Esztergom és Vidéke, 1884

1884 / 75. szám

Esztergom VI. évfolyam

f±> r*

70.

szám.

Megjelenik hbtenkint kétszer: VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN.

ELŐFIZETÉSI ÁR:

égisz, évre...............................................ü Irt — lcrfél évre...................................................

.... • . -- .

n

egyedévre..................................I . -űO .

Egyes szám ára 7 kr.

SZERKESZTŐSÉG:

^Széchenyi-tér 5*5.

Iirivá a Inp szellemi részét illető közleményeit kiildomlőlr.

.mt íré hTv a t a l :

SzÉCHENI-TÉR ^5.,

I10vsí a liivatiLÍos s a magán hirdetések, a nyíl Hó . be szánt közlemények, előlizetési pénzek és reolamáKsok intézendők.

Városi s megyei érdekeink I özlönye

Csütörtök, 1884. szeptember 18-án

hirdetések.

HIVATALOS IIHíDETÉSEK i

1 szótól 100 szóig — fi t 75 kr. 100—200-ig . 1 r, -r>0 „

200—:100-ig . 2 „ 25 ,i

Bélyegdíj 30 kr.

M A (TV N HIRDET ÉS EK

niegállapodás szerint lelíetŐ legjiltányosabbari közeltetilek.

NYIIiTTÉLI sora 20 kv

Műkincseink.

Esztergom, szept. 16.

Nem a local-patriotisiuus elfogultsága mondana velünk azt, hogy Esztergom műkincsek dolgában az összes vidéki városok közül kiemelkedik.

Műkincseink nagyrészt egyházi jellegűek, de mint ilyenek ritkítják [párjukat s a magyar műkincsek közt az elsőrangú sort foglalják el.

Itt van a főszékesegyházi kincstár.

Tömérdek kines, sok művészi becsű ereklye, néhány mesés értékű szemefé- uyo a magyar ötvösségnek, megfizetket- ien árú emlékei fényes századoknak.

Ezeket a műkincseket a főszékesogy- ház melléképületeiben őrzik óriási Wert- lieimerekben, de az őrkanonok szívessége által minden művelt esztergomi polgár vagy ''érdeklődő vidéki előtt nyitva állanak.

Főszéb'segyházunk ezen ritka műkincsei Czobor Beszédes vállalata által ismeretesek a tudományos világ előtt, de a magyar nagy közönség nem ismeri azokat. Az ötvös kiállítás, a mint jól tudjuk, az esztergomi műkiucseket épen nem képviselte.

Ugyancsak itt láthatók a főszékes- liázi ruhaszeri ár nagybecsű him/, esi s egyéb kézimunka beli tárgyai. Valódi gyöngyökkel, arannyal, ezüsttel, drága kövekkel, selyemmel díszített egyházi ruhák ezek különböző szellemű századok, jól megőrzött hagyatékai. Ez a gyűjtemény páratlanul áll egész Magyarországon.

És a herczegprimás új palotájának műkincsei!

Az esztergomi Vatikánban van egy

folyton gyarapodó fényes képtár, egy ritka becsű metsz vény gyűjtemény s van egy leendő régiségtár alapja is.

A herczegprimás palotájának műkincsei egy maguk ba n is nevezetessé teszik Esztergomot.

De tudják-e az esztergomiak, hogy mijök van ?

É'deklődik-e művelt közönségünk az esztergomi műkincsekért, tanulmányozzák e azokat, fejlesztettek-e már azok műiparost vagy művészt ? Ismerünk számos művelt embert városunkban, a kiknek műkincseinkről még csak fogalmuk sincsen, pedig azok ugyan minden művelt érdeklődő előtt hozzáférhetőkké vannak téve.

Műkincseink Esztergom város nevét fényessé, az egyház uim busát magasztosaivá s főpapságunk műizlésót híressé teszik. Vajha az esztergomiakat jóizlé* süekké s a művészet ritka becsű alkotásai iránt legalább fogékonnyá tennék !

