Esztergom és Vidéke, 1888

1888-01-05 / 2.szám

Ünnepek után. Budapest, jan. 4. A pohár vízben kerekedett vihar, melyet az irántunk jóindulatú német sajtó támasztott és oly vadul felkorbácsolt, a karácsonyi ünnepek alatt lecsillapult és mindazon sokfélo ázalagférgek, melyek szemlélődő létezésükből felriasztatván aggasztó nyugtalanságban kergetőz tek, ismét szokott nyugalmukra tértek és a természet törvényei szerint való fejlődésüknek korábbi boldog gondtalanságában ismét tovább vegetálhatnak. Minden nyugodt minden egy boldogbéke reményeibe burkolózik; az általános csendet csak itt-ott zavarja egyegy időjós béka, melynek tagjaiba ment az elvonult vihar villamossága és ideges rángatózások közt kuruttyolja tovább ama kronisztikus dalát az elkerülhetetlen bubánatról. Ha egy ily varangy az ő mócsárparadicsomából, a megkedvelt iszapban való tunya pislákolásából felijesztetik, nem egykönnyen lehet őt lecsendesíteni és magához téríteni. Dőre aggodalma szerencsére nem ragályos. A nagy közönség többé nem ad sokat az időjósokra és szerencsétlenséget hirdető prófétákra. Valamint a karácsony szentsége és összhangja békétlen viszályok által megzavarva nem lett, Istennek a magas egekben dicsőség, embereknek a földön békesség adatott, azonképpen köszönt be az uj év is. A nem veszélyeztetett béke anspiciumai alatt. Az inkább jóhiszemű, mint éleselméjü eonbinatiák, melyek uralkodó házunk majd az egyik, majd a másik előkelő tagjának a czárhoz Pétervárra leendő küldetése felől felmerültek, teljesen üres koholmányokon alapulnak bár: mindazonáltal az orosz birodalomhoz való viszonyaink barátságos jobbulása kecsegtet bennünket, habár ez csak a szokásos diplomacziai uton egyenget!etik is és az emiitett combinatiók minden bizonynyal nemcsak a béke fentartása és biztosítása iránt általánosan érzett óhajt fejezik ki, hanem a mindnyájunk lelkében élő reményt is az iránt, hogy ez óhaj teljesedni fog. A főherezegekkel a fáma uszályhordozók az adott alkalomból kissé nagyou is könnyedén ugrándoztak. Hogy a czár egy társalgás alkalmával odavetőleg megjegyezte, hogy Károly Lajos főherczeg a nyáron Gracsinát igen csinosnak találta és ha téli pompájában látná, alkalmasint még jobban tetszenék neki, elég volt a jelen kor történelmének szövőszékén ülő öukénytes takácsoknak arra, hogy abból a fő berezegnek külön békemisszióban leendő pétervári utazását szőjjók. Más kérészpolitikusok éppen az agg Albrecht főherczeget akarják a kedvelt téli tartózkodási hely számára az enyhe levegőjű Arcoból kiragadui és őt minden irgalom nélkül a Newa mellé küldeni ebben a szibériai hidegben. Mindez kaudiság bár, kissé tapintatlan is, de még mindig feltehető. Be az már éppen bohóság, a mit a minden és mit sem tudó jelenkori augurok a szellemdús János főherczeg tiszteletreméltó komoly személyével elkövetnek. Először Paris titokzatosságait regényességbon felülmúló legendakört szőnek a fenséges ur körül, aztán az éjszaki császár udvarába vonulta ják őt, hogy olt a czár kegyét kiesdekelje Ferdinánd fejedelein részére. Ez már nem kalandos többé, hanem egyenesen bo'or. Ferdinánd fejedelem János főherczegnek mindenkor idegen volt s meglehetősen közönbös; sőt, ha nem csalódunk, ugyanazon lapok, melyek ma János főherczegről a kóburgi érdekben vállalt providencziális küldetést költik, voltak azok, melyek nem tudtak elég terjedelmesen és malicziózusan regélni bizonyos — természetesen koholt — történetecskéket arról, hogy a főherczeg mily kicsinylőleg vélekedik Ferdinánd