Esztergom és Vidéke, 1887
1887 / 101. szám
ESZTRRGOM IX. ÉVFOLYAM 101. SZÁM VASÁRNAP, 1887. DECZEMBER 18. ESZTERGOM es MEOJEI.EtlIK HETENKINT KÉTSZER : VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN. évii) fél évre . u<‘‘'y«,lévre K 1,0 FIZETÉSI A 1* : Eyy szám ára 7 kr. (5 fit — kr. 3 fit — kr. i| 1 fit »0 kr. ' Városi s megyei érdekeink közlönye. SZERKESZTŐSÉG: SZF.I IT-ANNA-U'i CZA 3Í7. SZÁM, Iliivé ;i I M.J.» sj /. i * 111 ■ i 11' rris/.ét illető kii/.leinén y ek kiiMiiinlíík. KIADÓHIVATAL : SZÉCHENYI-JÉR 331. SZÁM, liov.-V a lap hivatalos s a magán liinlelései, a uyiI(félbe szánt közlemények, előli/,ölési pénzek és reolamálások intézeinlők. HIRDETÉSEK. IIIVATAI.OS lllll'UHTHRIii; ; I szótól 100 szóig — fi t 75 kr. 100-200 ig . I fi t 50 kr. 200 - 300-ig , . 2 fit 25 kr. Bélyegilij 30 kr. IM AGAN-III líOKTKNKK iiegállapoihís szerint legjn- tányosahhnn közöli etilek. NYU,TTÉR sora 20 kr. A gyilkos hazugság. Esztergom, decz. 17. A mai embereket ál-becsvágy űzi a becstelenségbe és ál-becsül etérzés a Italálba, a hazugság, a gyilkos hazugság uralja a modern társadalmat s kényszeríti félelmes hatalma alá. Mindnyájan anyagilag és erkölcsileg viszonyainkat meghaladó életmódot folytatunk : többet adunk ki, mint beveszünk s magasabbra tartjuk magunkat, mint vagyunk. A hazugság pedig, melyet háizi.tűzhelyünknél, saját keblünkben neveltünk fel, csakhamar erőt vett összes érzel- meiuken, összes viszonyainkon egyáta- lán a társadalmi léten és csak szerencsés véletlen, ha minden kijárás nélkül való zsákutezába, végzetes katasztrófához nem vezet. A mi azon szegény férfiúval történt, kinek friss sírja fölött egy vigasztal- hatlaii özvegy és három árva gyászolva kesereg, a nap minden óráján közülünk bá rk ivei m 11 ge she tik. Az uralkodó társadalmi viszonyok, a becsületről alkotott ál-fogalom terrorizált zsarnoksága ellen, melynek mindenki hódol és ellenállás nélkül aláveti magát, nem óv meg a legtisztább s legjámborabb jellem sem, nem a leg- jogosultabb tudata annak, hogy életünkkel a közjónak ép oly hasznos, mint szükséges szolgálatokat tehetünk, tenni kötelesek vagyunk ; nem óv meg a gyámolitásra szorult soktagú család iránt tartozó legszentebb kötelesség sem, mely családnak pedig egyedüli támasza vagyunk, attól, hogy a társadalom vérszomjas bálványa egyszerre előttünk teremjen, az ál-becsütetfogalom a hazugság elénk álljon, egy drága, tiszta, a jónak s nemesnek lekötelezett életet áldozatul kívánjon s el is vegyen — semmiért. Sem szó, sem Írás, még a büntetőtörvény sem, mely a párbajt a büntetendő cselekmények közé sorozta, nem voltak képesek mérkőzni a hazugsággal, mindeneket uraló varázserejének átkát megtörni. Nem csoda! A baj gyökere nem ott van, a hol rábeszélés, intés és nem inf'aináló büntetés hatni képesek. A közvélemény valamennyi közege elismerésre méltó egyetértéssel alkaimul használja] a legújabb szomorú eseményt, hogy a párbaj-mániát ostorozza, a társadalmat a legerősebb hangon megleczkéztesse azért, hogy a hazugságot uralkodni engedi magán. De a baj gyökerére s azon archimedesi pontra, melyen egyedül lenne az emeltyű, sikerrel megtámasztható annak eltávolítására, úgy sem mutatott. Még itt is érvényesíti félelmes hatalmát az uralkodó társadalmi hazugság s az egész világ félénken meghátrál előtte a helyett, hogy az igazság, nak megadná az őt illető tiszteletet. Mi megmondjuk az igazat: a párbaj- mánia hatásos megszüntetésének a hadseregből kell kiindulnia. A meddig nálunk, különösen mivel az általános védkötelezottség folytán minden fiatal ember’ minden heves