Esztergom és Vidéke, 1882

1882 / 24. szám

azon tény körülményt, hogy egy polgári háztartásban, mily diffferentiáknak kell szükségkép bekövetkezniük akkor ha egy félkiló zsírért ópugy 40 frt hell a fogyasztó közönségnek megfizetni, mint fizetett elébb egy bécsi fontért, a mely pedig tudvalevőleg V8 rész sulykai több, mint a félkiló, minek folytán a. fogyasztó közönség már egy font zsírnál 5 kr veszteséget szenved. Tessék ennek alapján felszámolni, hogy húsnál, zsírnál, lisztnél, kenyérnél czukornál, kávénál, és egyéb fűszereknél és élelmi szereknél, mily enormis mértékben van az új franczia rendszer által a fogyasztó közönség egy év alatt megkárosítva. Pedig ezen számításokból, még azt sem szabad kifelejtenünk, hogy a mostani ellenőrzés mellett vajmi gyakran megesik, hogy a hentes fontja 500 gramm helyett csak 300-at visz. No de inodica non curat praetor. Ezt bizony nem nagyon érzik meg azok, kik bizonyos sine curá-kért 10 —12 ezer forint év díjakat húznak az államtól.

Országos a panasz, hogy a közép osztály hull, pusztul. Zsibajgunk az adók nagysága miatt, jajveszékelünk az lij fogyasztási adóktól, pedig a philok- szóra ott pusztít az új mértékrendszerben, megörli, öszerágja a kisebb hivatalnokok, termelők és iparosok családi életét, végnyomorba taszítja a munkás osztályt és kiszorítja ezernyi háztartásból a bornak mértékletes élvezetét, szondirozza a pálinkáivás terrénumát, felnyitja a siralom, vagy akarom mondani a zálogházaknak molochként pusztító ajtait, mig kormányzó bölcseségüuk nyugodtan méri szekerczecsapásait a uemzetilét fentartó végső gyökérszálaira.

íme tehát első közvetett hatása az uj mértékrendszer behozatalának az lön bortermelésükre nézve, hogy a közelszegényedés következtében a hazai borfogyasztásíendkiviili mértékben megcsökkent és az ennek folytán beállott túltermelés annyira visszanyomta a borárakat, hogy ma holnap axiómaként állithatjuk föl, hogy a bortermelés Magyarországon tönkreteszi a termelőket.

A dolgok helyes rendje azt kívánta volna tehát, hogy előbb pénzrendszerünket változtattuk volna át franczia lábra, forintjainkat szaporítottuk volna frankokká és úgy hoztuk volna be a franczia mértékrendszert. Ez esetben az olcsóbb pénztárból kifolyó szükségességnél fogva okvetlenül olcsúlt volna maga az élelmezés is, lehet hogy ez esetben, nem teremtettünk volna egy az uborkafára könnyen felcseperedő hentes osztályt, de edzettebbé tettük volna a nemzőt közép osztályát az állami terhek elviselésére.

Dr. Kiss József.

Esztergom az akadémiában.

A magyar könyvnyomtatás történetének emlékezetesebb pliásisait mutatja be az a fölséges kiállítás, melyet az akadémia termeiben szemlélhetünk.

A nagyközönség azonban annyira el volt foglalva Munkácsyval, hogy a korszakokat illustráló nevezetes gyűjteményt alig látogatta.

Hozzájárult még az is, hogy a kiállítás rendezői, jóval a megnyitás után gondoskodtak katalógusról.

Vasárnap és hétfőn, mikor a kiállítást megtekintettem még nem volt útbaigazító katalógus, mely a hatalmas anyagot bizonyos renszor szerint egybefoglalta s áttekintésre alkalmasitotta volna.

A nagyszerű kiállításról még kellő áttekintést sem lehet szerezni fél nap alatt. Hogy szakavatottan Írjon felőle valaki, annak több napig tanulmányoznia kell a műkincseket.

De nagyon jól esett, hogy mindjárt az első két terem Esztergom egy tudós főpapjának nagyszerű tudományos kincseit tárja elénk.

