Esztergom és Vidéke, 1884
1884 / 88. szám
Esztergom VI. évfolvam. _________o_____________________* 8 8. szám. Városi s megyei érdekeink közlönye. Szombat, 1884. november 1-én EGJELENIK HETEN KINT KÉTSZER: VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN. ELŐFIZETÉSI ÁR: egész évre...............................................(3 01. — Icrfél évre.....................................................- , uegje<lévre ......................................................I ■ üO • E gyes szám ára 7 kr. lm i SZERKESZTOSEG: jSzÉCHENYt-TÉR ^. Iiip szellmni részét illető közlemények küMaiidők. KIADÓHIVATAL: jSzÉCHENI-TÉR hová ;i hivatalos s u magán hinletesek, a nyilttc.me szánt közlemények, előfizetési pénzek és reelnmálasok intézendök. HIRDETÉSEK. HIVATALOS TURDCTKSEK : MAGÁNHÍRDIÍTÉSKK 1 szótól tOO szóig — írt. 75 Icr. 100—200-ig . 1 „ 50 „ 200—000-ig . 2 „ 25 „ Rólyegdíj 30 Icr. megállapodás szerint lehető Ingj Hiányosabban IcöJíöltetnek. NYIÍiTTlÓR sora 20 icr A temető ünnepén. Budapest, nov. 1. A ki ott lenn nyugszik, sötét sir ölében, Porladó szivével eltemetve mélyen, Csöndesen aluszsza alomtalan álmát S keblét szenvedélyek, viharok nem bánt[jM. Ki megszűnt érezni bút, örömet, gondot, Szenvedést, szőreimet oh, csak az a boldog! Mi vagyunk száuandók, mert sorsunk ma[rasztal, S bolygunk az életen küzdve ezer bajjal, Mi vagyunk száuandók, kik siratni járunk Azt,ki százezerszer boldogabb már nálunk! VÁRKONYI DEZSŐ. Régi ismerősöknél. (Halottak napjára.) Zseliz, okt. 30. Egy uj vasúti vonal kiépítése folytán messze szakadtam hazámtól, Magyarhon felvidéke egy kies völgyébe és őszinte örömmel arról értesültem, miszerint csak egy kis órányi távolságban tartózkodik egy ifjúkori barátom, a ki a gazdaságnak élt. Kedves iskola társam meglátogatására, kinek sorsáról elválásunk óta semmit sem tudtam, a legközelebbi alkalmat mindjárt föl is használtam. Pista, a falu legcsinosabb és legdól- czebb legénye, tüzes lovacskáit nyomban befogta és gyors ügetésben halad tunk czélunk felé. Az ut ugyan nem volt jó, de már rosszabb utakkal is ös- merős voltam, csak a korlátfa nélküli, lustán folyó patakokat keresztező hidak nem voltak Ínyemre. Az ég komor felhőkkel volt beborulva, szürke ködtömegek ereszkedtek le a földre és alig engedtek szabad látást az utat beszegő akáczfasorokon át, melyekről, «a kocsi zörgésétől felriasztott hatalmas varjú csapatok röpködtek tova. Az alkonyat égi homállyá vált, egyszerre gyönge tíízpir emelkedett előttünk, moly mindig jobban-jobban növekedve, nagy tűzvészt, hirdetett. De a rémilletnem sokára elmúlt^ midőn a tűz okát átláttuk. A meglátogacandó falu előtt temető van, honnan száz meg száz égő lám- pácska és gyertyácska terjesztette azt a világot, melynek tűzpiros színezését a köd adta meg. Halottak napja van ma. Megálltunk és énbe mentem a szentelt térbe. Hány év múlt el, mióta szil lőföldemtől elszakadtam, a hol ölök álmukat alusszák az enyéim és nem volt alkalmam azóta arra, hogy sírjukon imád- kozhassam! A távol messzeségben idegen emberek temetőhelyón akarok hát azokra gondolni, kik szivemhez oly közel állottak s innen szentelem nekik a megemlékezés könyeit. Édes, jó szüleim és drága bátyám, ki gyászol titeket otthon sírotokon ?... Messze magasságból a csillagok közűi néztek talán le én reám ? Felmennek édes örömest De vág\am hasztalan hevít,! Mert a mi fölsegitene Eltörve lajtorjám, a hit. Kedves társaira, hányat takar már közű letek a sir? A temető közepén egy hatalmas homokkőből készített kereszt emelkedett, ' mely körül egy csoport éneklő és iinád- j kozó gyermek sorakozott. Az ájtatos gyakorlatokat az öreg, megtört tanító vezette. Még fájdalmasabb hangulatom támadt. Talán csak kevés bét még és téged is, a fiatalság nevelőjét kihoznak ide az örök nyugalomra, megsiratva a téged környező kis világ áltat ! És ugyanezek az itt hangzó szomorú nóták a te altató