Esztergom és Vidéke, 1884

1884 / 76. szám

pf'lvo, hogy újat úgyszólván nem is igen

mondhatunk.

Mert vannak iparosok, a kik még az életbe lépett törvény javaslat daczára is a régi slendriánság medrében óhajtják marasztalni az iparos oktatás ügyét.

Hiábavaló mindtu demonstratio az iparos-oktatás ellen.

Meddő és hasztalan minden oppositió az uj és üdvös reformok ellen, mert az ipa.osoktatás ügye törvénybe van ig- tatva s a törvény szentsége előtt mindenkinek meg kell hajolnia, a ki alkotmányos polgár akar lenni.

Szólaltassunk meg néhány paragra- phust az életbe lépett törvényoől:

A 62. §. c) pontjában ezt olvashatják :

„Az iparos köteles tanonczát az iskolába járásra, ott a hol tanoncz-iskola van a tanoncz-iskolába járásra, szólítani.“

Ugyanezen paragrnphus e) pontja hirdeti :

„Az iparos köteles a szülőket, illetőleg a gyámot és ha még iskolaköteles, a tanítót is a tanoncz megbetegedéséről és egyéb őket érdeklő fontosabb esetekről tudósítani.a

„A 80 ik § azonban egész nyíltan beszél:

„Oly k ö z s ég e k b e n, a hol legal á b b 50 t a n o n c z van é s a ta- nonezok számára külön iskola nincs, köteles a község a t a- nonezok tanításáról külön tanfolyam berendezése által gondoskodni.“

És a szomszéd 82. § mindjárt hozzá is teszi:

„A tanoncz mindaddig, mig tanideje az iparosnál tart, köteles ily iskolába járni.“

„Az évi szorgalom idő — mint a 83. § ban olvassuk — tiz hónapig tart mely alatt a tanításnak folytonosnak kell lennie. A tanításra hetenkiut két munkanapon legalább négy óra az áta- lános ismeretek tárgyaira, ezeken felül vasárnap 3 óra a rajztanitásé. A tanviszony befejeztével az iparhatóság a tanoneznak bizonyítványt állít ki, melyben az iskolai bizonyítvány adatai fel- emlittetnek stb.“

Mindezen adatok azt mondják, hogy ne ellenkezzünk tovább törvényes kötelességeink keresztülvitelében s alapítsuk meg mielőbb a törvény követelte rendszeres iparos oktatást városunkban.

aiihilisinus uralkodik. Vannak bizonyos skep- tikus kritikusok, akik már látatlanban elítélik az első körteket. Nem hisznek a költőben. Hiszen olyan kevés valódi költőnk s olyan sok verselünk vau. Az előbbieket már régóta ismerjük, az utóbbiakkal nem óhajtunk megismerkedni.

Napjaink valódi költőinél se szabad olyan mértéket alkalmazni, a milyennel legnagyobb szellemeinket szoktuk illetni, különben igen sokan nagyon eltörpülnének. Nincsenek nagy eszmék, nincsenek nagyszabású törekvések, nincsenek ösvény mutató irányok legmodernebb költészetünkben. Versiróink közönséges szellemek, selejtes érzésekkel, kölcsönzött gondolatokkal, kellemetlen affectatióval és sok elbizakodottsággal. Nincs rá eset, hogy egy pogány versirót a kritika tisztító keresztvize megtérített volna. Nemesithetetleu az mint a rozsda

A kritikánkban uralkodni kezdő nihilis- musuak tehát van némi alapja. „Nincs költészetünk“, „nincsenek költőink,“ „meghalt Petőfi és Arany, oda a magyar költészet.“ Ezek a kritikai uihilismus katecbisrausának alaptételei.

Némi habozással vettem kezembe Szávay Első Kötetét.

Érdemes-e arra, hogy négy-öt órát szenteljek neki? Nem lehetne-e azalatt hasznosabb dolgot cselekedni ? Lehet-e belőle valamit tanulni?

De Szávai Gyula alakja már előttem régóta rokonszenves s igy inkább a sympathia, mint tanulmányozó szomj ragadott a kötet megolvasására.

El voltam azonban reá készülve, hogy csak olyan dolgokkal találkozom, a milyenek egy

Főgymnasiumunk.