Dankó praelatus kiállítása úgyszólván a leggazdagabbak és legérdekesebbek közé tartozik. A könyvnyomtatás különböző phásDaiból a legremekebb példákkal illustrálja a magyarországi nyomdák történeti fejlődését s tiszteletreméltóvá avatja egy fáradatlan búvár ízlését és lelkesedését.

Dankó nr nagyszerű gyűjteményéről kellő útbaigazítást csak a katalógus fog adni. Az illustrált lapok már is ösmertetni és méltatni kezdik.

Knauz Nándor nyomdászati érdekességei szintén előkelő helyet foglalnak el a kiállításban.

Az esztergomi missalék 1503, 1508 stb. a régi magyar naptárak, melyek úgyszólván az összes akkori tudákos- ságot egybefoglalják 16.19-től fölfelé, a hírlapok őssziilői, breviáriumok, ini- tiálék és fametszetes képek a lehető leggazdagabb változatban láthatók.

Nagyon érdekes külsejű könyvecske az, melynek czimlapjára a következő Iszók vannak nyomtatva:

Vier tröstliche Psalmen an die Koenigin zu Hungern aufgelegt durch D. Martinum Luther. Wittenberg.

Ott látható a Székely István hires könyve is: Chronica ez vilagnac yeles dolgairól. Székéi’ Estván. Craccoba Niomtalot M.D.LIX.

„Knauz Nándor nyomdászati érdekességei“ két külön szekrényben foglalnak helyet.

Az esztergomi egyéb irodalmi kincsek be vannak osztva csoportok szerint, de mégis mindenütt jelezve láthatók.

A nemzeti múzeum könyvtára az összes jelenlegi magyar lapokból is kiállítást rendezett.

Jól esett lelkemnek, hogy az „Esztergom és Vidéke“ s az „Esztergomi Közlöny“ — egymás szomszédságában egész nyugodtan mutogatja magát. Az Uj Magyar Sión is kö^el esik az esztergomi gyökerekhez.

Városunk az akadémia termében rendezett nagyszerű könyvkiállitáson remekül képviselve van, a mi jó hírnevünk gyarapodásának egy újabb forrása.

Ne mulassza el senki, ha érkezése akad az emlékezetes kiállítást megtekinteni. Egyjárást módja nyílik a nagyszerű Eszterházi-képtár gyöngyeiben gyönyörködni.

Fölüdült lélekkel hagytam el a tudomány csarnokát, de megfogadtam, hogy többszörös tanulmányozás után ki fogom bővíteni jegyzeteimet s főleg az esztergomi illetőségű műtárgyakat részletesen meg fogom ismertetni lapunk olvasóival.

Páros viaskodás.

(Hiteles tudósítás egy szemtanútól.)

Mind hősök ők, mind férfiak . . . Vésztsejtő ábrázattal hajtattak ki a nánai berekbe.

A kocsisok kíméletlenül csapkodták blazirt lovaikat s a reggel csöndjében, mintha menyegzőre hajtattak volna, gyorsan robogtak a berek felé.

Az első kocsiban négyen ültek. A legnyugtalanabb és legsápadtabb arczú fiatal ember volt az elitéit. Mellette ült az egyik tanú erősen füstölve meglehetős aggodalmas arczczal. Átellené- bon a másik tanú izgatott vonásokkal ; kezeli szorongatva. Mellette az orvos

hivatalos nyugodtsággal s roppant ünnepélyes tekintettel. Egy elrejtett czekkerben volt egyesítve mindenféle vércsilln pi tó, sebkötő, ájulásoszlató, életmentő s baj hárító szerszám, fiaskó és por.

A másik kocsiban lyrikus ^bánkó- dással s golgothai megadással foglal helyet az esemény másik hőse. Lábainál hosszú fringiák, vérzomjazó csőr- tetésekkel. Jobbról az egyik drnkkoló tanú, balról vele szemben a másik tanú elszánt melancholiával.

Megérkeznek.