dalaiddá válnak. Ekkor figyelmemet lebilincselte egy fehérre festett vasrács által bekerített márványkő emlék, melynek föl írását nagy koszorúk takarták s a szokásos tarka lám pák mélabus világossággal árasztottak el. Közelebb léptem, hogy a fölirást kibetűzzem s erre nagy rémület rendítette meg minden tagomat. Igeu, nincs kétség, Mariskámnak, az én egykori ideálomnak nyugvó helye volt a sir. az ón Mariskámé, kinek neve férje neve után volt Írva és ez a férj az ón ifjúkori barátom, a kit most látogatni ide érkeztem, Mélyen megindulva telepedtem le az egyik kőlépcsőre s a szomoru viszontlátás lesújtotta lel Íremet. Évek előtt láttam először Mariskát, Atyja egy czukorgyár vezetője volt, feslő, szép leánya a család bálványa. Senki sem térhotelt ki azon benyomás elől nielyot az ő kedves, jó leánya mindenkire gyakorolt. En sem. De fájdalom nem boldogságomra. Mikor egyszer benső ragaszkodásomról beszéltem vele, mikor kértem, hogy legyen feleségem, akkor csodás szemeivel olyan szomorúan nézett rám, hogy örökre elmúlt minden bátorságom, tovább beszélni erről. Az ő szerelme már másé volt. Hivatásom más merre ragadott s én megsebzett szívvel csak későbben értesültem róla, hogy édes atyja meghalt és hogy egy gazdatiszt oltárba z vezette. Tehát régi jó barátom volt az a szerencsés, a ki szivedet ifjúi szerelemmel töltötte el s a ki most miudenét vesztette el benned ! Mennyi kegyelet van a végzet intézkedéseiben ! Mennyi bánat az ilyen viszontlátásban ! Erőteljes fórfiiéptek riasztottak fel. Ön kénytelenül megtörültem szemeimet, hogy az érkezőt jól megláthassam. Ekkor egy sötét szakállas, izmos ember közeledett, kit egy kis leányka és egy parasztnő követett egy csecsemővel. Barátom volt az, a kit azonnal megismertem, a fájdalom által megváltozott tekintete, komoly, méla arczkifejezóse és nagy szakálla daczára is. Hozzá léptem. A megismerés homályos mosolya futotta el arczát s némáu nyujtá feléin baráti jobbját. Most is látom még mint rándnltmeg napbarnított arcza, a mint kis leánykája igy szólt: — De édes, jó apám, miért sirsz olyan sokat ? Azután mély fohászt hallottam s a gyászoló családot kocsijához kisértem. — Bocsáss meg édes barátom, hogy másképen nem fogadtalak, viszontlátásnak nagyon is szomoru helyen történt. — Épen most fél éve, hogy a szegényt kikisórtilk. — Némán szólítottam meg kezét. Odahaza, régi jó barátom bánatos otthonában, meg tudtam azután mindent. Mint segédtiszt ismerkedett meg jó barátom Mariskával, ki viszonozta szerelmét. Nehány óv múlva sikerült tulajdon tűzhelyét megalapíthatni. Eszmeképe, boldogsága, mindene volt életpárja és mikor a boldogokat az ég a szerelem két zálogával is megajánAz az ifjú sokat szenvedett miatta ; De mióta szemközt egy kis sirt megástak, Örök vége lett az ifjú bánatának... Maíottafi na^>yán. Nézzük meg a külső, csöndes birodalmat, Hol a szomorúság szellői fuvaluak, A hol elsimulnak a nagy ellentétek, Nincs emberi törvény, nincs emberi vétek, Nincs egyenlőtlenség, mely egymásra lázad Megférve nyugosznak büszkeség, alázat, Egy éj az uralgó, egy föld a nyugasztó, Holtjainknak csendes nyugodalmat osztó. Búsan üldögélek csöndes magányomban, Nincs ezen a tájon énnekem halottam ; De csak éuis togok egy koszorút s véle Kiballagok búsan sirok közepébe, Egy elhagyatott sirt csak lelek az utón, I Azt szép kegyelettel majd megkoszorúzom! Hátha távol innen lesz valaki s szintén 1 Enyéim 'sírját igy földiszili, mint én ? I SZÁVAY GYULA. Már a zöld fűszálat dér üti meg reggel, Már a föld takarva hulló levelekkel, Lombos ákáczfának sápadtan áll váza, A hideg borzongás össze-össze rázza, Még a boldsugáris gyengébb, szinte reszket, ügy fonja körül a szürke kő keresztet, S im most jön az ember s szerettei lángja Száz kis mécsben ül ki a sirok ormára. Ma itt van az élet a kihaltság máshol ; Egy kijön bánatból, más csupa szokásból, Itt egy tornyozott, sir, rajta