Városunk egyik legszebb és íegszel- lemesebb épülete a főgymnásiiim olyan pompásan el van rútitva, hogy még fogadásból se lehetett volna különben elrútítani.

A vakolatot mesteri ügyességgel le- leütögettók s a derék kőműves legények be akarták bizonyítani, hogy intelligensebb erők a szélnél, mert nagyobb munkát iparkodtak végezni a fögymuasium vakolatán.

A külömböző szelek ugyanis lehord ták a hűtelen vakolat nagy részét.

Egy olyan városban, a hol nyilvános épületek gondozóinak egy kis |aestheti kai izlésök s egy csipetnyi ambitiójuk van, ott a város legélénkebb forgalmú s legdíszesebb palotája nem részesülhet olyan rüt mellőzésben.

A drága palota ott áll elrútítva már hónapok óta s ott fog elmtitva álla,ni még hónapokig. Ez már esztergomi tempó.

Hires főgymnasiumunk a beiratás napjaiban az idegen szülők előtt valami ritka nevezetesség gyanánt tűnt föl De mikor az ütött kopott uj épületre néztek, el nem titkolhatták nem tetszésü két.

Eddig tetszést arattunk vele, vonzóvá. népesebbé tettük városunk nevezetes intézetét, ; most hozzá szokunk elrútított külsejéhez s apathiával megyünk tovább.

Vau azután még néhány jó soruuk.

Alig akad tér városunkban, mely minden szempontból annyira megérdemelné, hegy parkírozva legyen, mint a Főapát-utcza.

És mi történik ?

A kocsiközlekedés ellen demonstráló kemény szálfákat ki tördelik s terhes szekerek és köszvényes lovak döczögnek végig a szép utczáu, mely egészen arra való, hogy ne rútitsa kocsi közlekedés, hanem egy pompás kis park üdítse,

De hat nem születtünk mindnyájan Árkádiában, nincs egyforma szemünk, egyforma Ízlésünk, egyforma fülünk.

Csak lethargiáuk vau egyforma, mely maholnap odáig fog terjedni, hogy még a földindulás pusztításai fölött is fásultan térünk napirendre s ott hagyjuk ízlésünket és buzgalmunkat a romok alatt. Szóval nem vesszük tudomásul.

A romok nevelése iránt legalább már most is kitűnő érzékünk van.

Esztergomi levél.

| (A vidéki ember az irodalomban.)

Mikor a vidékről egy könyvet küldenek, a fővárosi szerkesztő ur nagylelkűen megolvassa a cziinet.

— Ah, vidéki ember ! — sóhajtja unalmasan s ez a sóhaj kiröpűl a másik szobában dolgozó Irodalom és Művészethez.

A komoly szemöldökű rovatvezető sopánkodva ismétli:

— Ah vidéki ember ! és olyau vér- tanusággal másólja le a cziinet, a szerző nevét s a megjelenés elátkozott helyét, mintha csak valami kedves emberéről nekrológot kellene Írnia.

De a sopánkodó és kicsinyítő jelszó, mint valami vészes lavina, tovább höm- pölyódik a szerkesztőségben. Egy savanyú arczú, czvikkeres ur kél föl az Íróasztal mellől s olyan fanyar mozdulatokkal tart az Irodalom és Művészet rovatvezetője felé, mintha legalább is halálos ítéletét kellene átvennie.

Pedig ő a kritikus.

Először rápislog a szerencsétlen könyv • re, azután füljebb-följebb tolja a ezvik- kert és szörnyet ásítva igy kezdi kritikáját :

— Ab vidéki ember ! . . .

Erre megragadja a borítékot fülön, fölemeli, unalmasan végig üti a felvágatlan iveket s újra fájdalmas megvetéssel rebegi :

— Ah vidéki ember ! Mit lehet várni egy vidéki embertől ! Kár ennyi szép papirosért!

