Esztergom és Vidéke, 1888

1888-01-01 / 1.szám

Legyen boldog újéve az értelem mnnkásainák, kiket az évtizedek szelleme sokkal jobban kihasznál, mint megjn almáz. Az ész és szellem munkásai legmagasabb érdelünkért szállanak síkra, épen azért megérdemlik a polgárság nagyrabecsülését és háláját. Legyen boldog újéve végre minden jó gondondolatnak, nemes eszmének és igaz törekvésnek, mely egyedül a társadalom üdvét és a nemzeti lét becsületét szolgálja. És most Isten áldásával lépjük át az nj küszöböt. Ne várjunk kecsegtető délibábokat, ne keressünk tündérmeséket az újévben de,teljesítsük legszentebb emberi és hazaírni kötelességeinket s akkor boldog lesz az újév, nemcsak magunknak, de embertársainknak is. Az életről. (Alkaloms.erü csevegés Legrand memoirjniból.) Legrand Pál, a hírneves franczia tengerész, hetvenegy esztendős korában egy kis számtani művelet alá vélte átélt eseményeit s mikor kivont és összeadott, alig maradt valami. Legrand beszéli, hogy hat éves korában még alig tndo.t beszélni, hét éves korában betörte a fejét s a seb még kilencz éves korában se gyógyult be teljesen. Első gyerekesztendei tehát csipa szenvedésből és fájdalomból állottak. Ezt a kilencz esztendőt le kellett vonnia kellemes visszaemlékezéseiből. Tiz éves korában meg kezdte a tanulást, de olyan tüzes tanítói voltak, hogy csak a Z betű miatt ezerötszáz ütleget mértek ki rája. lládiktálták a deák nyelvet és pedig olyan erősen, hogy tizenöt éves korában már alig tudott folyékonyan beszélni fraucziául. Megint le kellett vonnia ezt a hat esztendőt is kellem s visszaemlékezéseiből. Ekkor öt évig hivatalnokoskodott. A fiatal Írnokot mindenki korholta és szidta, de senkise javito!ta s a vénebb hivatalnokok uton-utféleu gyalázták, ha valamit különben elvégzett, mint ők. Ezt aí öt esztendőt se számíthatta boldogsága évei közé. Végre az öreg Legrand a busz esztendős fiatal embert, a ki még alig tudott nevetni és örülni, tengerésznek szánta, így került a Bell-Poule fregattéra. A hajón négy esztendeig súrolnia kellett, vitorlákat göngyölgetni, árboczokon mászkálni s hősi némasággal tűrni a följebb való matrózok durva boxait. Keserű négy esztendő volt ez is. Huszonöt éves korában fölcsapott füszerkereskedőnelc. Ekkor nőül vette egy esztergályos mellőzött leányát, kinek harminczezer franknyi hozománya egy san-doiningói czukorgyárra volt rátáblázva. Szegény Legrand! Végre azt hitte, hogy boldog. Hanem ekkor kitörik az asszony lába, amputálják s az apa kénytelen leányának egy uj lábat esztergályozni. Nemsokára megtudja, ho<jy a san-doniingó: czukorgyár is porig leégett s oda minden hozomány. Végre barminezéves korában eLemette a falábas asszonyt. Ezt a hat évet tehát szintén ki kellett radíroznia életéből. Hátra van még negyven. Ezt nagyrészt a tengeren töltötte. De mint minden ember, ugy ő is élete összeségéből átaludta a harmadrészét. Le kell tehát vonni megint huszonnégy évet. Szórakozottsága miatt legalább is egy év vész kárba azon szemüveg kereséséért, mely a szemei fölött ragyogott. A fodrász körülbelül három esztendőt rali olt el életéből. Fogfájása 'volt öt évig, köszvénye két esztendeig. Az élet nagyrésze üres kérdésekkel és válaszokkal volt kitöltve. Például: — Hogy van? — Köszönöm. — Alázalos szolgája. — Van