Esztergom és Vidéke, 1886
1886-04-25 / 33.szám
Melléklet a /, „ESZTERGOM és VIDÉKE“ 33-ik s z á m á h o z. ESZTERGOMI LEVÉL. (Rózsavizes világ.) Aranyfelhökön jön messze Szerecsen- országból egy gyémántos kanná rubintos szemíí, rezes csőríí, szivárvány szárnyú, finom selyem tollú griff madár, a ki minden családi fészekbe piros tojást rak, azután tovább röpül olyan hirtelen, mint a gondolat. Ez a madár csak az ártatlan szemeknek látható. Az apró szentek már nagypénteken vele álmodnak, nagy szombaton már csak róla beszélnek és liusvét vasárnap már szagos vizet vesznek, a mivel azt a szép piros tojást kiöntözik az apró lányoktól. Van azután öröm, valóságos, felhőtelen öröm, a milyen csak a gyerek lelkében, meg a visszatérő fecske szivében lakik, a mint először üdvözli hosszú viszontlátás után a barátságos eresz alá épített kicsi sár kunyhót, a hol boldogságot talál. Húsvéthétfőn szagos vize van még a szép szőke Dunának is. Szagos lesz tőle még a szép lágy kalacs is, mellet a kis Irén épen a kávéba szánt, mikor Aladárka meg Elemérke egész orvul rája rontottak s ijedező szemeit szagos vizzel öntögették tele. Sirt is, mosolygott is egyszerre. De a könnyei csak amolyan szagos könnyek voltak, a milyeneket legföljebb húsvéthétfőn épen öntözéskor sírnak a kis leányok. A mosolya pedig csak olyan aranyos verőfényű volt, mint mindig, mikor valami nagy öröm éri. Jaj hová is rakta az a mesebeli griffma- dár azt a két gyönyörű bársonypiros nevető tojást ? Jó lesz hamar megkeresni, különben a két kis gavallér még azt hiszi, hogy rá is birt ijeszteni a kis Irénkére, a ki pedig nem olyan könnyen ijed ám. Szalad a kis angyalka azért a gyönyörű szép két piros tojásért s oda adja illendő grácziával a két kis Parisnak. A két kis Paris az aranyalma értékű ajándékot hangos örömmel veszi át s elragadtatásból még egyszer megöntözi a kis angyal apró kacsóit. Van megint nevetés, meg tréfáló- dás. A papa jóságos mosollyal nézi a gyerekkor ezt a remek örömét, a mama a lánya legelső kis diadalától nem tud hová lenni s a szagos Irénke a gavallérocskák távo- 1 zása után egész komolyan kérdi a marná- ■ tói: — Ugy-e édes mamám, hogy szépen féltem ? Hát mit lehet erre egyebet válaszolni, mint mosolyogni. Mosolyognak hát mindannyian. Még a szagos kalács is Irénke kacsójában. Jaj, milyen kávé ez mama! Mintha ibolyából főzték volna. Nem is édes, hanem olyan illatos, mint azaz egész nagy csokorra való ibolya, a melyik mindig frissen illa- j toz Irénke ablakjában. Még a szobalánynak is van oka mosolyognia, Olyan meglepetések érték ma, a milyenekre nem tud egyhamar vissza emlékezni. A mikor a boltba ment, egy kapu alól egy fiatal útonálló olyan hatalmas sugarat bocsátott rá egy óriási bodzafa; vizipuskából, hogy bevált volna valóságos fecskendős vízesésnek is. Oda a frizura, oda a patyolat kendő, de hát ki sajnálna ilyesmit a mai napon, mikor még a fecskék is húsvéti vízben fürdenek, hogy egész éven át szépek maradjanak. Irénke a nap eseményeivel van eltelve. Mindig maga előtt látja a kis lmnczut Aladárkát, meg a hamis B Elemérkét, a mint véletlenül meglepik. Az nap nem is ér rá egyebet beszélni, meg egyébről gondolkozni. Pedig ha még megtudná, hogy mi történt a piros tojásokkal! Ha úgy megsúgná valaki a kis szagos hajú lánynak, hogy