És átteszi a kritikai olvasó asztal soha át nem olvasandó könyvei közé. A kritika néhány nap múlva ezt Írja ; „Már megint megjelent egy vidéki könyv. Vidéki Ízlés, vidéki egyíigyiiség, vidéki viszketeg van benne. Különben a tlié- inához nem ért. Hogy is lehetne kívánni hogy vidéken valaki irodalmi tanulmányokhoz anyagot találjon! A vidéken van kártyás kaszinó, de a kaszálóban nincsen könyvtár. És ha van is könyvtár, de nincs benne okos könyv. Ha pedig — föltéve, de illegnem engedve — akadna is okos könyv, a vidéken nem szokás olvasni. Mindezekből világos, hogy a vidéki könyv semmit sem ért el egyebet annál, mint — hogy megjelent.“

Szegény jó vidéki könyv !

íród évekig szerénykedő t az egyetemen, mig első kritikusaid valahol pati- kárius segédek, vagy kicsapott hontalan diákok voltak.

„tehetséges kezdőtől“ s „egy derek fiatal poétától“ (a hogy már az irodalmi czimbo- ra-szótárunkból ismeretes) kitelnek.

Átolvastam a kötetet egyfolytában és nem néztem meg az órán, hogy mennyi időm veszett örök kárba. Sőt valami jóleső érzés szólalt meg bennem s mintegy meg voltam elégedve elhatározásommal.

Mert Szávay Gyula költő.

Nincs kötetében üres szív, üres fej ; de vannak uemes érzései és emelkedett gondolatai. N^m arrogáns és nem affectál és nem erőlködik, mint sok versirónk, aki még mindig költeni akar.

Szóval Szávay Gyula rokonszenves költő.

Szerelem, liazafiság és szellemes satyr izálás, legszebb költeményeinek tartalma. A legkedvesebb dalokon azonnal megérzik, hogy nem készültek, hanem fogantak. Mert közvetlenek, melegek és természetesek.

Hosszabb müveiben kissé hosszadalmassá válik. Kevesebbel bizonyára többet mondott volna. És kirí belőlük bizonyos Petőfieskedés.

De rövidebb költeményeiben erősebb mester s különösen megragadó az „Arany J á u o su következő ritka szép versszaka : Szelíd arany fényben égett fönn egy csillag. Tisztább ragyogásé nem volt egy sem ottan. Pályáját megfutva, lehullott az égről, Kialudt a fénye csendesen nyugodtan,

Nem cikázó v i 11 á m tűnt el barna égen : Pásztor tűz aludt ki csöndes, őszi éjben.

Arany Jánosért Szávay költészete őszintén lelkesül s egyik legsikerültebb költeménye az, mely igy kezdődik : Ül Arányúé gy á s z b a u...

Maga a költemény nemes gondolatokkal van telve s nem egyszer találkozunk ilyen pompás alakzattal :

Oh ne mutassátok szobrát ! látom, látom !

Ez Arany a költő, fényes, hideg ércben,

Ez nem az én --férje m.

Hazafias költeményei nagyrészt ódái hévvel indul mk. A Félté m a d ás, például, rendetlenül bízik a magyar szebb jövőjében, A magyar czimer egy kurta rímes hírlapi czikk benyomását gyakorolja reánk. Tbémája ez ;

Testvérek voltunk nem nyugodtatok ;

Nem kell a testvér: leszünk u r a- tok. A horvátok valóban egyebet érdemelnének, a megéueklésnél. A 4 8-a s zászló magasztalása sziutoly lelkes, mint az 0 k- t ó b e r 6-ika, melyből azonban kirí Szávay erős satyrai hangja. A vértanuk szobra, Szent István napja, A t u r i - ni levelek, Márczius 15-én, Kossuth 80-ilc szüle tó s napjára kiváló hazafias dalok, melyeket a mostani magyar költészet cosmopolitikus áramlatában tiszteletreméltó kivételeknek kell üdvözölnünk.

Ábrányi Emil legbátrabb hangú költeményeihez némileg hasonlókat igyekezett adui Szávay a Vörös keres z t b e u sa Komán királynéban. Csak egy-két sort:

Kibontva a zászló, „vörös kereszt“ rajta,

Gyűlik a jótékony hadsereg alatta,

Koronás vezérük is kap paripára

S indul — rókát űzni bérezés Angliába !...

A Kom á n királynéba n szintén „udvariatlan“ akkordokkal találkozunk.

