Esztergom és Vidéke, 1888

1888-01-15 / 5.szám

Az esztergomi vasút Ugye. Mogyorós, jan. 14. (B. R.) Az «Esztergom és Vidéke* vasárnapi számában megjelent vasúti ezikkre vonatkozólag csak azon meg­jegyzésem van, liogy nem busz, hanem harminczöt éve már, hogy ezen vasutért magam is harczoltam. 1853-ban ugyanis én küldtem az első czikket az akkori Pest-Ofener Zei­tung-ba, a hol kifejtettem, hogy mi­lyen bakklövés volt az első magyar­országi vasutat a balparton építeni, holott minden arra mutatott, hogy sok­kal előnyösebb és olcsóbb lett volna az első vasutat éppen a régi posta-út irányábau építeni. Ezen czikk még a kormánykörökben is oly feltűnést okozott, hogy az^ ak­kori helytartó, (mert czikkemet névte­lenül küldtem volt) az akkori megyei főnököt, Jagasitsot, megbizta azzal, hogy tudakozódjék, ki irta, illetőleg ki küldte be azon czikket a sajtóba ; Jagasits intimusa, Schwarz, ki közvet­len szomszédom volt Tokodon, megint tőlem kérdezte, vájjon nem tudom-e, hogy ki irta azt a bizonyos czikket. Miután semmi okom sem volt abból titkot csinálni, megmondtam Schwarz­nak, hogy én voltam az a vakmerő, a ki azt a bizonyos czikket irta és be­küldte. Jagasits nagyon érdeklődött ezen vasút iránt; de fájdalom, az akkori időben sem a kormánynak, sem az ér­dekelteknek nem volt annyi pénzök, hogy azon vasutat ki lehetett volna építeni. Én azonban nem hagytam fel a harczczal, és több kisebb czikk utáií 1863-ban egy hosszabb czikksorozatot küldtem az «Esz'ergomi Ujság?>-ba, melyet most is, ha másutt nem, a Buzárovits-könyvkereskedésben valószí­nűleg megtalálhatni. Azon czikksorozatomat későbben még bővített tartalommal saját költségemre brochure tormában is kiadtam, és ezer példányban széjjel küldtem az érde­kelteknek; főkép a fővárosi iparos-czé­gekuek. Azóta is számtalan czikkekben, nem­csak a helyisajtó hasábjain s főleg az Esztergom ós Vidékében, hanem még fővárosi hírlapokban is harczoltam ezen vasutért; ugy hogy még a hetvenes években hallottam ismerőseimtől, hogy Esztergomban az esztergomiak engemet — félig tréfából, félig komolyan — «vasúti prófétá»-nak hívnak. Nem is lehet tagadni, hogy vau va­lami ezen kiérdemelt «prófóta» gunj T­nevemben, mert 1863-ik évi czikkso­rozatomban azt állítottam, hogy ha Esztergom rövid idő alatt nem kap vasutat, ugy ötven év múlva Párkány nagyobb város lesz, mint Esztergom. Most már huszonöt éve annak, hogy jóslatom elhangzott, tehát éppen fele mult a jóslott időszaknak; és ha Pár-i kány még ezideig nem nagyobb Esz­tergomnál, ugy a kerekedeimi forgalom bizonyosan már most huszonöt év múlva is élénkebb és nagyobb, mint az esz­tergomi. Negyedszázad óta foglalkozom tehát az esztergomi vasút, ideájával, melylyel multam és munkásságom annyira össze van olvadva. Adja Isten, hogy az általam először fejtegetett idea Esztergomra és vidé­kére nézve előnyös megvalósításban ré­szesüljön. Allamvasutaink. Budapest, jan. 14. A német közmondás: «viel Feind, viel Ehr'» megfordítva is 'áll: «viel Ehr', viel Feind» s ezen megfordított sorrendben különösen illik a magyar kir. állam vasú takra. Mióta a magyar államvasutak a vi­lágforgalomban hatalmas tényezőt ké­peznek és szakértő s erélyes vezetés következtében oly eredményeket mutat­nak fel, melyek hatásukat a messze távolban a haza és a monarchia hatá­rain túl is tettleg érvényesitik, azóta soha nem hiányzanak az ezen nagy intézmény s annak vezetése elleni tá­madások. Különösen