Esztergom és Vidéke, 1888
1888-03-05 / 20.szám
KSZTKRfiOM, X. líVFOLYAM". 20. SZAM. CSÜTÖRTÖK, 1888. MA ROZI US 8. Elemi iskoláink. Esztergom, márez. 7. Minden túlzás és hízelgés nélkül elmondhatjuk, hogy a mióta dr. Helcz Antal polgármester a város feje, azóta a felügyelete alá tartozó összes városi tanintézetek egész más gondozásban részesülnek. Valahányszor a felmerült iskolai szükségletek kiegyenlítéséről van ugyanis szó, nem kell rettegni attól, hogy azok jelentékeny akadályokba fognak ütközni ; mert a népnevelés fontosságától áthatott polgármester sohasem latolgatja: vájjon az iskolákra fordított költségek azon melegében kézzelfoghatóiig hasznot hajtók-o vagy sem, hanem mindazt, a mit a törvény és a parancsoló szükség előír : tehetségéhez mérten iparkodik az iskolák számára megteremteni. Ezzel nemcsak az iskolaügyet mozdítja elő, nemcsak példát nyújt másoknak, bogy a népnevelés iránt minden müveit emberben ki kell fejleszteni az érzéket, nemcsak a város tekintélyét emeli, ha a közintézetek felkarolásában azokat mintaintézetekké igyekszik varázsolni: hanem erőt és kitartást, sőt munkakedvet önt az iskolák vezetőibe is, mert jól esik nekik azon kedvező tudat, hogy van valaki a városnál, a ki az ő ügyökkel, munka jókkal törődik ; van, a ki bajaikban őket meghallgatja; van, a kitől erkölcsi gyámolitást remélhetnek; van, a ki anyagi támogatást ígérő lépések megtételére is vállalkozik akkor, midőn a tanerők rokonszenvező barátok élén a méltányos korpótlék behozatala tárgyában kérelmezni bátorkodnak. Ily lelkes tanügybarát szollemében aztán fellendül minden kihaltnak vélt iskolai tényező, mely az iskolákra nézve eddigelé kamatozatlannak látszott. Ilyen kedvező viszonyok között érlelődött meg az az eszme, hogy a szegénysorsu szülők elemi iskolás gyermekei ezentúl némi segélyben részesüljenek, a város bőkezűsége által évenkint megajánlandó kétszáz frlból és az iskolaszék tagjai által eszközölt gyűjtésből. Megtestesüléshez közeleg a buda-utczai elemi iskola ügye is, a hol a jelenleg egyesitett III., IV. osztály tulnépessége folytán külön választatván, uj tanerő alkalmazására nyújt kilátást ugy a tanács, mint a pénzügyi bizottság. Ugyanezen hatóságok azonkívül többrendbeli intézkedésekre nézve állapodtuk meg, melyek az iskolák érdekét képviselik. Végre megjegyzendő az, hogy az iskolázás nem csekély mérvű előmozdítására szolgált azou a polgármester ur kezébe letett jognak gyakorlása is, hogy a tandíjfizetésre képteleu szülők gyermekei közül közel másfélszáz mentetett fel a tandíjfizetések alól; holott ugyanezen jognak az elődök által való gyakorlásánál a hivatkozott szám alig mert harminczig emelkedni. Minthogy az iskoláztató szülők nagyobbrészo vagyontalan szegény földműves vagy iparos: mi sem lehet rajok nézve áldásthozóbb, mintha a humánusan érző és gondolkodó városi polgármester ur ugy az elemiekben, mint a reáliskolában a tandijelengedést a nagylelkűség szélesebb határai közt gyakorolja. Az a város, melynek évi bndgetje a százezrejóval túlhaladja: a humanismus százötven forintnyi áldozatát a nevelésügy oltárára elenyésző csekélységnek tekintheti. A város d+eséretére szolgálnak, nemkülönben annak is, ki az ósdi nézeteken túlemelkedve : á város polgárainak jólétét és boldogulását a kulturális tényezők felkarolásával kívánja érvényesíteni. Mindezek a pártfogolt iskolai érdekek. Ezt a hazafiság is megköveteli, mert mi magyarok, ha számbelileg nem tuduuk imponálni a velünk együtt élő és lakó idegen ajkú nemzetiségek előtt, legalább műveltségünkkel és fokozatos művelődési érzékünkkel iparkodjunk a hegemóniához való jogot bebizonyítani. Első színházaink. Budapest, márez. 