képessége felől s hogy e tekintetben mily kevéssé tartózkodó. Azonban mindezen együgyű botorságok, melyek még rosszul is készitvék, nem akadályozzák azt, hogy mérvadó helyről az egyenes és ezért legrövidebb, s a czéllioz leggyorsabban vezető uton állandóan és következetesen működjenek Gracsina teljes paczifikálásán. Az ó-év halála. (Nekrológ.) Esztergom, jan. 4. (K. M.) Ki az az agg ott, a ki mankójára támaszkodva oly lassan czammog az elhagyatott, hóval fedett pusztaságbau ? Ez a sírjához közeledő ó-év. Az ég milliónyi csillaga ragyogó gyémántszemekként csillog; a hold mosolygó ábrázata fényűzőiméi borítja el a tájat; csipős, fagyos szél fuj északról, mely az embert csontjáig átjárja. Minden csendem, egyetlenegy lámpafény sem látszik a távolban, mindenütt a hóval fedett rónaság egyhaigu képe terül el. Es a magányban haladó agg erőlködve vonszolja lábait a csikorgó havon, kebléből egy-egy fájdalmas sóhaj tör elő ; ránezos arczára, daczára a nagy hidegnek, a szenvedés verejtókcseppeket idéz; melle erősen zilál; reszkető keze görcsösen fogja a mankót; hosszú, ősz haja és szakálla összefagyva jégcsapokban lóg le, s halad, mindég halad tovább. Egyszerre gyönge szemeit sajátságos fény özönli el, mely nem a holdé és nem a csillagoké. Bámulva veti fel szemeit s látja, hogy az ösvényre, melyen halad, erősen világító, vörös köd ereszkedik le, melyből egyes emberalakok tűnnek ki és sorakoznak kétfelől az ösvény mellett. Ijesztő, kísérteties alakok ezek. Öngyilkosok, kik ez évben olták ki életöket, rablók, gyújtogatok, móregkeverők, gyilkosok, kiket ez évben sújtott az igazság boszuló karja, jöttek ide sirjokból, hogy utolsó átkukat a haldokló agg fejére öntsék ki. Megszólítja az egyik az odaérkező aggot és el kezdi rettenetes, vérfagylaló átkát. Szavai rémesen hallatszanak a csendes éjben s ezerszer meg ezerszer hangzanak vissza a többi .alakok aj1 kairól. Csendesen tűn ezt az erőtlen agg, ereje lassankint elhagyja törődött testét, hörögve rogy össze a fagyos hóra végsőt vonaglik s kileheli lelkét. A rettenetes alakok ádáz örömmel Í2„EsitiirEoiísTittí"tárosija. - EEGÉNY. Az „Bszt. Vid." számára fiancziából fordította : MAEISKA. (Negyedik közlés.) III. fii TÁNCZYIGALOM. A Rumbrye hotel, nagy és hatalmas épület volt, nagy kertek között. A főkapu Grenella felé nyilt. A köztársaság idejében Összerombolt falfestmények ugyan már hiányoztak onnét, de a balkon alatt még ott lehetett látni az udvar nagy czimerét és Rumbrye hires sárkányát. Ez estén a kastélyban tánczvigalmat tartanak. Az előcsarnok pompásan ki van világítva. A fényes egyenruháju szolgák, halkan, nesztelenül, mint már szokásban van az ilyen nagy uraknál, jártak föl s alá a lépcsőkön. A termekből a gyertyák fénye özönlött ki. Itt-ott, ha betekintettünk, láthattuk a diszes faragványokat, sőt egyes ősi képre is akadt szemünk, mely kép széles aranykeretben függött a falon. A nagy csillárt teljes fény körözte és annak prizmái a szomszéd házakra vetették a megtört fényt. Mindezt csak akkor láthattuk, ha a főkaput kitárták, hogy bebocsáthassanak egyegy czimeres hintót. Ha a hintó berobogott, akkor újra bezárult a kapu és megint nem láttunk semmit sem. Mert a szép világ féltékeny az ő örömeire. Csak ugy lopva tekinthet a profán az előkelő mulatság fényes és csillogó zajába. A hotelhez vezető uton roppant néptömeg gyűlt össze. Ezek nagyrészt nem voltak mások, mint koldusok és naplopók; az előbbiek 1816-ban még nagyon el voltak szaporodva, az utóbbiak pedig már külön