mióta foganatosítva lett az uj szervezés, melynek nem egy- in­gatag alapokon nyugvó ambiczió, nem egy munkakerülő kényelem lett kény­szeritett áldozata s mely uj beosztása és fényesen igazolt — mert a kellő helyen alkalmazott — uj vezető erői segélyével a magyar államvasutaknak tokozott jövedelmező képességet és ez­zel az általános forgalmi- s főleg a tarifa- politikában még nagyobb súlyt adott: e támadások egyre szaporábbak, vehemensebbek s mondjuk ki mindjárt, egyre igazságtalanabbak és alaptala­nabbak lettek. Meghaladná lapunk keretét, ha tar­talmuk és eredetük szerint akarnók vizsgálni mind azt, a mit a «vaskezü miniszter» és Ludvigh, az egész Euró­pában első rangú szakférfiúnak elismert igazgatósági elnök ellen felhoznak. Ez­úttal csak két pontot akarunk megvi­lágítani, melyekről hiszszük, hogy a leglényegesebbek. Legelőször is az államvasutakba fek­tetett tőkének, valamint a százalékok­nak is, melyeket a tiszta jövedelem a befektetett tőke kamatozásaként mutat föl, hivatalosan eszközölt számításán kufárkodnak és gyalulnak, hogy a tőke nagyobbnak, a jövedelem kisebbnek lássék, mint hivatalosan kimutattatik. Mi sem lenne könnyebb, mint a kritikusokat hasonló aprópénzzel kifi­zetni ós kritikátokat ahhoz hasonlóan, mint a hogy a nyilvános vizsgálatnak nyíltan és mesterkéletlenül átadott hi­vatalos előadással ők teszik, kritizálva bebizonyítani nekik, hogy túloznak és számcsoport ositásaik önkény tesek. De erre éppen nincs szükség, sőt tökéle­tesen az általuk választott alapra he­lyezkedhetünk s még akkor is a ma­gyar közlekedési minisztériumnak lesz igaza és nem nekik. Ha már elfogadjuk az elvet, mely­nek helyességét ők sem tagadják, hogy vasutak építése és megfelelő igazgatása az állam egész lénkének és életének erőt és fellendülést ad és a tarifa-po­litika jó kezelése az államgazdászatban LEMONDÁS­Lemondtam én már régen a világról, Elmúlt tavasznak állok romjain, Hol a virág már mind lehullt a fáról, Nem szólnak többé üdvről, boldogságról, Mint azelőtt, ón árva dalaim. Lemondtam már, és lelkem érzi mélyen, Hogy a jövőben nem lehet remény. Lement a nap s a felhőterhes égen, Vezérszövétnek nem világit nékem, Közel s távolban nincsen semmi fény ! Lemondtam már s ha néha itt, amottan, Még egy virágot látni vél szemem, S ha aj kimről, egy-egy mosoly fellobban, Csak pillanatnyi ámítás, hogy jobban Búsuljak majd a veszteségeken ! LITHYAY VIKTÓRIA. - KEdÉNY ­Az „Eszt. Vid." számára franc/iából fordította : MARISKA. (Hetedik" közlóé.) Nyilvánosan tehát nem kelhettek egybe, hanem egy lelkész által titokban mégis összeadták magukat. Könnyen megérthetjük, hogy Elorence nem emiitette föl sem az angolt, sem gyermekét. Midőn másodszor is anyává lön, a .ka­pitány szerelme még inkább megerősödött. De Florence nagyon szomorú volt. 0 jobban szerette Alfrédot a másodszülöttnél, a mi az apát elkeserítette. Ez abban az időben történt, midőn az egész szigeten a polgárháború lávája öm­lött végig. A föllázadt négerek felsőbbségre jutni törekedtek. A kapitány, hogy gyermeke törvényes­ségét biztosítsa, templomba vitette, hogy az anglican szertartások által törvényesít­tessék. Ugyanazon lelkész vállalkozott erre, a ki összeadta őket. A tanuk megerősítették. Ezek a tanuk voltak: Florence cselédje és egy Jonquille novű mulatt, ki szabadságot nyert, hogy a tanuzásnak megfelelhessen. A gyermeket azután a városon kívül egy szabad néger lakásán nevelték. Néhány