Esztergom és Vidéke, 1887

1887 / 90. szám

KSZTURHOM IX. ÉVFOLYAM

90. SZÁM.

CSÜTÖRTÖK, 1887. NOVEMBER 10.

MEGJELENIK HBTENKINT KÉTSZER:

VASÁRNAP ÉS_CSÜTÖRTÖI<ÖN.

HI.ÖlN/.UTliSI AU :

egész évre .... ..................................0 fit — lcr.

fél évre.....................................................................3 fit — kr.

negyedévre..............................................................1 frt 50 kr.

E

yy szám ára 7 kr. ____

V

árosi s megyei érdekeink közlönye.

SZERKESZTŐSÉG:

SZENT-ANNA-UT&A 3!7. SZÁM,

hová M Inp s/,ollmni részét illető közlemények küldendők.

KIADÓHIVATAL :

S_._ NYI-TÉR 331-SZÁM,

Imvá a lap hivatalos s a. magán hirdetései, a nyi11térbe szánt közlemények, előfizetési pénzek és reclamálások intézendök.

HIRDET

HIVATALOS HIRDETÉSEK ;;

1 szótól 100 szóig — frt 7ő kr.

100 —200-ig . J frt 50 kr.!

200-300-ig . 2 frt 25 kr.:

Hely égd ij 30 kr.

ESEK.

A1AGÁN-IIIRDETÉSEK

megállapodás

tányosabhan

szerint legjn- közöltetnek.

NYILTTER sora 20 kr.

Tanítóink érdekében.

Országos mozgalmat indítanak meg a győrvidéki tani tó-egyesület tagjai. A mozgalom az országgyűlés csarnokai felé tart. A győri tauitó-egyesület ugyanis felszólította az ország összes egyesületeit, hogy a hozzánk is beküldött felhívást magukévá tegyék s azt kerületük országgyűlési képviselőjük által az országgyűlés elé terjeszszék. Negyedszázezer tanító egyesült kérését, nem mellőzheti a törvényhozás. A felhívás egész terjedelmében a következő :

Nagyságos országos képviselőnk ! Tanító-egyesületünk, bár elvben kezdettől fogva helyeselte a néptanítók anyagi helyzetének javítására ezelzó törekvő seket, mindeddig tartózkodó állást foglalt el, várván, mig az ügy a nyilvánosság terén annyira fejlődik, hogy alapos remény lehet azt diadalra juttatni. S úgy hiszszük, ez idő már elérkezett.

Most, midőn az anyagi reformtörekvés hullámai egész területén felzavarták a paedagogiai világ csendes víztükrét, midőn a legszűkebb tanítói ta- nácskozmánytól a parlament üléséig a tanítók helyzetének javítása lelkesíti a szónokokat, midőn a sajtónak rokon- szenve osztatlanul mellettük nyilatkozik, midőn a néptanítók kérő hangja a Lajtától a Hargitáig egy hatalmas akkordba olvad össze : okvetetlenül fel kell emelnünk szavunkat.

«Tudomány, egészség, vagy on osság.» E jelszót irta zászlajára közoktatásügyi miniszterünk.

Oly vagyonosság alatt, mely hivatva

AzJsilergiíMfilámja.

— Elbeszélés. —

Y.

(Befejezés )

Daruvárj összerombolt boldogsága romjain állott. Kimondhatatlan fájdalom nyilallott végig szivében, mikor az anya arra kérte, hogy hazudja oda beteg leányának azt, hogy nem szereti, hogy lemond róla, hogy eddig se szerette, hogy csak kaland az egész, a melylyel nem kell sokáig törődni. Azután igy szólott:

— Asszonyom, végig hallgatóm önt és most meg fogja engedni, hogy nyílt kérésére nyílt őszinteséggel feleljek s hogy válaszomat oly nyugodtan hallgassa végig, mint én. Ön azt követeli tőlem, hogy nyúljak a keblembe s hogy szakítsam ki a szivemet tövestül. Csak az anyai akarat teljesedjék ; tagadd meg érte, hogy érző ember vagy ; miért lennél boldog, elégedjél meg a puszta emlékkel, boldogságodat add nekem, szükségem van reá, ezt kívánja hitem, ezt kívánja vagyonon! és ezt kívánja gyermekeim érdeke s föltéve, hogy kérésére hajolva, odadobnám szivemet és boldogságomat, az ön előítélete ki lenne elégítve, de azzal két lelket ölnék meg: Emmáét és a magamét. Hát könnyebb két léleknek szenvednie, mint egy vak előítélettől megválni V Emmát majdnem egy év óta ismevan az ország jólétét biztosítani, csakis harmonikus vagyis arányosan elosztott vagyonossá got éri hetünk ; oly vagyo- nosságot, melynek áldásaiban minden állampolgár részesül, nem csupán a közvetlen anyagi érdekeket űző osztályok, hanem az ország szellemi érdekeit képviselő állások, hát a néptanítók is. «Midőn Istep " t' hidalom alapítását elhatározta, azt akaiui, hogy mindenki meglelje abban boldogságát és a saját érdeke által legyen hozzákapcsolva» — mondá Bossnet — a hires állambölcsész. Tudta ő, hogy az életet nem erény hősök, hanem közemberek alkotják, főkép pedig a családapák, kik ha maguk emelkedett lelkűlettel viselnék is a szegénység terheit, de midőn éhező gyermekeik és szenvedő nejük sápadt arczába tekintenek, elhagyja őket a fenkölt érzés és meg- szólamlik keblükben a közönséges ember. Nos, hát kapcsoljuk a néptanítót is saját érdeke által a társadalomhoz, adjunk neki megfelelő anyagi részt, hogy kedvvel és lelkesedéssel, működhessék feladatán.

