Esztergom és Vidéke, 1888

1888-03-05 / 20.szám

a nemzeti színház és királyi opera viszonyait rendezze, a magasabb nemzeti műveltség és fennkölt művészet drága növényeiben a megromlott s majdnem kiveszett nedveket és csirákat uj életre, uj virágzásra ébreszsze. A választás szerencsés volt. A színpad folyton élénkebb lesz, a ház látogatott abb. Igazi helyén áll az oda illő férfiú. Látjuk a művészeket örömmel alkotui és nem egy előadás viilanyozólag hat mint mesteri és mintaelőadás a közönségre, mert a kisebb rangú erők kedvvel és odaadással működnek, az erős de jóakaró vezetésnek szives készséggel és értelemmel engedelmeskednek, és mert a közönségben is a magával hozott rokonszenv, mely az egyeseket hevíti, csakhamar az öszszességet is érzelmeinek élénk uyilvánitására serkenti. És Beuiczky Ferencz éppen nem adja a boszorkánymester!, nem is használ varázseszközöket. Daczára a teljhatalomnak, mely neki adatott szerényen megvonul a háttérben és csak elvét uralkodtatja. Elve azonban jó. Az erőtanon alapul. Beuiczky Ferencz jogos szigorral párosult enyhe kormányzást gyakorol. Tekintet nélkül töröl minden felesleges kiadást és irgalom nélkül eltávolít minden hasznavehotlen tagot. De a művészeti vezetést átengedi a szakférfiaknak, Paulay és Erkel igazgatóknak. És Erkel s Paulay szabad szellemmel és hő szívvel arra fordítják nagy, széles tehetségük egész összegét, hogy a főnök jogos bizalmának, a ki nekik pártfogójuk és barátjuk, a ki a művészetet nagyrabecsüli, de finom ismerője is annak, a legkielégitőbb módon eleget tegyenek. És a vidám alkotási kedv, mely az igazgatókat lelkesíti, átszáll a két intézet összes tagjaira és a nagy közönség szivéhez villamos áramot vezet, mely ellenállhatatlanul vonzza őt a rokonszenvez művészeti alkotások ezen helyeihez. A jó kerekded előadásoknak nálunk mindig van közönségük, melyhez nemcsak Budapest, hanem az egész ország is szívesen szolgáltatja a maga kontingonsét. Magyarország akarja és képes is műintézeteit saját kezelésben vezetni s egyátalán nincs szüksége rá, hogy a művészet ápolását az üzérkedésnek engedje át. akarjam vonni. De hátha a felhévültség, a a lázas ingerültség. — Sohasem szoktam ingerültségbe jönni. Orvosom eltiltott minden indulatoskodást. Nyugodt voltam mint most s oly józan észszel, mint épen e pillanatban. — Tudja ön uram, hogy én magamon kívül vagyok, e rendkívüli események hallatára. — Nem mondtam? Oh, ez egész kis regény. De hallja csak tovább. — Leírhatatlan érdekkel. — Mint mondám, világos csókczuppanást hallottam — S mit tett ön ekkor ? — Érzem, hogy vérem hevülni kezd, hogy közel vagyok az mdulatoskodáshoz, de rögtön eszembe jutott orvosom tanácsa s viszszaszereztem hidegvéremet. — ön rendkívüli férfiú. Kár, hogy nem szentelte magát a tudós pályára. Engedje meg, hogy másodszor nyilváníthassam bámulatomat ön iránt. — Másodszor vagyok végnélkül lekötelezve. Visszaszereztem tehát hidegvéremet s hogy a két szerelmes bugásának véget vessek ... — Rajok nyitott ? — Nem. Hanem becsaptam ajtómat s mintha csak akkor érkeztem volna haza, elkezdtem hangos léptekkel fel s alá járkálni szobámban s hogy annál bizonyosabban észrevegyék megjöttömet, közbe-közbe nagyokat prüsszenték. — Kedves egészségére! — Oh, néni önkénytelenül jöttek, szándékosan tevém. Nem képzeli ön, mennyire hatalmamban áll ez. Bármely pillanatban képes vagyok akárhányszor ismételni. — Szép. De mondja csak ön, eredményre vezettek az elővédő szabályok ? A corruptió forrása. Esztergom, márcz. 