Aladárka az összes piros tojások közül épen azt tette el emlékül, a melyiket az Irénke mesebeli griff madarától kapott? És ha még rádásul megtudná, hogy a hamis Elemérke valamennyi piros tojását még az nap minden utó gondolat és költészet nélkül meg ette? No jobb, ha meg nem tudja. Legalább szebb bizonyítványt hoz majd haza az iskolából. GASTON. ..RÓLA.. I. Terólad szóljon mindenik dalom. Csak rólad, rólad édes angyalom. Múzsám scgits, csak mostan adj erőt Hogy méltóan megénekeljem 5t! Hogy szép-e ? Hát van arra szó, Leírható, kimondható ? Én nem dicsérem, nem magasztalom, Csak róla zengem mindenik dalom. II. Éjente rólad álmodom. — Óh bűvös, — bájos álom ! — Az éden minden gyönyörét Álmomban feltalálom. Ejente rólad álmodom, S oly édes ajkad méze — Ne lenne, óh bár sohasem Álmomnak ébredése ! Ejente rólad álmodom, S ha költ a hajnal pírja, Lelkem ez édes álmodást Vágyódva visszasírja. LÁNYI ADOLÁR. A HALHATATLAN ASSZONY. (Húsvéti elbeszélés.) Hites József világlátott fiatal mesterember volt, a kinek épen bárom esztendő előtt halt meg a felesége. Ha még csak a felesége lett volna ! Talán három esztendő óta még párját is tudja találni. Hanem volt az neki mindene. A szive, az esze, a jobb keze, boldogsága és büszkesége. Tudott igazán szeretni, hiven ragaszkodni, okosan számi tani és bölcsen terelgetni. Szinte sok is volt egy szép asszonytól. Mindent tudott — Hites József szerint — csak már legalább meghalni ne tudott volna olyan korán. A szegényke mindössze alig volt tizen kilencz esztendős, mikor ki vitték a temetőbe. Hites József eleinte azt hitte hogy vége a világnak, neki is el kell pusztulnia : de hát akkor eszébe jutott az édes anyja, a kire eddig is neki kellett keresnie, és megadta magát szomorú megnyugvással. Nem járt sehová. Pesten dolgozott tizenkét legénnyel, nem is kért munkát senkitől, jött az magától mint az áldás. Ha az Isten el nem hagy Józsikám — szokta mondogatni az asszonyka még az első esztendőben, akkor nemsokára házat veszünk. Vettek is. A másik évben már igy szólott. — Ha az Isten is úgy akarja Józsikám — akkor veszünk magunknak egy szép szőlőt, meg egy nagy kertet. Azt is vettek. Félre is raktak szépecskén, mert a gazdasszony kitünően spekulált, s az ura mintaszerűen takarékoskodott. Szerették az emberei is nagyon. A műhely vezetője nagy titokban már ki is fundálta egy gyönyörű bölcső tervét a melyben a mester ur kicsikéjét fogják ringatni. Az lesz ám még csak a nagy öröm. I)e a meglepetés keserűre vált. Mert egyszerre csak abba kellett hagyni a rejtegetett bölcső munkát és koporsót kellett csinálni a fiatal asszonynak, olyat a mibe még egy csecsemő is elfér. Soha se végeztek még szomorúbb munkát a Józsi legényei, a kik azelőtt vidám füttyszóval tákolták össze a koporsót idegen átutazók számára. De hát már régen volt. Három esztendeje múlt. Nem is emlegették az áldott asszonyt a mester előtt, mert csak elkeserítették volna. Még csak azt se merték mondani, mikor valami nagyon de nagyon szép asszonyról beszélgettek, hogy majd olyan szép volt, mint a mesterné asszony, az isten nyugossza ! Hanem az asztalos mester édesanyja a húsvéti ünnepeket mindig a fiánál töltötte, a ki olyan szép kis gazdaságot vett neki egy közeli faluban. Ilyenkor mindig ezt mondta a jó