szerencsém. — Készemről a szerencse. — Nagyon hideg van. — Hová méltóztatik menni? — Kérem tiszteletemet. — Boldog nj évet! Hasonló frázisok keriilbelül három esztendőt oroztak el Legrand teljes életéből. Hat hónapot vont le csizmával ;oztatásokra, egy évet fölvonás közökben támadt, ásicásai miatt. Három esz endőt számított le kártyázásra. Sótalan levesek, emészthetetlen marhahúsok miatt való felháborodásokért és következményekért kitörült három esztendőt. Maradt tehá summa summarnm:semmi. Legrand hetvenegy éves korában arra a tapasz alatra jutott, hogy az élet valódi élvezete csak az élet egy második javított kiadásával lenne lehetséges. Újév napja a boldogság fészkében. Három gyönyörű kis gyerek kivan boldog uj esztendőt a papának meg a mamának. Milyen fölséges pleonasmust csinálnak ! Az egyik, a legkisebbik, olyan izmos, mint egy trabucco, hanem azért erősen megbirkózott azzal a kis versikével, a mit az ovóbácsitól kapott. Nem sokkal nagyobb a keze, mint egy thearózsa, hanem azért már tud gesztikulálni vele. A szivecskéje sem lehetett sokkal nagyobb, mint egy fülemületojás, hanem azért mégis belefért és szépen ki is kelt belőle a következő kis áhítat: Kicsiny vagyok magam is, Kicsiny az én szivem is, De piczike kis szivem, Azért adta az Isten, Hogy értetek verjen csupán : Drága apám, édes anyám! A vége felé ugyan már közel állott a pityergéshez, mely az efféle aprószenteknél a memóriát helyettesíti, hanem azért kapott olyan puszikat, a milyenek csak minden esztendőben egyszer csattannak. * A második köszöntő már nagyobbacska. Ismeri már a betűket s a normális iskola híresebb csemete Toldijait. Hanem azért olyan gyöngéd és finom teremtés, mint a liliomszál. Neki már nagyobb munkája akadt. Neki már német versikét kellett megtanulnia. Tanult is karácsony óta: három almát igért neki a tanitó bácsi, ha fönakadás nélkül elmondja ; de három baraczkot, ha belesül. Föl is mondta vagy tízszer s a tanitó urnák már harmincz almája úszott. Végre azután rágyújtott a meglepett szülők előtt: Ein NeujahrswüiHchen weiss ich schon, Liebe Eltern liört es an. Es wiinschet Euch der kleine Solin, Was Euch erfreuen kann : Vom Himmttl dort, so blau und sehön, Lass Grotí Euch Glüek und Heil geseheh'n ! De már erre a nem várt köszöntőre azután a szülők aggódva néztek a hóruhába öltözött kis leányra, a ki ugyan már a harmadik osztályba jár az apáczáknál, hanem azért aligha fog meglepetéssel kérkedni. Es a kis hóvirág elkezdje, akár a czukrot törni: Cliers parents, mes meilleurs amis, Pour vous chaque jour inon coeur prie, Afin que longtemps votre vie, S'écoule libre de soucis • Des petits enfatits la prie're E«t agréaide á l'E^rnel: II répandra, dn haut du ciel' Tous Jes biens que pour vous j'espére. Bájos grácziával hajtotta meg magát a kis aranyos, a kit mosolygó könynyekkel csókolt össze-vissza a boldog mama s a büszke papa. lámpáshoz közelitett vele, hogy megnézze, vájjon micsoda jel van rajta. — Ez nz ő zsebkendője — monda a tekete koldus. — Lássuk csak ! A. F. Istenem, istenem, ez már nem lehet a véletlen munkája. Igen, ő az! Oh, azóta már husz év mult el, de még emlékezni kell reá. Majd újra feltalálom őt . . . Ekkor átment a Saint-Germain-des-Prés uton, de l'Abbaye ut felé fordult és rövid idomulva