Honi ipar.

(P.L.) Hazánkban divatos szólammá kezd fejlődni a „honi ipar“ kifejezés.

Sajnos, hogy divatot űzünk abból, a minek komoly hivatása volna hazánk ipar és kereskedelmét megállapítani, és ez által a külföldi szédelgő alapra fektetett kereskedelmet megbuktatni.

Annyi áll, hogy a magas kormány hazánkban sok helyütt állított már fel szakiskolákat és igy elsajátíthatni a szövő ipart Késmárkon,Eperjesen, Nagy- Kikindáu, Szepsi-Szt. Györgyön, a kötő, szövő ipart Kassán, a csipkeverést Ur- vülgyön, és Óvárt, az agyagipart Ungvári és Modorban, a fa-ipart Zai-Ug- róczon, Homonnán a rimaszombati szakiskolákban és a munkácsi tanműhelyekben, a gyermekjáték ipart Bánfi-Huuya-! dón és Bártfán, a gépészeti tanfolyamot pedig a fővárosban.

Ez ideig ezen szakiskolák és lanmü helyek vannak, hol kiki saját hivatásának élhet és oly pályát szerozhet, mely biztos és jövedelme» jövővel kecsegtet.

Ezen szakiskolák és tanműhelyek elméleti és gyakorlati áttanulmányozása és az e téren kifejtett kitartó szorgalom teszi lehetővé lassanként, hogy megveti hazánk, a hirdetések és recla- mok által híressé tett egyes ipafezik- keket, melyek hihetetlen potom áron adatnak a közforgalomnak, csak midőn kezünkbe vettük, akkor látjuk, hogy méreg diágált.

Itt tehát az ideje, hogy ébredjen nemzetünk és hazánk azon tagjai, kiknek hivatásuk, hajlamuk a. fent jelzett bármely iparág munkásaivá lenni, keressék fel az intézeket, tanműhelyeket, hol valódi i kolázottság mellett, érett munka saivá fejleszthetik magukat a hazának.

Felhívom itt a nyilvánosság teréu az egyes kereskedelmi és ipartestületeket csoportosulásra a hasonnevű szak-iskolák és tanműhelyek alakítására, melyeknek czélja volna a honi ip;ir telepek felállítása, a mi kinek-kinek saját vidékéhez képest megfelelő jövedelmet leginkább biztosítana.

Másik czélja volna a kézműipar és kereskedelem sa földteimókeiiiek kiaknázása, fejlesztése a mi által a kezdetlegesség korát átélve a munka, szorgalom gyümölcsét élvezhetnénk.

Haladnunk kell, mert ha elmaradunk a haladó kor szelleme lesz az, mely megsemmisít bennünket.

De felhívom különösen kereskedőinket, hogy a honi ipart lelkesen karolják föl. A hol 100 perczent nyereményt venni lehető bűn, mert ez a körülmény az, mely honi iparunk egyes üzlet ágait vésszel fenyegeti* a tapasztalat úgy mutatja, hogy honi iparunk egyes czikkeit ez ideig sokkal magasabb áron adják, a külföld hason minőségű czikkeinél. Nagyon természetes ez az üzérkedés egy ideig csak megy de ép ezen oknál fogva a takarékosság elve ismét külföldre szólít.

Szerintem, ha egy külföldi képes Valamely tárgyat olcsón kiállítani, hogy ne tudnánk mi is; nekünk tehát a jobb minőségűt sokkal olcsóbban kell előállítani, azon nagyszerű reklámokkal szemben, melyhez még mi ez ideig nem értünk, mert ha drágábban adjuk gyártmányainkat az esetben már bölcsőjében gyilkolják iparunk és kereskedelmünk.