Az első kocsiból kiszállanak a hősök.

Az orvos megigazítja czvikkerét, fölköti czekkerét s a tanúkkal a kijelölendő helyre siet.

A hős a kocsiban marad s végső lemondással mereng a kies természeten. Egy goromba dongó betolakodik hozzá, az orrára száll és ezt zümmögi :

— Ne félj!

Egy veréb a kocsira repül s azt csiripeli:

— Csak hősiesen!

— Nem félek. Hősiesen kiállók. Vesszen a gyáva! Férfias erővel állok ki a vésznek.

A távolban egy az aesopnsi mesékből igen ismeretes alak monoton elégiában panaszkodik a kórók silánysága miatt s világfájdalmas felkiáltásokban tör ki.

Ez a kollégiáiis részvét meghatná hősünket, ha a tanúk ki nem hívnák mtrengése szűk kalitkájából.

Kimérték a helyet.

Tanú tanú ellen, fél féllel szembe

Az orvos neutrálisán köhócsel. A reggeli friss levegő igen meghatja.

Az egyik tanú bókülést ajánl.

A hősök tagadólag rázzák fejőket.

— Vonják vissza, a mit egymásra , mondtak!

Nem vonják vissza.

— A haza és emberiség nevében j akadályozzák meg a veszélyt.

Nem akadályozzák meg.

Csökönyösen maradnak.

Erre a tanúk kihúzzák a rozsdás í fringiákat.

A bősök elsápadnak.

— Még egyszer kérjük, békülje- - nek ki.

Nem békiilnek.

Tehát kiadják a haláltosztó aczé- - lókat.

gos józau. Bizomára már jó ideje táplálta aljas lelkében e gonosz szándékot... Igazságos eljárásom csak még inkább siettető vesztemet... Az est folyamában alkalmat keresett, (a mit — mellesleg mondva — mindenki lel, hogy ha ép keresi) hogy összetűzhessen velem. Tegnapi megjelenése is már olyan vészjósló volt reám nézve, hogy nyomban megpillantása után szorongó aggodalmak, nyomasztó sejtelmek szállták meg szivemet . . . Meggyaláztatásom szivszakasztó érzetében elkapattam magamat fékvesztett indulataimtól;— önkívületi düh fogott el. Megragadtam a falon függő fegyverek közül egy pisztolyt, mely erősen megtöltve volt, s mielőtt még valaki megakadályozhatta volna őrült cselekedetemet — rásütéin a bitang emberre. Ámde én olyany- nyira reszkettem, hogy nem azt találtam el a kit lepisztolyozni szándékoztam, hanem egy mögötte álló fiatal embert. A gyilkos golyó mellébe fúródott szegénynek. Egy fájdalmas feljajdulással élettelenül rogyott össze... Jaj uekem, én istenem !...

Ezt elbeszélve, kicsibe múlt, hogy önmaga is össze nem rogyott a nagy reszke- téstől, s az éles, metsző fájdalomtól, mely ekkor szivén átnyilalt.

N émán, félve, remegve csüngtem lázasan meg-megránduló ajkain.

Csak egypár perez múlva folytaid, tompa, csengés nélküli hangon :

— Mi következett erre, mit tevék és mit érezék én ekkor? — azt nem tudom elmondani, mivel az valami elmondhatatlan. Csak azt tudom, hogy a nyomorult Foktéri össze akart engem kötöztetni, mint villan i gyilkost s a börtönbe Imrczoltatnj;

ámde én megelőztem őt eme szándékának kivitelében. Gyorsan, csaknem öntudatlanúl fe Irán tára az ablakot . . . kiugrottam az utczára . . . é3 szaladásuak vettem a dolgot . . . Miut valami fólboloud rohantam a sötét, uéptelen utczákon végig, a mígleu csak . . .

Ajkán hirtelen elhalt a szó. Megrémültén összerázkódoth

— De most valóban jönnek! Már hallom őket! — kiáltott föl szivszakasztóan, kétségbeesetten.

— Üldözői?

— Azok.