aBourbon-le-Chateaun szegényes utcza egyik nyomorult házának ajtaja előtt állott meg. E ház ötödik emeletében volt egy kis padlásszoba, melynek oszlopán a háztető nyugodott. Ez volt a fekete koldus szobája. Bútorzata csak egy rozoga ágyra és egy kis ládára szorítkozott, de a háztető nyilasán, mely ablak gyanánt szolgált, valami diadaljel forma volt. Oda pedig két kapitányi aranyos epaulette volt téve, mely mellett egy katonai kalap olyan háromszínű kokárdával, milyet a gyalogezredi tisztek a köztársasági idő alatt viseltek. Ezen emlékek alatt két pisztoly között egy gyöngyökkel kirakott kard csüggött. Midőn a fekete koldus lakására ért, először is a kis ládát nyitotta fel. A láda különféle pénzzel volt telve; a pénzen egy tárcza is feküdt, melynek lapjába betűk voltak vésve. A néger a többi pénzhez rakta a koldult összeget, azután kinyitotta a tárczát. — Egészen ugy van — monda ő, miután néhány papirost áttekintett. Mind az öten meg vannak elégedve és boldogok, mikor a világ legszebb szoborcsoportozatába ölelkeznek össze. De a hatodik is, a ki mindig velük van, a ki nemcsak csodás világokat teremt, hanem menyországokat is a szerető szivekbe s a kinek a nevét imádság közben lehet legszebben kimondani. Tőle kérjünk olyan eszményi boldogságot, a milyen abban a kis családi fészekben lakik az uj évre ! AUCÜN. Városi közgyűlés, (Esztergom város hódolata XIII. LEÓ pápának.) A letűnt év utolsóelőtti napján tartott közgyűlésen Dr. Helcz Antal polgármester elnökölt, ki is a szép számban megjelent képviselőket üdvözölve s a közgyűlést megnyitván, a napirendre tűzött tárgyak elővétele e'őtt felsz'dalt Frey Ferencz képviselő s a következő indítványt tette : Tekintetes Polgármester úr ! Mélyen tisztelt közgyűlés ! Mielőtt a napirendre térnénk, engedjék meg, hogy egy indítványt tegyek, melylyel nem kétlem, hogy az összes jelenlevők osztatlan tetszését elnyerni szerencsés leendők. Nemcsak minket, katholikusokat, hanem az egész művelt világot örömteljes mozgalomban tartja azon nagy esemény, hogy félszázados jubileumát ünnepelhetjük 0 Szentsége, a római pápának, a bölcs és dicső XIIL Leónak. A mi'y indokolt, hogy ezen alkalomból az egész világ igyekezik kegyele teljes hódolatát szent Atyánk lábaihoz lerakni, ép oly kívánatos, hogy a hódolók között Szt. István városának közönsége, — hagyományos vallásosságának megfelelőleg — helyet foglaljou. Tegyük ezt annál inkább, mert őszinte érzelmeink csak igy nyernek méltó kifejezést, továbbá mert ezáltal bizonyíthatjuk leginkább, hogy tudjuk, ini mindent köszönhet a római pápáknak szeretett hazánk s ki válói ag Esztergom városa. Ide Esztergomba hozta Astrik püspök Szilveszter pápától a sz. koronát, melylyel István fejedolem királyivá koronázta ott, s itt székeltek az Árpádházi királyok, kik a pápák által apostoli cziminel és jogokkal lettek felruházva. A pápák hozzájárultával a magyar kath. egyház főpapjának székhelyéül A. F. Ez a két betű, az ő nevének a kezdőbetűje. A fekete koldus njra föl volt izgatva, ugy, hogy lábai nem bírták el azt a hatalmas alkatot. Kénytelen volt az ágyra ülni. — Végre tehát megtaláltam őti — monda félhangosan — miután husz év en át szakadatlanul kerestem. A,h! már annyiszor gondoltam, hogy elér em czélomat! Es ha most is csalatkoznám . . . Feje mellére hajolt és néhány