Felhívom tehát kereskedőinket a mint lehet a szabott ár jelige mellett kereskedni, a szabott ár mellé tegyék a honi ipar jelzőt tegyék a beszerzett huni ipar termékeit, én hiszem, hogy a hazáját igazán szerető, hazája jövője felvirágzásáért küzdő és lelkesülni tudó honfi az ily kereskedést fel fogja keresni.

Felhívom továbbá azok figyelmét* kik ez eszméknek barátai s kiknek e téieü hatáskörük van. Hassanak egész szellemi erejükkel és e nemes törekvés gyiimöD cse honi iparunk jövőjének biztosítása és felvirágoztatása lesz.

Esztergomi levél.

(Grarson nézetek egy moiern család apáról;)

— Kövesse csak Deák Ferencz példáját, Maradjon uőtelenül.

— Oh asszonyom, vesztegeljünk mi csak jutáuyossabb példánál Vegyünk egy kisvárosi

As „Esstsrgoni ésTiiske“ tárcája.

fccví'ttotedé'h.-------— Emlékszik még ? Akkor ilyen

s

zép csillagos nyári este volt és a sziget fái ügy susogtak, úgy sóhajtoztak és maga karját karomba fűzte és szemembe mosolygott szép, mélázó szemeivel.

Éu úgy emlékszem. Az estharaugszó bá- uatosau koogott szét a közel kis város tornyaiból s euyészetes rezgéssel Laugzott el a táj felett. És éu azt hittem, ez mármost örökké igy lesz és az egész élet nem lesz egyéb, nuutegy tiiulérszép álom, a melyből nem is ébredünk föl csak a túlvilágon.

Nos ? — talán igazam is volt, mert maga bizonyára most is álmodik, csakhogy nem velem és én is álmodom — egyedül ! De az éu álmaim igen csúfak. Nem olyanok miut a lázbetegéi, a kinek morphiut ád az orvos, de olyanok mint egy emberé, a ki elrontotta a gyomráts aztánipechachuaunát kellett neki bevenni. A ki pedig ipecliachuan- nát szed be annak igen keserű a szája, éu is igy jártam épen, csakhogy nekem a szivem, meg a lelkem keseredett belé a szel- szellemi ipechacliuauna kúrába.

Higyje el pedig a keserűnél nincs valami rosszabb a világon. Ó milyen jó, hogy oly au nagy távolság választ el egymástól s hogy magáuak nem árthat a*: éu keserű voltom. Ugy-e boldog? Éu tudom, hogy az. Vau ismét egy csomó bolondja és ez elég magának ; egyébre sohase törekedett úgysem !

Az igazi valódi vozalom csak addig mulattatta, mig biztos voltbenue, hogy megnyerte, aztán eldobta, kigunyolta s igyekezett tőle megszabadulni.

Magáuak elég egy csomó kikent hajú, üres fejű uracs, a ki körül rajongja, miut a vacsoravesztő pille a gyertyalángot, össze- perzseli egy kicsit magát szemeinek sugaránál és aztán repül tovább,^ hogy helyet adjon egy újabb csoportnak. És ez a sorsa mindenkinek aztán ; nem gondolja meg, hogy néha gyémánt is akad, a mi pedig nem perzselődik meg, hanem elég és nem szállhat tova — mert semmivé válik. „Hát legyen.“ Mintha látnám, bogy ezt mondja, istennői, sűrű szemöldeit összevonva s vállát megrántva — és igaza van, a gyémánt bolondabb mint a lepke, mert...mert az okosabbat is cseleliedetfc volna, mint azt, bogy a lángon semmi\é legyen... de megcsele- kedte és igy megérdemelte sorsát... De mikor olyan szépek, olyan nagyon szépek voltak a maga sötét szemei és olyan boldogság volt azokba nézni,— még most is magam előtt látom őket s mintha emlékembe hallanám fölcsendülni dallamos hangját s érzem forró karját karomba fűződve, a mint végig sétálunk a hosszú, uépteleu utczán a hallgató éjben.

