juttatott ? Nemsokára rá az a rosszlelkü mos­tohája állított be hozzám nagy hety­kén, mondván : «elmohet a Menczijével, meg a maga hűségével; egy hét helyett két hétig elmarad; tudja Isten, ki kedvéért? Mondtam hát Menczinek, itt van Gere Tamás, menj ahhoz, —- nagy erőtetve hozzá is ment, ki is vannak már hirdetve máma először; most hát csak menjen, tanulja tovább azt a hires puskát és ne zavarja többé házunkat.» Keserűségemben mást nem is szól­tam hozzá, csak azt az egyet kérdeztem tőle, szereti-e Menczi Gere Tamást ? — Ugy bizony — felelt rá a rossz­lelkű mostoha —mégis tévedt volna, ha nem tenné. — Hát tán meg is tévedt Monezi ? —- No az is lehet, ugy félig-meddig ! Es nevetve hagyott magamra, gyötrő fájdalmammal. Egész éjszaka nem hunytam be sze­meimet, a szél erősen zörgette kicsi ablakomat, mindig azt hittem, hogy talán szegény Menczim zörget. Mert hogy az a rosszlelkü mostohája ron­totta meg Menczimet, azt szentül hi­szem. Korán reggel visszaindultam a városba, hogy talán kikerülöm a nehe­zebb büntetést, a mivel már nem is igen törődtem. Mikor igy busán ballag­tam, láttam ispán uramat kifelé lova­golni, láttam azt is, mikor a vörös keresztnél a »fecske« megállt és lábai­val kaparászni kezdett. Oh Istenem, mi jutott eszembe ! Ispán uramat már nem láttam, mire a helyre értem, hol lova ijedve meg­állott, ott álltam megéu is; a kereszt előtt kalapomat levettom, fájt a szivem nagyon s mikor imádkozni kezdtem, hogy Isten mentsen meg a kétségbe­eséstől, az én piros jegykendőm egy piczike darabját látom a havon, — megfogtam . . . kezdem húzni és . . . Istenem, a szivem mindjárt megreped ; az én Menczim, az én szegény megté­vedt Menczim feküdt a hó alatt ! A többit már úgyis tudja ispán uram, csak azért jöttem be most, hogy meg­köszönjem irániam való jóságát, mert azt is, hogy halva rátaláltam az én árva Menczimre, hogy hideg ajkát még utolszor megcsókolhattam, ispán urnák köszönhetem. Istenem áldja meg érte! MERÉNYI FERENCZ. NEK, AZUTÁN MINDENKI A TITOKZATOS FIATAL TUDÓST VÁRTA, HOGY R UGYAN KI FOGJA AZT ÜD­VÖZÖLNI ÉS VÁRNI A KÖZÖNSÉG SORAIBAN. A FIATAL TUDÓS AZONBAN NEM MOZDULT, AZ ELÉGEDETLENEK NEM AKARTÁK KITÜNTETNI AZZAL, HOGJ R SORFALAT KÍNÁLJANAK NEKI ÉS VIDÁM BESZÉLGETÉSBE ELEGYEDTÉK AZ UJ DOK­TOROKKAL. MINDENKI AZON IPARKODOTT, HOGY NE VEGYE ÉSZRE AZ IRIGYELT HATAL EMBERT S MÉGIS MINDENKI SZERETETT VOLNA KÖZVETLENÜL A SZEMÉBE NÉZNI. DE KÁLNAI BERTALAN NEM MOZDULT. VÁRTA, HOGY UTOLSÓNAK MARADJON. HOZZÁ VOLT MÁR SZOKTATVA EHEZ A SORRENDHEZ S MIÉRT LENNE ÉPEN MA KIVÉTEL? A KÖZÖNSÉG VÉGRE MOZOGNI KEZDETT KIFELÉ. AZ ÖRÖM ÖNZÉSE RÉSZLETEKRE OSZTOTTA A TERMET, MINDENKI A MAGA ÜNNEPELTJÉVEL AKART ÜDVÖZÜLNI. KÁLNAI BERTALAN MÉG MINDIG MOZDULAT­LANUL NÉZETT HÁTRA, A CSÖNDESEN SÍRDOGÁLÓ PARASZT ASSZONY FELÉ. — HOGY VAGY ÉDES DOKTOR FIAM? — HOGY ÉRZED MAGAD DOKTOR ÖCSÉM? EZEK VOLTAK A LEGELSŐ KÉRDÉSEK, A MINT KIKI A MAGA HŐSÉVEL FOGLALKOZHATOTT. CSAK KÁLNAI BERTALANNAK NEM JUTOTT SEMMI AZ ÉRDEKLŐDÉS MELEGÉBŐL ÉS JUTAL­MÁBÓL. A KÖZÖNSÉG HANGULATA MÁR MOST NAGYON VEGYES VOLT. KICSINYÍTŐ IRIGYSÉG KEZDETT SZÓHOZ JUTNI S CSAK NÉHÁNY ELFOGULATLAN VENDÉG ÖNKÉNTELEN HÓDOLATA " A LOTT MIND­UNTALAN MÁS IRÁNYT A HANGULATNAK. KÁLNAI BERTALAN ODABENT MARADT S MINTHA ÉREZTE VOLNA, HOGY RÓLA VAN SZÓ, KI AKART TÉRNI MINDEN ÉSZREVÉTEL ELŐL.

Next

/
Oldalképek
Tartalom