Más királyuó elmegy parip ára kapva

Bujtad a fővárosi könyvtárakat esztendőkön keresztül, minden adatod az

Akadémia, az Egyetem, vagy a Muzeum fakult könyveiből és alig olvasható kézirataiból van merítve, belésápadtál, belé ölted magad a munkába, mig első kritikusaid csak föl vágat lau könyveket ismertettek.

Nélkülöztél fővárosi élveket, küzdöfc- tél hetekig egy uj kis adatka birtokáért, mig kritikusaid nótákat huzattak a Pannóniában s uj váltókat szereztek Kőim Náthán nál.

Folyton tanulsz, nem ismersz megállapodást, örökre kevesled azt, a mit tudsz s örökre égsz azért, a mit még nem tudsz ; mig főn héjázó kritiknsaid- tizenöt éves korukban örökre tökéletes láugszellemek voltak.

Mikor azután kész ember lettél, akkor sorsod a vidékre vet.

A vidékre . . . ! És ez nagy bűn ! Ez cardinal is hiba egy iró pályáján.

Mit akar egy vidéki ember ?

Egy vidéki ember, a ki olyan elavult, olyan kislelkü, olyan fagaras szivü s olyan ostoba kevélységül „egyének“ közt lakik s folyton társaságukra van utalva?

Érti is az a haladást, a hol még jó járóutak sincsenek; konyit is az a század eszméihez, a hol még a fakilines korszakában élnek, sejti is az, hogy mi az a fővárosi chic, a ki nem aszfalton, hanem fiók kősziklákon jár s a ki nem veszi észre a dizat legvégső vívmányait, hanem fakult kabátban vegetál ?

Egyén az csak és nem is euiber . . .

— Hagyjon kérem békét, nem kell nekem vidéki könyv ! — szavalja minden könyvkereskedő, miutha csak valamennyi összebeszélt volna.

A kínszenvedés összes státióiu keresztit azután megérkezel egy antiquárhoz. Ez az utolsó statió „vidéki merényleted“ Golgothá ja.

Munkácsy ecsete lenne csak képes le- fösteni elképedésedet.

Két lator vesz közre. A balsó ádáz cinismusszal mondja szemedbe :

— Ah, vidéki ember ! Kinek kellene vidéki ócska könyv. De tudja mit, kilószámra és jutányosán megvesszük, mert a vidéki matéria pakkolásra mégis csak becsületesebb, mint a fővárosi papiros.

GASTON.

Olvasó-asztal.

(E rovatban emlitett müvek a Buzárovits-féle könyv- kereskedésben rendelhetők meg.)

— Könnyek czim alatt Veszprémi Soma, lapunk egyik jeles munkatársa

Róka vadászatra,

Míg, nagyot se szólok, ha kimondom bátran: Talán nem is volt még soha Angliában A román királyné.

Hogy megkoszorúzta a Petőfi szobrot, Hírnevén csak rontott, —

Nem volt udvarképes, nem is volt ordöja, Sajuos, hogy igy meg tud feledkezni róla A román királyné !

Európai thémákkal is találkozunk Szávay változatos költészetében. Ilyeuek Gambbet- t a halálára, Karácsonyi ének, A hatodik nagyhatalom, A trieszti merénylet stb. Az előbbiekért sohasem lesz „udvari“ poéta, ezekért pedig még úgy se áldozza föl költői meggyőződésének arany szabadságát.

Petőfi szobra czimü költeménye már nem egyéb, mint olyan vers, melynek csak egyszer volna szabad megjelennie s akkor is valami „kézirat gyanánt tekintendő“ vidéki lapban.

Sajátszerüek Szávay szerelmes versei. Azért nevezem sajátszerüeknek, mert részben rég elmosódott remiuiscentiákou s részben egész eredeti érzedjáráson indulunk. Kezdetben eszünkbe jut Bajza, majd Garay sőt Császár lyrája. Van bennük bizonyos mennyiségű csinált virág, mely még az illatos ibolyától is illatot oroz. Ilyeuek : Ha hölgyed elpirul (!)... Ne légy érzéken y... stb.

De viszont vaunak olyan szerelmes versei, melyeket uem felejtünk el egyszeri megol- vasás után. Ilyeuek például V i h a r a szívben, melynek csak az az egy hibája van, hogy igen hosszú. És a Szávay köl-