Pedig bizony uiucs igy és én csak álmodom. Ajkaim közt egy kilnmvudt szivarcsutkát szorongatok (úgy tetszik, mintha a maga ezüstös kaczagását kellene hallanom, hogy hát: már megint kialudt a szivarom;) az udvaron a kutyák vonitanak csúful a holdvilágra s a karomban meg semmi sincs és csak megszokásból vau ajobb kezem

a kabátom negyedik gombjánál be akasztva.

Pedig olyan szép este van... szinte szeretne az ember boldog le mi ; nagy ostobaság pedig ugy-e ez az óhajtás — tőlem. Hogy lehetne boldog egy ilyen hóbortos ember miut éu, a ki egész életében csak azt kereste, a mi csupán csak mesékben létezik — szivet... És látott-e már maga szép, körülrajongott asszonyt, aki ilyennel rendelkezzék. — Önök kivétel nélkül női Narcysok, a kik saját bájaikba szerelmesek s a mi hódolatunk csak azért kedves ideig óráig önök előtt, mert abban, mint féuyes tükörlapban szépségüket, hatalmukat látják tüudöldeui...

Milyen nagy baj is az, hogy engem a sors összehozott magával és még naeyobb baj az, hogy beleszerettem ; kellett ez nekem ? Kellett az, hogy a már jóformán begyógyult régi seb helyett, melynek fájó visszhangja csak búbánatos dalokban zeu- díilt föl még néha, szerezzek egy másikat, amelyik ezerszerte jobban éget, jobban gyötör... Nem panaszkodom. „Utálom a síró férfiakat,“ ezt mondatja Feuülei egyik darabjának, — ha jól emlékszem Delilának — hősnőjével, ön engem körülbelül Ross- vein András pari Újában szerepeltetett, nem akarnám, hogy azt higyje rólam, hogy olyan limonádé-legény vagyok, mint auuak a frauezia darabnak a melodramati- kus bőse.

Nagyon sok minden fájt már nekem magától és még se látta egyetlen egy köuye- met se... nem szeretnem most sem, ha azt hinné, hogy, talán éu könnyeimmel áztatom azt a papírlapot, inelyeu önnek írok. És még

az sem helyes, hogy írok... Mi szükség magának tudni azt már, hogy én még mindig gondolok magára, sőt hogy elég eszeveszett vagyok és szeretnék elfutni önöumagamtól is, hogy én se tudnám már.

Ez az ábrándos, holvilágos éjszaka az oka mindennek ; ez elevenít föl annyi emléket a lelkemben, adatja kezembe a tollat s íratja velem ezt a sok bolondságot ; az éj nagyon rossz tanácsadó, akkor mindig van az emberben egy harmadrészuyi ördög s hajlandó sok olyanra, a mi féuyes nappal, a prózai zajban eszébe sem jutna talán. — Akkor is igy ragyogtak a csillagok, igy suttogtak a lombok, de hát ezek mindig egyformán ragyognak igy és susognak — épen úgy mint a szép, hiú, kacér asszonyok szemei és ajkai !

Mintha rózsa illatot hajtana felém az éji szél langyos fuvalma. Vájjon van-e még azokból a régi rózsákból, vajjön mit beszélnek azok magának? Semmit!

Ugy^e semmit ? Vegye mintha én sem irtain volna semmit! Unalmas saison van, körülöttem minden zöld, ne vegye rósz néven, hogy ebben az universalis zöldségben az éu stylusom is megzöldült s önt a múltak szalmáján való kérődzéssel mulattattam.

Ön azóta bizonyosau sok uj és hervadat- lan babért szerzett, sok Szvatopluk ivadéknak okozott a kánikulánál is nagyobb for- róságot s talán ideje sem lesz, ezt a sok ostobaságot végig olvasni. Bár el is veszne a postán, legalább egy gün ymosollyal kevesebb jutna nekem imádandó (jajj, hogy kicsúszott a toliamból ! ) bíbor ajkiról. — Gróf VAY SÁNDOR.