7. A nemzeti színháznak s a magyar királyi Operának, a magyar művészeti vagyon ezeu drága kincseinek, a finomult kultúra ezeu országos intézeteinek, melyek hivatva vannak a nemzeti műveltséget európai magaslatou tartani, a szó- és hangbeli beszéd- és éuekbeli klasszikus és modern művészet iránti érzéket előmozditaui és emelni, meg volt az enyhe és szigorú kormányzatuk, Podmaniczky-koruk és Keglevich-intendaturájnk. A túlságos enyheség nem tett jót és a nagyon merev szigor sem. Az optimisztikus kor tropikus forrósága nem engedte érvényesülni a higgadt megfontolást és számítást, mindenki gond nélkül élt és az izsóp czedriis-magasan az örökké mosolygó kék égig nőtt, míg egy sötét, ködös, csillagtalau est egyszerre szomorú véget vetett a boldog dolce far nientenek és a helyzet megvilágította annak szórnom felismerését, hogy tovább igy nem mehet. Ekkor jött a nagy szigor kormányzata, mely ellenkező végén markolta meg az ügyet. Ezzel sem lett jobb. Minden zsenialitás, minden erős akarat, minden fáradhatlanság a teremtésben, utasításban és javításban hiába való volt; a szerelemre kit sem lehet kényszeríteni, legkevésbé a nagyközönséget. Általános kedvetlenség keletkezett, a gyom nem nőtt többé az egekig, a fagyos lég, mely felülről lefelé lengedezett, megkeserítette amaz örömkedvet, mely nélkül a művészet nom virágozhatik, amaz általáuos rokonszenvet, mely nélkül a közönség kegyére utalt intézet nem boldogulhat. A czedrusok Összezsugorodtak, részben maguktól kihaltak az intézetből; a magasztos művészet tűzhelyei egyre hevültebbek, elárvultabbak lettek. Es beköszöntött annak felismerése, hogy ez igy nem maradhat. Igy jött meg a jelenlegi kormányzat. Engedve a szükségnek és nem a saját hajlamának, legkipróbáltabb adminisztráló tehetségét állította a kormány az állami szinházigazgatás élére. Beniczky Fereucz államtitkár kormánybizlosi minőségben átvette az ép oly nehéz, mint magasztos feladatot, hogy Ax M EntorpnísfUike M tárQiája. Egy kellemetlen látogatás. — Elbeszélés. — (BALÁZS SÁNDOR hátrahagyott kézirataiból.) (Vége.) — Ezért épen nincs oka magát lekötelezve érezni. — Én nem fürkészem az indokokat. Ez nagyon angolos lenne, ön bámul s én magamat lekötelezve érzem, akár akarja ön, akár nem. S csak remélem, nem akar korlátozni kegyeletes érzelmeimben ? — Kergesse messzire tőién e vétkes gondolatot jó szellemem! . . . De esedezem, folytassa ön ! — A mint mondám, ezelőtt mintegy másfél évvel ... De mi bámulni valót talál ön abban, hogy épen másfél esztendő óta tudom, hogy nőm mást is szeret ? Én őszintén szólva, mi különöst sem találok e gondolatban. Ellenkezőleg, igen prózainak tartom. — Én is. De kérem . . . — Alig merem hinni, hogy ez érdekeltség szívből jön, oly nem remélt az reám nézve. De ne türelmetlenkedjék, a dologra térek. Egy napon . . . — Egy napon ? — Azon töröm á. fejemet, a hét melyiknapja volt ez ? Eh, vigye patvar ! a dologra nézve tökéletesen mindegy s on, remélem, lesz oly kegyes, e feledékenységet megbocsátani ? — A legőszintébb szívvel, csak ne engedje magát zavartatni. — Egy