Esztergom és Vidéke, 1886

1886-07-18 / 57.szám

VASÁRNAP. 1886. .IUI.. ÜAL 1 täuUM es YllfJJLL MEGJELENIK HETENKINT KÉTSZER : VASÁRNAP ÉS_CSÜTÖRTÖKÖN. ELŐ FIZETÉST ÁR : egész évre 6 frt — kr. fél évre 3 frt — kr. negyedévre 1 frt 50 kr. Egy 8*ám ára 7 kr. Városi s megyei érdekeink közlönye. SZERYÍs7fÖSÉG: SZENT-ANNA-UTCZA 317. SZÁM, hová a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. KIADÓHIVATAL: t SZÉCHENYI-TÉR 33L SZÁM, hová a lap hivatalos s a magán hirdetései, a nyilttérbe szánt közlemények, előfizetési pénzek és reclamálások intózendők. HIRDETÉSEK. HIVATALOS HIRDETÉSEK : 1 szótól 100 szóig — frt 75 kr. 100 -200-ig . ' 1 frt 50 kr. 200-300-ig . 2 frt 25 kr. Bélyegdij 30 kr. MAGÁN-HIRDETÉSEK megállapodás szerint legjn lányosabban közöltetnek. NYILTTÉR sora 20 kr. NINCS KÉNYSZER-DOLOGHÁZ. Esztergom, jul. 17. (Gry. J.) A mai kor túlhajtott liberalismusa és humanismiisa sok olyan dolgot eltörölt a régi jó idők szokásaiból, és intézményeiből melyeknek keserű gyümölcseit mai napság lépten nyomon érezzük. Egykoron azokat, kiket a természet jó testi erővel megáldott, de a hitvány kényelem hajhászat, vagy más egyéb erkölcsi fogyatkozások folytán szükséget szenvedvén, nem a munka áldásaiban kerestek enyhet és nyugalmat, hanem a munkás társadalom zsírján élősködők módjára inkább henyéltek, koldultak, loptak vagy raboltak ; az ilyen mihasznák számára készeu álltak a kényszer dologházak, a hol kellő felügyelet mellett több-kevesebb ideig dolgozniok kellett, miből kettős haszon háramlott reájok, de a társadalomra is. így a kényszer-dologház munkása nemzetgazdasági szempontból megszűnt here lenni, s mint ilyen hozzájárult a nemzetgazdasági erők gyarapításához, megszűnt naplopó és ember ársai nyűgje lenni, másrészt képessé avatta önmagát a munkára, mely az emberi létfeltétel alapjául szolgál; továbbá a munka becsét és értékét a dologházban megismervén akkor, midőu a dologház kényszere reá nézve elenyészett, az itt gyűjtött s elbocsátásakor kezeihez juttatott összegből magának hasznos kereseti forrást nyithatott, szóval a dologház ugy physikailag mint erkölcsileg javított hasznavehető embereket adott vissza a társadalomnak, melynek kebelén a dologházi jelöltek teremnek. Napjainkban a szélsőségig menő humanismus behozta a tolonczintézményt, mely a munkakerülők és csavargók részére uem elrettentésül, hanem melegágyul szolgál. Az a toloncz kinek életphilosophiája csak a munkátlanságban összpontosul, kinek semmi iránt nincs érzéke, a mi őt tisztességes foglalkozásra serkentené, az ilyen hitvány testanyagra csak jótétemény, ha egyik községtől a másikig utaztatják, s a községek terhére helyenkint étellel ellátják. Hiába viszik őt származási, vagy illetőségi helyére, — mint munkakerülőt ott sem fogadják tárt karokkal, hanem teljesen sorsára hagyva megtűrik, azonban az illető nem tűrhetvén sokáig szülőföldjének ingyen táplálni nem akaró »szükkeblűségét« csendesen tovább osonva más jobbnak ígérkező otthont keres, vagyis ismét beáll toloncznak, mert hát ezen mesterség legjobb a rosszabbak között azért mivel e mellett dolgoznia sem keli és ennivaló még is akad. Igy vau aztán, hogy némely toloncz számtalanszor visszakerül szülőföldjére a nélkül, hogy valaha munkálkodott volna. Lehetne-e ilyen állapot kéuyszer-dologházak mellett ? Hát a töménytelen sok koldus, kik zaklatásaikkal folyton ostromolják a békés polgárokat mind munkaképtelenek ? — Egyharmad része igen, de kétharmad része önhibájából tönkre silányult dologkerülő csavargónak, kiknek látása sokszor eszünkbe juttatja a kényszer-dologházat. Egy németországi városban élt egyszer egy JÓSZÍVŰ nábob, a kinek életczélja a szegények felsegélyezése vala. O senkit sem bocsátott el házából alamizsna nélkül, a miért is nem csak százával, hanem ezrivel keresték fel a nyomorultak. Természetes hogy a dologtalan munkaképes csavargók képezték azok legtöbbjét. Végre mások tanácsára megsokalá az alamizsnálkodás ezen módját a munka kerülőkkel szemben, s a minden szegényt befogadó házra a következő feliratú táblát függeszté ki: »a munkaképes szegények önkénytes dologhaza«. Az illető jóltevő nagy faraktárt állított fel udvarán, hol a betérő munkaképes koldulók favágásra szólittattak, a miért tisztességes étkezést és 50 kr. napibért kerestek. Vájjon mi lett ezen intézkedés eredménye ? Az, hogy az ezrekre menő munkakerülők sem az önkénytes dologház, sem a város táján nem mutatkoztak többé, mert a város polgárai a »szegény utazokat« nevezett dologházba utalták kenyér keresés végett. Ilyen tehát a munkakerülő csavargók életnézete : élni mától holnapig, inkább koplalni, fázni, hajléktalanul bolyongni s ha hozzá férhetnek lopni, koldulni, csak dolgozni nem. Ugyan hol van ezek számára a kényszer-dologház ? Hát az oláhczigányok mit vétenek ? Talán ezeket nem lehetne a dologházi kényszerrel megfékezni, és tisztességes foglalkozáshoz szoktatni, mint időnkint meg-megujuló tömeges rablásaikat eltűrni ? De az emberbaráti érzelem nem engedheti, hogy valakinek cselekvési szabadsága a szabad szellem nyilvánulásaival egyetemben a kényszer-dologházba legyen eltemetve. —• Az emberiség sokadalma csak ugy nyújthat »érdekes« képet, ha a kumanismus czégére alatt diszleni hagyjuk köztünk a csavargó, dologtalan, és szédelgő mákvirágokat. A JUBILEUMHOZ. in. (Magyarország aranymisés prímásai.) A történet lapjai sok nagyot és szépet tartalmaznak Magyarország prímásairól : a felől azonban, vájjon arany misét tartottak-e, keveset találunk följegyezve, Hogy közülük többen elérték a papi életkor azon pontját, melyen közönségesen véve arany-misét tartani lehet és szokás, kételkedni nem lehet; minthogy sokau huzamosb ideig birák azon méltóságot, melyre rövid idő alatt eljutni igen keveseknek adatott tehát melyet hosszú ideig dicséretesen vitt egyházii szolgálatnak kellett megelőznie. Boldog Sebestyén (1002--1036) ki 334 esztendeig volt esztergomi érsek, Boldog Bánffy Lukács (1158—1178) ki hosszú életűnek mondatik, Kanizsay János (1387—1418) ki 31 évig korín ányzá az esztergomi megyét, Bakács Tamás (1497—1521) ki 24 évig, Várady Pál (1526 -1549) ki 23-ig volt Az „Esztergom ésVidáke" tárcája. AZ UTCZAN. GY szeretlek látni téged : Némán, büszkén, hidegen; Hogy mid vagyok én tenéked, Ne sejtse más, idegen. Titkainkat eltemettük Ezer édes csók közé, Nem tud róluk, esak a rózsa, Amely kebledet födé. Tépjed szót a rózsa szirmát, Árulónk igy nem^lehet, S szivünk hangos dobbanását Nem értik az emberek. Nézz reám, hogyha találkozunk Némán, büszkén, hidegen : Hogy mid vagyok én tenéked, Ne tudja más, idegen. KEMPELEN FARKAS. A K0NCZERT GRÓFNŐ. (Ifjúkori memoirjaimból.) Legutoljára talán három éve már, a lagúnák városában láttam őket. A conczert grófnőt és leányát. Szép augusztusi éj volt. A canalek bágyadt fülledt levegőjét friss szellő kergette el, magával hozva a nyilt