öreg asszony : — Látod édes fiam, van neked mindened, amivel az Isten csak egy derék iparkodó embert megáldhat. Van szép házad, dolgozol tizenkét emberrel, i van kerted, szőlőd, jószágod, pénzed, eszed, szerencséd és jövőd, csak éppen boldogságod nincsen. Hát Isten nyugosztalja édes Boriskádat, do te már még se maradhatsz tovább ilyen egyedül. Józsi fiam, neked meg kell házasodnod, keres'em is már számodra valakit. A szép férfin mindig szomorú mo- solvlyal hallgatta az ilyen beszédet. — Hát azután azt gondolja édes jó anyám, hogy Boriskához hasonló feleséget talál nekem ? — Majdnem olyan szép. — De hát elég az ? Van-e olyan jó is ? — Nagyon jó lányt találtam. Tu[ dód a Vermesék Juczikáját. Azt a szép lilomtormetű szőke lányt, aki olyan pompásan illenék hozzád. —■ Nem tudnám én azt szeretni édes jó anyám. Köszönöm a hozzám való jóindulatját; de én már csak megmaradok továbbra is igy, ahogy vagyok, mert nem fogom az én áldott feleségemnek a párját ezen a világon megtalálni. i A legközelebbi husvétra megint fölhozta az anyai szeretet a boldogság kérdését. — Tudok ám én fiam még egy szebb lányt a Vermesék Juczikájánál. Az ám még csak a leány ! Remek is, jó is, meg olyan gazdasszony, hogy nincsen párja a megyében. Hát hiszen te is ösmered a Rutkay Mariskát ? — Az se hozzámvaló édes anyám, megkövetem szépen — válaszolta a Ibánatos ember lágy hangon. — Lássa édes jó anyám én tisztelem, becsülöm a tisztes Rutkay famíliát, de hiába csak nem vehetek el olyan leányt, akit nem bírnék szeretni. A jó asszony már-már kezdett lemondani a fia boldogságáról. Pedig hogy fölvitte az Isten a dolgát. Már vagyonos ember lett belőle, aki har- mincz legény nyel dolgozik s akit szívesen látnának még a tekintetes urak is, ha eladó lányt keresne. Mert műveltebb, példásabb és becsületesebb iparost még keveset ismertek. Hanem hát Hites József nem törődött sokat a világgal. Dolgozott és nem ért rá egyebet csinálni. Hiúság se bántotta. Nem akart ur lenni, hanem csak jó- jravaló tisztes polgár, aki azonban i akárhány fennhéjázó tekintetes urat ! ki tudna fizetni gőgöstül, mindenestül. Megint beköszöntött a liusvét. A jó anya ismét előállott régi szán- dókával. Most már a feddő szeretet hangján szóllott: az előadásokra? Maradj te csak az előbbinél’ menj el a jó professor úrhoz. Hiszen mi az a néhány szó ? Késő este volt, mikor Csajágh Eerkó haza érkezett. Halkan nyitotta meg az ajtót s nesztelenül ment az asztalhoz. A holdvilág ragyogó fényességgel töltötte el a szobát és kedvesen világította meg a leány alakját. Két karja az asztalon nyugodott, arra fejét hajtá ; valami mély, néma fájdalom ömlött el egész valóján. Csajágh Eerkó remegve szólitá meg : — Ilon kisasszony. .. kérem... enge- delmet... Amaz fölveté szemeit és bámulva nézett rá. — Ezt a csekélységet., kaptam., igen .. igen., egy., egy., ösmerősömtől. Létévé az asztalra a 80 ftot s könyörögve nézett a leányra, mintha kérné, hogy ne vegye sértésnek. Ilon néhány pillanatig szótlanul nézett rá, aztán megragadá kezeit s szemében könyekkel megszoritá azokat forrón, melegen. — Köszönöm, köszönöm! Az Isten áldja meg! S Csajágh Ferkót ez a kézszoritás olyan boldoggá tette. Gyakran, ha ideje volt, el-elnézte, mily figyelemmel csüng azon a hímzésen, mely, tudja Isten, kinek