7. Magyarországot méltán el lehetne nevezni, a lehetőségek országának. Nem frázis akar ez lenni, amit ép most mondót; un k, — örülnénk ha az volna, — hanem keserű igazság. Jó ideje annak, hogy önrendelkezésünket visszanyertük, az igazságszolgáltatás tekintetében is. Ez igen lényeges vívmány s igen fontos tényező arra nézve, hogy valamely ország a jogállam színvonalára emelkedhessek. Magyarország előbb megérdemelte a jog állami elnevezést, mint más országok ; sajnos, hogy ez csak régente volt, körülbelül a pusztaszeri nemzetgyűlés után, ma azonban nem mondhatjuk éppen jog államnak Magyarországot, habár folytonosan gyártják is a törvényeket s hadseregek tömegére növelik a birói kart. Nem az az állam a jog állam, a hol mindenki tehet s tesz is, kénye kedve szerint, nem az a jog állam, a melyben az osztó igazság mérlege, a suly örök igazságú szabályát nem ismeri s legkevésbé sem az a jog állam, a hol még a vágóhídi igazgatók is, nem házi körében, nem is fegyelmi kérdésben, hanem az enyém s tied felett belátására bízott kihallgatás alapján, tehát anélkül is ítél, vagyoni kérdések felett, S azt kérdik aztán, hogy mi az a corruptió, a mit mai napság mindenki hangoztat? Némelyek a eorrnptiót annak tartják, hogy a kormány többségével azt teheti a mit akar s olyat tesz a mi a közvéleménynyel ellenkezik. Mások ismét a corruptió forrását s létezését abban keresik, hogy a kormány tisztviselő seregét a kortesek táborából sorozza s igy számos variátiókban találgatja a közvélemény a corruptiók eredetét. Azonban mi azt tartjuk, hogy semmi sem idéz elő annnyi eorrnptiót, különösen Magyarországon, — mint a jogszolgáltatás. Ebben rejlik nézetünk szerint a közbizalom megrenditésének oka, az az aggodalom, a melylyel az állami segédkezést s támogatást a társadalmi életben mutatkozó kéidések eldöntésében igénybe veszszük. Országos bajt szültek már eddig is a jogszolgáltatás terén észlelt fekélyes állapotok és mi oka annak, hogy az még folytonosan terjed, daczára annak, hogy maga a kormány is belátta már az orvoslás szükséges voltát. Elmondunk a legujabbi időből egy esetet, mely szintén gyönyörű világot vet jogszolgáltatási viszonyainkra, A budapesti vágóhídnak van egy igazgatója, kinek nem volna egyéb kötelessége, mint a vágásra beállított marhák felügyeletére bízott szolgák s tisztviselők fölött őrködni, súrlódásokat kiegyenlíteni s végül a marhák egészségi állapotát megfigyeltetni. Ez az igazgató megunván a marhák fölötti legfőbb felügyeletet, alakított saját buzgalmából oly bíróságot, melynek hatásköre emberekre s emberi vagyonra is kiterjed. Ez a bíróság egyszersmind központi végrehajtó közeg; áll pedig a következő tagokból, elnök: az igazgató ; tagok: az éjjeli őr és az elnök terem szolgája. Az eljárás a következő módon történik : Minden Írásbeli panasz nélkül, be kell állítani az elnökhöz s egyszerűen ezt mondani: «Elnök ur, nekem az az egyén, a kinek itt hat ökre vau, már két év óta adósom, kérem, ne adassa ki ökreit, mig ki nem fizeti tartozását. Erre az elnök az ellenfél meghallgatása nélkül, behívja a törvényszék tagjait s igy nyilatkozik a szolgának : .