napon — mint mondám — a casinoból, hol délutáni kávémat szoktam pár jó emberem társaságában elkölteni, burnót-szelenczém után, (melyet honn feledék . . . — Ön burnótozik ? — Szenvedélyesen. — Értem ! — Mit ért ön ? — Hogy a kávéházban nem egészen jól találá magát s hogy a szokottnál korábban tért haza. Mert ugy-e ezt akará mondani? — Betűről, betűre. Szállásomra érve, midőn szobámba léptem . . . — Midőn szobájába lépett ? — A szomszéd szobából, mely nőmé volt, hangos szóváltás üté meg füleimet. Én figyelni kezdek . . . — Ön figyelni kezd ? — S csakhamar felismerem nőm és rokonom hangját. Meg voltam lépetve. — Ön meg volt lépetve ? — Becsületemre. Közelebb lépek az ajtóhoz lábujjhegyen s mit képzel ön, mit kellé hallanom ? — Megáll az eszem ! — Tisztán kivehetém, hogy nőm és rokonom tegezik egymást! — Ah ! — Ez rögtön gyanúsnak tetszett, mert jelenlétemben igen hidegnek mutatták magukat egymás iránt és sohasem szóliták egymás másként, mint: sógor ur ! sógor asszony ! — Ön engem ámulatba ejt! — Türtőztesse magát: ez nem minden. — Hogyan uram, ez nem minden ? — Első gondolatom az volt, hogy meglepem őket. Később azonban jobban megfontolván a dolgot, czélszerübbnek találtam tovább hallgatózni, hogy igy az egész titkot leleplezhessem. — Helyesen s mit hallott ön..? — Oly szavakat, melyek nem hogy eloszlatták volna, sőt ellenkezőleg még inkább fokozák gyanúmat. — Mit mond ön ? — Világosan haliám, miként te>z nőm szemrehányást Gáspárnak. Igy nevezik rokonomat. — Szép név, de beszéljen ön. — Hogy már három nap óta nem látogatta meg s három egész napon és éjjelen átengedte őt gyötrő fájdalmaitól kínoztatni. — És Gáspár ? — Mennyre, földre esküdött, hogy neki e távollét épen ugy fájt s csak azért nem jött, nehogy gyakori megjelenése által gyanút ébresszen. — Gáspár ur eszélyes embernek látszik. — Hátha még közelebbről ismerné őt ? Maga a t megtestesült gondosság. — És neje miként fogadta imádója mentségét ? — Azt hiszi ön, megköszönte e figyelmes gondosságot ? Ne higyje, mert konokul csalódnék. Még élesebb szavakban tört elő szemrehányása s kereken tudtára adá imádójának, miszerint egyetlen szavát sem hiszi s nevetségesnek nevezte: hogy ha már hazudni akar, miért nem teszi ügyesebben. — Ah! — Jól tudod — kiáltá kedvesének — hogy e majomtól nincs mit tartanunk s hogy mi sincs képtelenebb, mint hogy ő gyanakodni merészkedjék ! Ezek nőm saját szavai s gyanítja ön, kit értett a majom név alatt ? — Nem merem sejteni. — Senkit sem mást, mint épen . . . — Mint épen ? — Engemet. — Önt? Az lehetetlen! — Becsületemre. De nézze ön ezt nz átkozott szivart, mennyire gyötör, ismét elaludt. — Szolgálhatok egy másikkal? — Köszönöm. — Itt a gyufa. — Majd csak később gyújtok rá. — Amint tetszik. Folytassa ön regényét. Mit hallott azután ? — Haliam, mint tevé Gáspár nőmet bizonyossá szerelméről, hűsegéről, s mint csendesedett ennek haragja azon mértékben, a mint Gáspár szavai szenvedélyesebbé váltak. Végre . . . — Végre? — Fokozza fel ön phantasiáját s képzeljen valami irtózatosabbat. — Egy krokodilt ? — Egy férj előtt még annál is irtózatosabbat. — ön engem meg akar gyilkolni. Beszéljen gyorsan. — Halíja ön és bámuljon. Világosan hallék egy — csókczuppanást! . . . — Lehetetlen, ön bizonyosan csalatkozott ! — Higyje el uram, nem csalatkoztam. Jó füleim vannak. — Távol legyen tőlem, hogy kétségbe