De hát nincs a tanítónak rendes jövedelme ? Nincs neki 300 frt biztosított minimuma ? Van ; ámbár sokszor csak papíron. Elég derékség kell ugyan hozzá, ennyiből tisztességesen megélni, de tulajdonképen nem ez teszi sorsát oly súlyossá; hanem az, hogy kitől kapja és hogyan kapja? Kinek a kezébe van letéve egész létele ? — A néptől és a népébe.

Nem kell magyaráznunk, hogy mily sajnál atramél tó a helyzete annak a

hivatalnoknak, kinek az annyi oldalról nyomott és sarczolt köznép jóakaratából kell élnie; szolgalelküek szolgája az, sokszor koldusok koldusa. Ez magyarázza meg azon sajátságos tüneményt, hogy midőn egy tanítói állást hirdetnek, valóságos népvándorlás indul meg érte ; s a 24 ezer tanító közül 4 ezer állandóan utazik, állást keres cserél vagy e czélból jön-megy. Ez tarthatatlan, szégyenletes állapot. Oly vagyont kell a tanitónak biztosítani, mely őt hivatalában önnállóvá, működésében függetlenné teszi ; függetlenné nem a fölötte szükségképen álló felsőbbségtől, hanem illetéktelen közegek beavatkozásától, nyomasztó gondok-, elmaradások-, adósságoktól' s az ezekkel szükségképen összekötött önérzetölő megaláztatásoktól.

Ezen siralmas állapotok megszüntetésé végett következő reformokat kell életbe léptetnünk :

1. A falusi néptanítók fizetésének minimuma 600, a városiaké 800 frt legyen. Fizetik az iskola fentartói. — A felekezetek, reméljük, szívesen elfogadják e javítást, valamint 1868-ban az első megállapítást.

2. Ötödéves pótlékul e fizetések 5%-át kapják. A 600 és 800 frt fizetéssel jól egyformára teszszük a tanítói állások jövedelmét, az ötödéves pótlékkal pedig teljesen helyhez kötjük a tanítót.

3. 30 évi szolgálat után, munkaképtelenség esetére teljes fizetésöket kapják, és pedig 500-at az országos tanítói nyugdíjalapból, a többit az iskola fentartói tói, Egyébként pedig tartoznak

40 évig szolgálni, hogy ugyanezt a nyugdijat nyerjék.

S kitől, mely hatóságtól lehet ezen reformot remélni ? Nézetünk szerint e kérdést máskép, mint országos törvény- hozás utján sikeresen megoldani nem lehet. De mi csak a szükséges nyomatéket, szankeziót várjuk az állami törvényhozástól ; az elintézést, foganatosítást más hatóságnak szánjuk.

Négy tényező az, moly jelenleg a népiskolaügyre befolyást gyakorol: az állam, a felekezet, a község és a megye. Melyik fogja a végzést foganatosítani ? Az állam újabb időben sok jóakaratot mutatott a tanítók érdekében ; de nem hiszszük, bogy a jogaikra féltékeny felekezetek az iskolaügy e fontos fogantyúját hajlandók volnának kezébe adui. A felekezet maga is világi hatalomra szorul végzései érvényesítésére, s a végrehajtás rideg karjával megsemmisíthetné hívei ragaszkodását; a község épen az, melynek önkényétől a tanítók e tekintetben szabadulni kívánnak. Marad tehát a megye, alkotmányos jogaink ezen palládiuma, mely a végrehajtási funkeziót iskolaügyekben amúgy is teljesiti. A megye törvényhatóságát oly egyének képezik, kik nem az elvont állameszmét képviselik, mint államhivatalnokaink, hanem a közelfekvő viszonyokat és érdekeket tekintik, miért is nagyobb bizalommal találkoznak a különféle iskolai tényezők részéről. Oda kell tehát hatnunk, hogy vállaljon a megye teljes felelősséget a tanítók szerződési járulékainak behajtása iránt és szecsak nagynehezen tudták ellenfelétől elválasztani.

Miklósra, midőn e vad hyena körmei közül kiszabadult, alig lehetett ráismerni. Egészen össze volt vérezve.