r pillanatra mozdulatlan lön a reménytelenségtől. De mégis fölemelkedett az óriási alak s szemeiben uj élet kezdett támadni. — Nem! nam! — folytatá — Ez egyszer nem csalatkoztam ! Mindeu azt mondja bennem, hogy ő az és munkám vége felé jár. A fekete koldus fölkelt. Az ében arczon, a jóságot ünnepélyes fájdalom kezdte fölcserélni. Letérdelt diadalemlékei előtt és az aranyas epaulette-et ajkához szorította. Sokáig, nagyon sokáig maradt ebben a helyzetben. Elgondolkozott egész sorsán. Szemeiből két könnycsepp hullott ki és hollófekete mellére gördült alá. — Uram! — rebegte gyönge hangon. — En jó uram ! . . . Ezek a szavak régi boldogságára emlékeztethették őt, mert az epaulette-eket elragadtatással csókolta meg. — Te már oda fönt vagy ! . . . Letekintesz reám ! örülj ! Vigadj ! Utolsó kívánalmad nemsokára teljesülni fog, jó uram ! (Folyt, köv.) Az ilyen váratlan fordulatra, a néger sem maradt adós a válaszszal. — Jól van, kegyelmes a szonyom. Tegyen ám velem bármit is, én megtagadom közreműködésemet — Ez az ember kezd nem tetszeni nekem ! — monda a maiqirse, mialatt fölkelt. — Isten veled hát szegény barátom, akkor majd más ügynök után kell látnom . . . Ekkor a tükörhöz lépett és rendbe szedé indiai kasmírsálja ránczait. — Nem jön ma estére Cárral ur a hotelbe ? — kérdé azután más hangon. — 31a nagyon bizalmas társaság gyülekezik nálam össze. Cárral szomorúan csüggeszté le fejét és semmit sem válaszolt. — Ha eljön, nem bánja meg — folytatá a marquise. Ma vendégeimnek Jonquille mulatt történetét fogom elbeszélni. — Ezt nem fogja tenni kegyed! — kiáltá fel Cárral. — De bizony megteszem. — Irgalom, asszonyom! A mulatt letérdelt úrnője elé. Rumbrye asszonyság helyrehozta sálját, azután ingó lépésekkel közönyösön eltűnt a szobából. A mulatt lassan fölemelkedék. Arcza ólomszinű volt. Szemei vérrel befutva. — Mikor kerül már én rám a sor ? — kérdé tompa hangon. Hah ! Ha egyszer alkalmam lesz, irtóztatóan megbőszülöm magamat ! Midőn Rumbrye asszonyság kijött a kapun, a fekete koldus lépett hozzá és kitárta kezét. — Még mindig ez a fekete ! — monda a hölgye boszusan. Az asszonyság elfordult és a hintóba lépett. A néger a hintóhoz lépett és hosszan tekintett abba. A marquise arczát most világosan megláthatta a lámpa fényénél. Midőn a kreolnö észrevette ezt a makacsságot, ránezba borult homloka és lebocsátá hintaja függönyét. A koldus megfordult és a másik üvegajtóhoz ment. — Takarodjál! — kiáltá Rumbrye aszszonyság mérgesen — én nem szoktam a feketéknek pénzt adni! — Kreolnö! — szóla elkeseredetten a koldus. A szolga előlépett és úrnője parancsát teljesitte. A koldus figyelmesen hallgatott minden szóra. — A hotelba ! — parancsolá egyszerűen az úrnő. A másik függöny is legördült. A hintó elrobogott. — A hotelba! — monda magában a koldus — de milyen hotelba ? Es mégis viszont kell őt látnom. Ez a nő hasonlít rá . . . igen hasonlít rá. Ugyan azon vonások ezek és ugyanazok a hajfürtök. Es aztán kreolnö, mert sohasem ád a feketéknek ! Oh, Istenem, hogyha ő volna ? ! Midőn lassan újra rendes helyére ment vissza, a balcon alatt valami fehéret látott feküdni. Egy fehér battist kendő volt az, de olyan finom és vékony, hogy egy üres dióba belefért volna. Miután fölemelte, egy