vérmérséklet s éretlen szellem, túláradt szív és fantasztikus fő besoroztatik, a tisztnek megvívnia nemcsak szabad, hanem kell; a meddig a hadseregben a párbaj nemcsak hogy nem bűn, hanem épen becsületbeli szent kötelesség, addig nem szűnik meg a gyilkos embermészárlás, addig a bajtárs bajtársát, vérrokon vérrokonát, az úgynevezett lovagias ember a lovagias egyént, ki útjába botiik, lekaszabolja a vérszomjas bálvány oltárán. Hol van a valódi gentleman hazája, ha nem Angliában ? Dicsekedhetik-e valaki azzal, hogy bátrabb, talpig becsületesebb, mint a britt katonatiszt? És ime, a valódi angol gentleman nem verekszik meg, az előkelő britt katonatiszt a kihívást olybá veszi, mint csúf gyanúsítást. Es az angol hadseregből indult ki számkivetése a párbajnak, mint a becsületről alkotott fogalom gyalázatos meghamisításának, becstelen alattomos hazugságnak, mely azon ürügy alatt, hogy erkölcsi sérelmet orvosol, tátongó sebet ejt a testen, derék férfiakat nyomorékokká tesz és ártatlan családokat segély nélküli nyomorba, Ínségbe és kétségbeesésbe dönt. Jól tudjuk, hogy ez egy csapásra nem fog menni; de legalább annyinak kellene történnie, hogy a katonai be- csüietbiróság mindig a párviadal előtt ülne össze annak megállapítása végett, hogy vajj.011 ezen középkori kisértet az adott esetben valóban mellőzlietlon-e, annak okvetlen meg kell-e történnie ? Feltétlenül meg kell engedni, bogy a tévedést, olliamarkodást beismerni s érle bocsánatot kérni lehessen a nélkül, hogy ezen becsületes cselekmény miatt gyávának tartassák valaki. Karácsonyi ajándékok. Esztergom, decz. 17. A fővárosban, a vidéken és az egész országban karácsony táján a kereskedelem a legélénkebb forgalmat csinálja. Mert nemcsak a gyermekekről emlékezik meg a kis Jézuska, hanem általános szép szokás, hogy a karácsonyfa alatt a felnőttek is találnak egy-ogy kedves meglepetést, sőt ott is, a hol talán karácsonyfát nem szoktak állítani, a rokon családok, jó ismerősök, jó barátok és jó barátnők meg nem fe 1 ed k eznek egy másról. Apró csecsebecsék és drága értékes ajándékok egyaránt megteszik utjokat, hogy a szív érdemeit, a szeretet, a bála, a kölcsönös ragaszkodás és becsülés kifejezését tolmácsolni igyekezzenek. Szép és nemes szokás ez, moly az élet lázas küzdelmeiben, a modern érdekek harczában mindinkább lazuló társadalmi kapcsokat hivatva van szorosabban fűzni s az emberek közt az érintkezés melegségét, a jó viszony áldásait s a szeretet örömeit terjeszteni. Épen ezért ki kell fejeznünk azt a meggyőződéseket, mely — hiszszük — minden ajándékozó és minden megajándékozott meggyőződése is, hogy az ajándék becsét nem annak pénzbeli értéke teszi, hanem az a gondolat, az a törekvés, melyet képvisel. MÚLTAK EMLÉKE. Te, te mindig, örökké te Es a múlt, az jár velem, Bűvös éjek . . . csók . . . ölelés, Mindenütt azt keresem. Oh, be meg is átkoztál te Oh, be meg is engemet, Hogy a szivem soha, soha Téged már el nem feled! Gróf VAY SÁNDOR. LESZ MÉG IDŐ • • • Lesz még idő, hidd el, eljutsz oda, Reszketve borulsz le asztalodra, Legyőz egy nehéz gondolatod S jól fog esni rajta Engem elsiratnod. S ha vigasztalanul hallgat minden S keresed hová lett szavam innen, Megszólít egy nagy, elnyomott panasz... S fájni fog neked, hogy Eldobott szivem az . . . HALÁSZ FERENCZ. Hiú tori reménysk. — Elbeszélés. — I. — Jaj Istenem ! ki az ? — keidé az ajtón belől egy leányka, midőn a szegényes külsejű fiatal ember az ajtón zörgetett. — Én vagyok, Leon kisasszony, tessék kinyitni! felelt szerény hangon a különben csinos fiatal ember. — Ali! csak ön az ? — hangzott belülről, és egy alig tizenöt éves leányka kedves arcza tiint elő az ajtó mögül. — ügy megijesztett! — folytatá — épen hajamat rendeztem, s azt hívéin, valaki .. . más jön ! — Az ügyvéd ur kéreti azt a levelet, melyet délben egy paraszt ember hozott! — szólt a fiatal ember. — Igaz ! Elfeledtem neki átadni. — Itt van ! felelt a leányka, midőn a levelet kikereste, miközben a szegény ügyvéd-bojtár ábrándos szemekkel nézte őt. — Bocsánat, lia megijesztettem! — szólt kérőleg s a levelet átvéve, távozott. — Nem tesz semmit! — nevetett a leányka, s folytatá bajrendezését. — Csak ön az ! — ismétlé magában a fiatal ember, midőn a lépcsőkön lefelé ment. Igaz ! Csak ! — A szegény patvarista, ki tudja meddig nyomorog még ily alárendelt helyzetben s főnöke leányának ő bizony «csak» marad. Csalóközi Béla egy nagyot sóhajtott s az irodába lépett, átadta a levelet és leült dolgozni, — de a toll sehogysem akart vígan haladni kezében. A mentő óra vágre elérkezett s köszöntve főnökét, elhagyta a börtönt, hol vidám ifjúság helyett komor gondolatok keseriték napjait. Lakására sietett. Csekély holmijával, mi egy kézi táskába fért, s egy pokollal szivében hagyta el szállását. Á házhoz érve, hol szép álma el foszlott egy szó, egy haragos szempár láttára, megállt. Kalapját leemelő s ünnepélyesen megeskűvék, hogy addig nem nyugszik, mig e büszke nőt megalázva, térdein nem látja. És a világba indult küzdeni nyomorral, küzdeni szenvedéssel. Sok ideig kóborolt az utczán, midőn egyszer háta mögött jól öltözött fiatal ember szólalt meg : — Servus Béla ! Te vagy-e csakugyan ? Béla reá tekintett, ajkán az öröm mosolya jelent meg s mindkét kezét nyújtva szólt : — Jó reggelt Zoltán ! Hol veszed itt magadat ? — Jaj kedves barátom, azt is meg fogod tudni — felelt az, karját Béla karjába fonva — de előbb mond el te, hogy és mint vagy ; mit jelent e táska ? — Rosszul, Zoltán ! Nagyon rosszul! — Vizsgáimat letettem. Ügyvéd vagyok és szegénységem mégis arra késztet, hogy segédeskedjem nyomorult 30 forint havi bérért. Zoltán végig nézett egykori tanuló társán s látta, hogy igazat beszél. — Nagyon szegényesen nézett ki. — Es kinél vagy ? — Borteleky Elemér köz- és váltó-ügyvédnél, azaz hogy csak voltam, mert mától fogva szabad vagyok. — Hogy értsem ezt Béla ? Béla elbeszélte egész élettörténetét utolsó egy ottlétük óta. Zoltán csendesen hallgatta, az tánigy szólt: — S elfogadnád, ha én sorsom javítására szolgálatomat felajánlanám ? Béla hálásan tekintett barátjára. — Hogy kérdezhetsz ilyet, Zoltán ? — szólt — vájjon nem szívesen veszi-e az utas,, ha neki szállást adsz, az éhező, ha éhét csillapítod ? — Engedj meg édes Bélám, de nem akartalak sérteni, mert ismerem érzékenységed s büszkeségedet ; ily alakba kellett ajánlatomat burkolni! Béla hálásan szoritá meg Zoltán kezét, s ez folytatá : — Nagybátyám elég jól áll, a mint tudod, de kissé szeszélyes s igy igen kevesen vannak az ég alatt, kik vele ki tudnak jönni. Ügyvéde a napokban mondott le ügyeinek kezeléséről és én most téged akarlak bevezetni hozzá. — Fogadd előre is köszönetén! érte, barátom ! — Igaz, hogy egy kissé kell tudnod tűrni, mert az öreg, mióta neje meghalt s gyermekei nem maradtak, fejébe vette, hogy rokonai várják halálát a vagyon miatt s egy kissé ideges lett. — Megtanultam én már tűrni és szenvedni — felelt Béla sóhajtva. — Évi járadékod ezerkétszáz forint és szabad lakás lesz, ha az öregnek kedvében jársz és megszeret, lesz egyebed is. Tehát számíthatok reád. ? — Mindenesetre, kedves Zoltán s baráti jó indulatod sem lesz nálam elfeledve.