tengerről az üditő, sós illatot. A piazza di san Markón elült a zaj. A bóbitás galambok rég megvonultak a campanile csipkés rovátkái közt, a zenekar hazatakarodott, a járókelők eltűntek a szűk sikátorokban csak néhány spleenes angol és szőke fürtű, pápaszemes német ült némán a café Fortoni márvány asztalainál. A saison morte dühöngött Velencze fölött. Az ólomkamrák tikkasztó melegét éreztük a Zido partján is, s az unalom Shakespeare i mérveket öltött. Még az örökké vidám gondolierik is Lenau bús lovagjaivá változtak; az éj csöndjét nem verte föl a »Bella Venecia« únos-untig hallott édesbús dallama, csak távolból, a canale grandé felől hangzott a vaporetto fütytye. Kikötött s mint a napszámos fárasztó munkája után, hosszú sóhajjal tért nyugalomra. Ábrándok lopóztak szivembe öntudatlanul. A hold ezüst lepellel vonta be a Dogana hatalmas kupoláját és végig táncoltatá sugarait a piazzeta márvány koczkáin. Képzeletemben feltűnt a XVI. század ártatlan, bájos leánykája, ki illatterhes, langyos éjeken, rózsákkal borított gondolán ül jegyese oldalán s merengve nézi a csillagokat. Valamelyik zsibárusnál láttam ezt a képet, s most akaratlanul megelevenüft előttem. Szinte hallani véltem az ifjú lázas suttogását, s azt az olvadó, meleg hangot, melyen a fehér ruhás tündér válaszát rebegi. — Almos vagyok, — selypített egy hang mögöttem s egyszerre kiragadott ábrándjaimból. Hátrafordultam: ki beszél itt magyarul? Termetes, elhízott asszonyság ült az egyik asztalnál, mellette egy leányka. Félhomály födte őket, de szemem a félhomályon át is tisztán látta, hogy két ritka teremtés ez az asszony, meg ez a leányka. Negyven és ötven év közt lehetett a kövér hölgy. A kiéltség mintaképe. Széles, petyhüdt arczán mikroskópium sem fedezte volna fel a szépséget, de szemei, ah a szemek! — még mindig tűzben ragyogtak. Vastag ajka felbillent s megsárgult fogak vigyorogtak elő. Viharrongált, tollas Rembrandt kalap trónolt hamis fürtökön s megkopott, fekete csipkés selyem ruha vetett ránczokat az egykor termetes, de most láthatólag rokkant bájak fölött. A kis leányt félig elfödte. Az első pillananatra csak a világos vászonruhát és a nagy szalmakalapot láthattam. A székrecsegésre mindketten felém fordultak, s most a holdvilág egyenesen rájuk veté áruló világát. A borzadály lepte meg minden tagom. Kísérteties arcz meredt reám a nagy szalmakalap alól, egy női arcz, melyről nem tudta volna senki sem megmondani: gyermek arcza, vagy egy elvirágzott korán leélt asszonyé ? Mintha Grévin viasz múzeumából hozták volna. Nagy üreges szemek, fakó arczbŐr, melyet a hold még sáppadtabbá tett, elnyúlt vonások és festék a legrikitóbb összevisszaságban e különös, félelmes arczon. Az unalom szinte kiáltott szája szögletéből s a nagy, kékes gyürűh szeme alatt átvirasztott éjekről tanúskodtak. Ez a vénasszonyi fej gyönge, kis gyermeki testen nyugodott. Sovány karok, még soványabb lábszárak és igazán darázs derék, melyet egy magyar paraszt keze kényelmesen átfoghatott volna. Soha ilyen ellentét a fej és a test között. Harmincz év külömbség volt a kettő ! között. A vénasszony kis leány rám merész té nagy szemeit s aztán vontatott, éles hangon szólalt meg : — Mama, ez az úr bámul minket. Tehettem volna, hogy játszom a külföldit s nem figyelek szavaikra. De a kíváncsiság égetett, megtudni: kik e különös lények, kik elhanyagolt toiletteben fagylaltoznak Velencze legelegánsabb kávéháza előtt. )