készül? Oh, mert bizony már nem kell úgy nyomorogniok, mint valaha. Aztán az a jó asszony is egészségesebb kezd lenni, mióta az orvos — no, az a fiatal ember átellenből — rendesen látogatja. Istenem, milyen rosszul is gondolkodott felőle ! Akkor is azt hitte róla, hogy kárörvendő, gúnyos arczal nézte újján a piros vércseppet, pedig hát — a minap mondta, mikor szóra került — egy makulányit sem örült ő annak. Félt, reszketett... úgy bizony! Szeretett volna átjönni, hogy bekötözze szépen, gyöngéden!.. Hah ah a ! még azt is mondta, hogy hogy — szerette volna lecsókolni. — Oh, milyen bohó ember is az a doktor. Csajágh Ferkó nézte, nézte szemzsibbadásig a kecses alakot, a mint tűjével ügyesen szurkált a likacsos szövetbe. Úgy érezte, mintha bőségesen kárpótolva lenne a vesztett időért, mely őt érettnek hirdette volna. Oh, nagyon is érettnek tudta magát szivében. Minden dobbanása annak azt bizonyitá, hogy él benne valaki, a kin egész szenvedélyével csüng, a kit egész ifjú leikével szeret. Mosolygása, tekintete volt a legnagyobb jutalom, melyet eltitkolt nemes tettéért nyert. Csak néha, néha borult el homloka, mikor észrevette, hogy a túlsó ablakban egy ismerős alak jelent meg, s mikor látta, hogy Hon tekintete mind gyakrab- i ban oda téved. Minden mozdulata, mosolya kínosan hatott lelkére, szeretett volna hozzá menni, kezét kezébe venni és meg- vallani, hogy szereti őt nagyon... nagyon! — ne okozzon neki fájdalmat. De visszatartotta mindig valami, félt, hogy nem talál viszhangra; reszketett a gondolatra, hogy csalódott. Jaj, pedig hogy égették lelkét azok a tekintetek a túlsó oldalon! Látnia kellett, hogy integetnek mosolyogva egymásra; beszélnek titkos nyelveken, melyet ők találtak ki; s látnia kellett olykor-olykor egy titkos jel után, hogy a lány arcza vérbe borul s alig mer ismét átnézni a másik ablakra. Micsoda jel lehetett az, mely igy zavarba hozta? mi lehet az a szó? mit mondott neki?... Oh, mint Ösz- szeszoritá szivét egy gondolat! Ha tán azt szeretné ! Nem, nem lehet tovább kétségben maradnia. Lázas arczczal közeledett hozzá s meg- szólitá remegő hangon. — Kisasszony . . önt valaki kimondhatatlanul szereti. Ilon fölnézett rá ; arcza még inkább lángba borult s mosogogva kérdező: — Azt hiszi? — Hiszem és tudom erősité az ifjú szenvedélyes hangon. A lány nem vette észre dúlt vonásait. Talán nem is sejtette, hogy ki lehet az a valaki; talán gondolt is egyre, csak hogy nem az volt. — S ki mondta azt önnek ? — kérdé mélyen munkájára hajolva. — Szive dobogása, minden gondolatja, mert a ki önt halálig szereti, az — én vagyok. Megütközve nézett fel munkájáról az ifjúra, ki szemlesütve, zavarodottan állt mellette. — Maga ?.. Aztán pajzánul elfordulva, tréfás gúnyoló hangon folytatá: — Maga ? .. maga ?.. Éretlen! Hirtelen, mintha megbánta volna, engesztelő hangon szólt az elsápadt ifjúhoz : — No, ne haragudjék, hiszen csak tréfáltam. Ugy-e megbocsájt? Lássa, ezt a hímzést is önnek adom emlékül. — Köszönöm. . köszönöm, — susogá amaz fuldokló hangon is elrohant. Utána nézett hosszan, hosszan., köny rezegett pilláján. Vissza se került hozzájok többé az életben ; talán az idő lassan-lassan begyógyította ifjú szive sebét. Azok a szép szemek pedig hej be gyakran megsiratták szánalomból. SEBŐK GYULA.