Jakab még ott állt, a serkenő vér meg- döbbenté, a düh azonban még egyszer s utoljára győzedelmeskedvén, kiáltá :

— Most már elveheted áldozatodat ! . . . s ezzel kirohant.

E perezben a mellékszoba ajtaja megnyílt és az iszonyú küzdelem által fölriasztott szerencsétlen Emma lépett ki, kezében rózsabimbóval.

— Miklósom, szerelmem ! — szólt lágyan — jöjj, már régen várlak, számodra már megkötöttem menyasszonyi koszorúmat ...

A szegény leányka megőrült.

*

* *

Miklóst ezentúl is. mindennap láttam, sebe veszéljres volt, de orvosai ügyessége megmenté. Most tengeri fürdőket használ.

v

Emmát Bécsbe vittek. Őrültségé szelíd, mint lassan elhamvadó élete ; mindig koszorúkat köt Miklós számára.

Azt mondják az orvosok, hogy a szegény Emma már az eleven halottak közé tartozik. És Miklós ? El fog még vergődni összetörött szivével, a mig boldogságának fájó emlékei örökre meg nem enyhítik . . .

Y. MÓR.

rém, azt Tannerné tudta s tudtával kezdtem e házhoz járni, Emma és én boldogok valánk, szerelmünknek csak egy czélja volt a közös boldogitás. Tannerné indítványára írtam önnek, mert addig csak azt tudtuk, hogy egymást szeretjük, hogy egymásért élűnk. Tannerné később megbánta, vagy megirigylé' boldogságunkat és konkolyt szórt közénk, mi daczolánk ; nekem Emma előtt semmi titkom nincs, elmondám neki anyagi állásomat, elmondám első házasságom szerencsétlen kimenetelét, mindent elmondtam, semmit, semmit sem szépítve, még saját hibámat is elárulva.

Megvallom, ekkor czélom volt Őt magamtól elidegeníteni, de nem sikerült, őszinteségem még ragaszkodóbbá tette. És most, miután tudom, hogy nélkülem nem élhet, most dobjam el őt magamtól, hogy az ö boldogtalanságának is oka legyek ? ! Nem, asszonyom, ezt ön nem kívánhatja tőlem, nem ezt én nem tehetem . . .

Mig Miklós beszélt, halvány arczán meglátszott, hogy szavai tiszta érzelmek tol- mácsolói, Cardenné asszony fejét kezére támasztva hallgatott; az anyai szeretet a hitköiéssel s adott szavával küzdött keblében. Nyugodtan kelt föl, arczán túlvilági ihlet ragyogott. Miklós lábaihoz borult.

— Uram! — esdekelt — a boldogtalan nő kéri önt, mentse meg Emmát és az anyát. . . Isten a tanúm, én nem akarom sem önt, sem leányomat boldogtalanná tenni, ne tétovázzon kérem, jöhet még feláldozó perez és még boldogok lehetnek ! Legyen önnek az isten irgalmas !

Miklós hiába akarta a szenvedő anyát felemelni; talán ez volt az anya utolsó

küzdelme, talán e küzdelem után meghódol, ha épen e válságos perezben be nem lép Jakab, a ház daemona. Szilaj szenvedéllyel lépett a térdelő asszony elé.

— Ki előtt térdelsz, anyám ?! — szólt és anyját gyorsan fölemelé.

Miklós alig bírta megfékezni haragját.

— Ki előtt ? — folytatá — ez előtt az uracs előtt, ki saját vagyonát elpazarolván, most atyáink nehéz verítékeivel szerzett vagyonával akar boldogulni, a ki nem Emmát, hanem vagyonát szereti. Oh ismerlek én már titeket, ti született urak, ti nem tudjátok mi a küzdelem, elfogadjátok a sült galambot, habár a pokolból röpülne is felétek . . .

— Uram! szólt M\kló>\ de beszédét nem folytatható, mert Jakab közbevágott :

— Mit uram ? ! ilyenkor, mikor vágyón- vadászaton vagy és szükséged van a zsidóra : «uram,» de midőn tárczád a zsidó pénzével tömve van, akkor: gyűlöletes zsidó, zsidó, zsidó ! a czimünk. Anyám, mit kérsz tőle ? . . . ennek nincs a leányra szüksége, adjunk neki pénzt és le fog mindenről, még égi boldogságáról is mondani.

Yannak perczek, midőn a legtürelmesebb ember is kitör, midőn indulatunknak vak eszközeivé leszünk, Miklóssal is igy történt, a megbántás szivéig sérté ; az ész és szív megszűntek működni, az indulat nem ismert határt. Jakabot arczul csapá.

Jakab e perezben hyénához hasonlított, zsebéből egy kést vont elő s azzal a támadásra készületlen Miklósra rohanván, azt hirtelen a földre torité. E küzdelem zajára az egész cselédség összefutott és Jakabot