színes lámpák, Fekete ruhába sokan körül állják ; Mind olyan őszinte, megtörötten gyászol Úgy illik sokakra a fekete fátyol, De másként is illik — tükörből vigyázza A kis özvegy s néki ezért vau a gyásza... Fehér márvány áll egy gazdag sírnak ormán; Két öreg disziti bánatos mogorván ; Most már tennék kedvét jó leánykájuknak, De egy benső vádtól sírni alig tudnak. Hajh! volt, ki keresztjét ölelve siratta, £1 ifo&zta. (Guy de Maupassan elbeszéle'se.) I. Kedves öreg orvosom Bauuet aki kiilömben Riómban tartózkodik, már rég unszolt, hogy látogassam meg. Mondhatom nagyon jól esett, midőn a a falusias, kicsiny pályaházbau a reggeli vonattal megérkezve, kedves öregemet átölelhettem. — Egész külseje még ruganyos ifjúi színben volt és ha feliér haja nem hitetné el velem, hogy bizony már öregecske, úgy lelkülete után ítélve, okvetlen egy ifjú orvost láttam magam előtt. Rövid ideig az indulóházbau tartózkodva, csakhamar barátságos lakásába tértünk, hol, kedélyesen csevegve költöttük el a reggelit. Majd ezután kisvárosi büszkeséggel mutogatta a nevezetességeket. A legvidámabb csevegés közbeu egyszerre felpattan, bocsánatot kér, hogy egy percig magamra hagy és eltávozik. Visszatérvén, egész más hangulat töltötte el, mint kevéssel ezelőtt. Komoran tudtomra adá, hogy egy oly betegétől jő, kinek élet- története megérdemli, hogy nekem róla bővebben beszéljen. Felliajtváu erősítőül egy chartreust, kényelmesen elnyujtózkodtunk és az orvos el kezdé : Körülbelül 20 éve, hogy egyik házamat, egyúttal lakótársamat egy kis leánykával áldotta meg az ég. Igen kedves kis jószág volt de arai nagyszerű, testileg oly arányban fejlődött, mint ahogyan szellemileg visz- szara.radt. Minden szabad időmet arra használtam fel, hogy vele játszhassam. Csakhamar járni is tudott. Eleinte süketnek tartottam, de később azt vettem észre, hogy mindent kitünően ball, de felfogni és megérteni nem tud. Ebből tehát azt következtette s helyesen, hogy szegényke hülye. Mindent megkisérlettem, hogy még meggyógyítsam, de hasztalan. A szegény gyermekben megcsirázott a csendes őrültség első stádiuma. Megfigyeltem, hogy az idő mily befolyással volt reá. — Ha verőíényes nyájas idő volt, ugrándozott, örült; de ha korao- rau virradt fel a nap, egész lénye megváltozott. Nem ismert meg senkit, még édes anyját sem, kit a gyermekek először tanulnak megismerni és akit a harc/.téren haladó katona fuldokolva emleget.— Érthetetleu zümmögés volt csak ilyenkor hallható, mely azonban semmi külső jelentőséggel sem bírt. Szóval érzéketlen volt. Minden orvosi tudományomat felhasználtam, hogy a szegény gyermeket némileg kijózanítsam az érzéketlen, nyers modorúból. Első kísérletemet az evő szervekre alapítottam. Azt hittem ugyanis, hogy ha bizonyos ételek iráuti előszeretét szenvedéllyé fogom fokozni, úgy ezáltal egyúttal gondolatokat is fogok benne teremteni, jobban, bizonyos eszmeösszeköttetést létre hozni az agyban. Egy napon közönséges levest és kitűnő vanília crémet tettem elébe ; a az utóbbi után nyúlt és mohón megette. E szenvedélye annyira fokozódott, hogy már később sirt is, tombolt dühében, ha kedveuez ételét el- vouták tőle. Később sikerült megtanítanom, hogy a déli híirangszóra az étterembe jöjjön. Tovább mentem. Sikerült megértetnem vele, hogyha a déli harangot húzzák, akkor az óramutató a 12-ő- sön áll. Éltben a kísérletemben annyira mentem, hogy harangszó nélkül js ludta a delet, t. i. ha a mutatót a 12-Őn látta. Efféle kísérletek jutalma az volt, hogy, mint mondára, az agyban bizonyos dolgok iránt való fogékonyságát felkeltsem. Ugorjunk át 16 évet, Berta gyönyörű volt a szó szoros értelmében. Yenusi szépség volt. Venus, kinek a szépségen kívül semmije 3Íhcs ; erős, gyönyörűen kifejlődött termete, szép, nagy kék szemei és üde ajkai. Egy napon atyja látogatott meg, Belép - . tekor észrevettem, hogy fontos mondani va- llój a vau.