nap múlva a táborban levő ka­pitány nejétől ilyen tartalmú levelet kapott: „Uram ! A't hittem, hogy szerelem önt, de csalódtam. Ez nagy szerencsétlenség. Mi nem látjuk többé egymást. Elfeledtem megmondani önnek, hogy egy liam van, egy édes magzatom, a kit forrón szeretek, mert annak az atyja volt azaz egyet­len ember; a kit. valaha igazán szerettem. Magammal viszem gyermekemet, ós önnél hagyom a magáét. Ö'Szekelésünk kötelességét szentnek tartom. Meglehet, egyszer még használhatok vele a íiamnak. Fiának azonban csak Önre van szüksége. Ne kisérje meg, hogy kövessen. Eli akarom a válást és akaratom rendíthetetlen. Jsten önnel ! FLOEKNCE •* A kapitány azt gondolta, hogy irtóztató álom űz vele csúf játékot. Háromszor négyszer is átolvasta a leve­let és azt gondolta, hogy meg kell őrülnie. Ez a hideg, kíméletlen szemérmetlenség megsemmisítette őt. Szerette és tisztelte azt a nőt, a ki most összezúzta a szivét. Kezdetben föl akarta keresni Florencet, hogy megboszulja magát rajta. Elete föl volt dúlva, minden reményeit, egész boldogságát erre a nőre alapította. Az az idő, a melyet vele töltött, ugy tűnt föl előtte, mint valami édes álom­kép, de most kétszer is irtóztatóbb lett az ébredés. Az első pillanatokban meg akarta magát gyilkolni, de atya volt és elhatározd, hogy élnie kell gyermekéért. Egy fekete insurgens golyója azonban mindent megváltoztatott. Három vagy négy nappal később a ka­pitány tartózkodási helyét körülostromolták. A kapitány vitézül védte magát a nége­rek ellen. Már majdnem visszaverte a föl­kelőket, midőn a kapitány személyesen ro­hant rájuk és küzdött, de ekkor egy golyó fúródott a mellébe és ő eszmélet nélkül rogyott hű szolgája karjaiba. Egyetlen gondotata és utolsó akarata az volt, hogy hátrahagyott kis gyermekét vegyék ótalomba jó emberei. Lefebre des Ballées Florence, a mint megírta bájos kezével azt a levelet melyet közlöttünk, összeszedé gyémántjait, tete­mes pénzösszeget vett magához és aztán az Angol Antillákhoz tartott, honnét Lon­donba utazott. Itt egy franczia lapból azt olvasta, hogy a férje meghalt. Ez a tudósítás mosolyt fakasztott ajkaira. Mert szabad lett örökre, szabad és hozzá a fiának olyan neve volt, melyet senki sem tagadhatott meg tőle jogosan. Nem volt-e az özvegy, Lefebre kapitány özvegye ? Később uj hírt kapott, mely azonban nem volt olyan kellemes. A feketék győztek San-Domingóban és kiűzték a francziákat. Florence megsemmisülve látta magát. De ő még fiatal s hozzá tündérszép volt s vagyona megmentett romjaival nagy föl­tűnést tudott kelteni. Két vagy három tuczat előkelő gentle­mant már diadalkocsija elé foghatott. Ezek közül egy angolnak nyújtotta ke­zét, ki őrülten szerette őt. Eközben Ballées Alfrédből magas, nyú­lánk fiatal ember lön, a ki édes anyja, a mylordné egyetlen kincsét képezte. Jonquille, a mulatt, követte úrnőjét. Angliában már kétszer is szabad volt, de akkor olyan szerencsétlenség érte, mely által ismét elvesztette szabadságát. Az urnö azonban megengedte neki, hogy Don Jüan de Garral nevet vehessen föl, magát andaluzinak hazudhassa és bárhol elmond­hassa, hogy valóságos telivér hidalgó. Florence, a londoni világ világító csil­laga volt, báljai még a nagyszerű almack bálokat is elhomályosították. Comburg lord, ki Worfolk grófság ura volt, husz és néhány kastélyát egyetlen mosolyért átadta volna a szép hölgynek; a jó ur olyan nagyon szerette öt, hogy

Next

/
Oldalképek
Tartalom