társadalmat képeztek a társadalomban. Valahányszor kitárult a főkapu, ötven szempár egyszerre behatolt, mint valami nyilzápor, a hotel csillogó csarnokába. — Milyen gyönyörű gyémántok! — kiáltá fel az egyik, a mint egy fiatal hölgyet leszállani látott a h in tóról. — Hamis kövek azok! — válaszolá a másik gúnyos utczai hangon. — Milyen üde arezszinek ! — kiáltá föl az optimista. — Kendőzés az egész ! — veté közbe a kérkedő. Es a koldusok szivettépö hangon kiáltozának: — Az Istenért, adjanak kérem valamit ! Azután újra bezárultak a kapuk és minden elcsöndesült. Tiz óra felé megkezdődött a vigalom. Az equipageok olyan sebesen dübörögték egymásután, hogy a kapusnak nyitva kellett hagynia a főkaput. A naplopók mindent megtekinthettek. Miután telenézték magukat, elkotródtak, hogy é i szállást keressenek valahol, miközben szidták az eget, hogy miért nem adott nekik is legalább félmilliót. De a koldusok helyben maradtak. A hotel na >y salonja mindinkább népesült. Nem volt ez nagy tánczvigalom. Rumbrye asszonyság csak szerény soiréet rendezett, legalább csak ilyesmit értett a bál alatt. A mi minket illet, mi még mindig nem láttuk be azt a különbséget, mely egy nagy tánczvigalom és egy ilyen szerény soirée között létezik. A soirée-ra barátainkat szoktuk meghívni, mig a tánczvigalomr;» valamennyi ismerőseinket, de a liszta itt is, ott is egy és ugyan az marad. Különben nagyon szomorú vigalom lenne az, ha a barátok mellőztével, csak az ismerősöket hivnók meg, mert legalább is be kell tölteni a nagy terem tátongó ürességét, a mit pedig csak is az által lehet eszközleni, ha elég nagy ember tömeget gyűjtünk beléje. De mindezek nem jönnek itt tekintetbe. Elég az ahoz, hogy Rumbrye asszonyság- soirée-ja nem volt bál, habár a legpompásabb toilette-ek és etiquette-ek sem hiányoztak onnét. Szűkség esetében mindig ezt kérdezhetjük magunktól: hát még milyen lehet a Rumbrye asszonyság bálja ? Tizenegyedfél óra mult. A zenekar előjátékokkal szórakoztatott, de a háziasszony még nem volt jelen. A szép Heléna pompásan adta mostoha anyja szerepét: a háziasszonyt. Nagyon jól illett hozzá az a nagy világi föllépés. Mégis mindenki kérdezte, hogy hob van a marquise. Még maga Rumbrye úr is sokszor türelmetlenül tekintett arra az ajtóra, mefy neje szobájába nyilt. Végre megjelent. Valamennyi szem feléje fordult: a hölgyek irigységgel, a férfiak csodálattal bámulták őt. A tetszés halk sziszszenésben nyilvánult, mely az egész termen végig vonult. Rumbrye asszonyság egészen megváltozva lépett be. Veleszületett grácziájából nem vetkőzött ki, habár azt mégis bizonyos koriátok közé szoritotta. Hanyag magaviselete helyett fenséges tartást öltött alakja; a kreolnö most a magas rangú hölgy szerepét- adta. Végig vonult a vendégek során, mindenkit mosolyogva üdvözölt, azután Rumbrye kisasszonyhoz ült le, ki egyedül versenyezhetett volna az ő szépségével. Midőn Rumbrye urnő elhagyta don Jüan de Cíarralt, már akkor is kilencz óra mult. Es az ő korában, bármilyen szeretetreméltóakis volnánk, mégis el nem lehet kerülni, hogy hosszabb ideig ne álljunk a toillette-asztal előtt. Innét van azután, hogy oly későn jelenhetett meg. • Belépésekor gyöngéden üdvözölte Helénát, ez pedig tiszteletteljesen viszonzotta az üdvözletet. A fényes bál megkezdődött. Ez alatt megismerkedünk történetünk mellékszemélyeivel. Rumbrye marquis régi nemes ember volt, telve a legtisztább becsülettel. Azelőtt őrülten - szerette nejét. Ez a szerelem azóta meghűlt és mint a gonosz