«Ha az adós N. N. jön, mondja meg neki, hogy ökrei le vannak tiltva*, ez utóbbi pedig az éjjeli őrhöz fordulva, meghagyja uoki, hogy az ökrök csak az ő rendelete folytán szolgálhatók ki a tulajdonosnak. Hány vidéki ember vesztette el igy vagyonát, a fővárosi közvágóhídon, de a fővárosiak irányában sincs kímélet s az a hitelező, a kinek bármely kétes követelése vau, oly egyén ellen, akinek marhája van közvágóhídon, biztos úton jár, ha az említett igazgatóhoz fordul. Hát szabad jog államnak neveznünk magunkat, midőn a fővárosban, az országgyűlés helyén, ott ahol a kormány székel, az állami rendőrség pedig teljes önállósággal őrködik a személy s vagyonbiztonság felett, oly dolgok történhetnek mint aminőket ép most elmondottunk? Bizonyára nem. Mi tehát csak eszményileg ismerjük a jogállamot, mindaddig mig az a corruptió nem fog kiirtatni, a mely a jogszolgáltatásból kiindulva, a társadalom minden osztályában pusztít s rombol. A NŐKRŐL S A NŐKNEK. A nemes érzésű férfiút gyakran inkább gvötri egy régi forradás, mint egy uj seb. * Sohase ítélhető el maga az ember, hanem csak a hibája s a fogyatkozások forrása. Lágy keze és kemény ökle legyen a becsületes asszonynak. Ha a szamarat le akarod kenyerezni, akkor szólítsd barátságosan, mikor a tüskékkel eteted. * Vannak sokan, a kik büszkén előre törtetve, elég szépen haladtak; de olyanok is, a kik csuszva-mászva előbbre jutottak. Csigamódon szerzi a férj azt, a mit sok asszony fecskeszárnyakkal pazarol. Ha nagy szerencsétlenséget látunk, fáj. Ha nagy szerencsét látunk, még jobban fáj. Nincs veszedelmesebb, mint kimondani azt, a mit mindenki titokban gondol. HÍREK. I f Sommsich Pál. | Az ujabb magyar történet egyik kiváló tényezője is történeti alakká vált. Az idei esztendő kérlelhetetlenül kiragadja jeleseinket a nélkül, hogy kárpótlásban részesítené a hazai közéletet óriási veszteségeiért. Sommsich Pálbau is egy aranytiszta jellemű, fényes tehetségű, európai szinvonalon álló államférfiut gyászol a nemzet, mely alig, hogy Sennyei Pál és Grhyczy Kálmán ravatalát vette körül, már is ujabb gyászszal tetézi fájdalmát. Az országos gyászhoz minden magyar lap hozzájárul s a nagy veszteséget minden jó magyar szív elsiratja, Legyen az elhunyt jelesség hazafiságn, önzetlensége és munkássága halhatatlan példakép örökre előttünk! — Az érseki körlevél a keresztényi szeretetről, most került ő Eminencziája dolgozó-asztaláról Warga Mihály vízivárosi esperes és kanonok úrhoz, ki azt latinból magyarra fordítja. — Administratornaíc nevezték ki Schneider Endre nagymarosi káplánt Visegrádra. — A prímás szegényei. Az idei szigorú tél megszaporította a rendes házi szegények és koldusok számát városszerte. Az Ínséges asszonyok aztán minden héten százan, százötvenen sereglenek össze a primási palota előtt, hogy mikor vet rájuk a herczegprimás Viseletem mit sem változott s valóban szegény kis vőcskémnek igen sok arcz és lélekismerettel kellett volna birnia, hogy valamit gyaníthasson. — Tehát ön magába rejté szenvedéseit? — Ha orvosom el nem tilt minden rsndü és rangú fölindulást: érzem, hogy végnélkül sokat szenvedek de igy . . . — Ugy vette ön a dolgot a mint van ? — Megnyugtatám magamat némileg azon remény által . . . — Minő remény által ? — Hogy ha e körülményen a véletlen nem változtat . . . — Nos? — Majd csak hozzá szokom valahogy. — E bölcsészet önnek minden időben becsületére fog válni. — Tehát Ön helyesli viseletemet ? — Azt nem mondám. Hanem érzem és természetesnek találom, mert ez egyéniségéből foly. — Higyje meg uram, hogy a nélkül, hogy magamat legkevésbé is dicsőíteni akarnám, meg kell vallanom, miszertnt azt hiszem, hogy helyzetemben ritka férj lett volna képes ennyi önuralomra. — Igaz. E viselete meglepőleg ritka. Minden más férj talán máskép cselekedett volna. — ön igazság06 s ez nekem végtelen örömet okoz. De hallja ön, mi történt tovább. Nőm viselete fokonként gyöngédebb szeretetreméltóbbá vált s én leszámítva némely kellemetlen jeleneteket, melyek inkább vagy kevésbé ilyszerü elővigyázati elöintézkedések alkalmazását tevék szükségessé . . . — Hajlandónak találta magát megszokni. — Azt hittem, hogy az lehetséges. Higyje meg uram, komolyan hittem. — Tökéletesen. Alig telt bele másodpercz, egy palástolni akaró ajtónyikorgás, mely nom szobájából hallatszott, értésemre adá, miszerint Gáspár m-ti öt perez alatt házamtól legalább is ötven lépésre leend. — S mit tett ön ekkor ? — Pamlagra vetem magamat s mintha mi sem történt volna, a világon a legközönyösebb arczezal (így könyv lapjai közé temetem tekintetemet. — És sikerült önnek nyugodtságot színlelni? — Tökéletesen. Nem képzeli ön — bocsánat, hogy ismét dicsérem magamat — mennyire természetes nálam a semmit mondó kifejezés. j — Képzelem, hiszem! — Oh, a mostaniról beszéljen ön. Most némileg izgatott állapotban vagyok. — Ön izgatott állapotban van? —- Becsületemre. De hogy térjek történetemre : nőm néhány perez múlva szobámba lépett. Rátekintek. Oh, mily szép volt e pillanatban ! — S ön átadta magát szépsége bámulásának ? — Tehettem-e máskép ? Ellenállhatatlan hatalommai uralkodik felettem. Ah, de uram, ő e pillanatban oly szép is volt, hogy márványból kellett volna faragva lennem, hogy lángra ne gyúljon ereimben a vér. — ön lelkesülni kezd ? — Önkénytelenül. Arczán a szokott halványság helyett, a hajnal fénye piroslott. Lélegzetében a nap melege sütött s pihegő keblének kéje a viz tükrének egy gyengéd hullámzására emlékeztetett. — Szokott ön verseket irni ? — Még eddig sohasem kisértettem meg. — Kár. ön igen szép «szerelmes» vermeket tudna készíteni. De folytassa ön. A legérdekesebb helyen hagyta félbe. . — Mosoiygó arczezal, lángoló tekintettel közeledett felém, értésemre adá, miszerint végnélkül édes meglepetést szereztem számára, midőn kissé korábban tértem haza, mint rendesen szoktam. — Es mit felelt ön ez álszavakra? — Mit feleltem ? Tudom is én! Azt hiszi ön, oly könnyű dolog egy szép asszonynyal szemben, kit szeretünk, s ki hozzánk kipirult arczezal közelit, a haragost játszani? — Ellenkezőleg, azt hiszem, hogy az nagyon nehéz. De a jelen esetben . . . — Elfeledem a történteket, átkarolám derekát s az ördögbe is! ereimben nem hideg, hanem forró vér pezseg: elvesztem öntudatomat is! — Engedje meg, harmadszor, is kijelenteni bámulatomat! — Harmadszor vagyok lekötelezve. De hogy elbeszélésemre térjek : nőm viseletében annyi báj, annyi ellenállhatlan kecs feküdt, hogy egészen elbűvöltettem általa és sehogysem birtam rávenni magamat, hogy e kedves teremtést szemrehányásaimmal keserítsem. — ön valódi példányképe a férji gyöngédségnek. — E tulajdonnal ugy hiszem jogosan hizelgek magamnak, — Eivitázhatatlanul. Tehát mit sem szólt ön ? . . . — Egyetlenegy hanggal vagy tekintettel sem adám tudtára, miszerint tudomására jöttem e gyászos titoknak.