És egyben kirontott a nyomdából.

Ez ízben igazsága volt.

Jól hallott.

III.

Nem gondoltam meg egy cseppek sem, hogy mit cselekszem, hanem ízibeu utána iramodtam.

A másik szobában utói értem Őt.

— Szent isten ! ki az?! — kiáltott föl, teljesen kikelve önmagából.

Hirtelen megfordult s mereven, vadúl nézett rám.

Megképzettem látásától.

— Mit akar ön tőlem ? ! — ordított

reám.

Félénken rebegém:

— Megmenteni akarom önt, édes Alii oti úr.

Nagy csodálkozással mereszté reám tévelygő szemeit.

— Engem? — susogta.

— Igenis önt.

— Hát megmenthetni vél még engem?! — kérdé egyszerre, hevesen s nyomban utána olyan sajátságosán, olyan visszataszítóan kaczagott fel, akár valami eszement.

— Kétségkívül, — felelém szívszorongva.

Egy darabig bambán, gépiesen tekintett szemem közé, aztán hevesen fölriadva ekként szólt :

— Nem! nem!. . . Uram, az nem lehet ! . . .

— Már miért ne ?

— Mivel nincs már semmi mód benne.

— Dehogy nincsen.

— Ön jobban tudja, miut jó magam?

Majdnem sírva fakadtam.

— Hát valóban el akarja magát veszteni ?

Arcza kétségbeesett kifejezést öltött.

— Én istenem ! tehát mit tegyek?!

Pillanatig haboztam.

— Ugorjók ki az ablakon s szökjék, a merre lát — ezt tanácsiám neki.

— Ugorjók ki... könnyű önnek... Hisz az ablak alatt tolongunk már az emberek. Hiába most már minden — teve utána a legmélyebb kétségbeeséssel, melytől meg- j aj dúltam.

— Dehogy hiába, — szóltam buzdi- tólag. — Még van remény a menekülésre.

De buzdításom sem oszlathatta már el a zordon kétségbeesés sötét ködét, mely lelkét olyan egyszerre körülfogta. Már nem fogott rajta semmi szó.

— Igenis van remény a — bitófára jutni. De én inkább...

Nem fejezte be megdöbbentő szavait, hanem sebtiben kirohaut a szobából.

Kábultságomból, ijedtségemből heves a lárma, végtelen kiabálás rázott fel nagy- - hirtelen.

E fülsértő zaj teljesen magára vonta * figyelmemet, ámbátor főnökömnek utóbbi i< ijesztő szavai úgy hajszoltak, úgy nógat- -; tak, úgy kergettek, hogy nézzem meg, mit fi cselekszik ; — de én maradtam.

Bár ne maradtam volna.

Talán még megmenthettem volna ?

Rögtön az ablakhoz léptem, s nem cn annyira kíváncsian, mint ijedten tekintek ki hl az utczára a felénk hullámzó uagy ember- --j tömegre.

Á tolongó, zajougó sokaságban egy-két Jé rendőrt is vettem észre, a leiket látni elég volt nekem, hogy egész lényemben meg- -t rázkódjam, hogy a leghevesebb rémületet Ja keltsék szivemben.

— Ezek Alkot! űrért jöttek, — villant du végig fejemben. El akarják fogni; börtönbe ed akarják vetni. De azt nem cselekszik, mi- -ü vei én megmentem őt.

E jó szándékkal futottam szobája felé; ;aj csakhogy akkor már késő volt.

Az ajtóhoz érkezésem pillanatában lö- -ö vés dördült el a szobácskábán, s nyomban in; utána erős zuhanás üté meg hallgatózó fü- -ü leimet.

Kétségbeesetten jajdúltam föl.

— Jaj istenem ! Vége vau !

És igazán vége volt.

Ott feküdt a padozaton, szelíd arcza ex; az iszonyú fájdalomtól és a kínzó önvádtól Jój a fölismerhetetlenségig eltorzítva, széles j-sI mellében egy golyóval, közvetlen melletto ;>J| nagy vértócsa — uémáu, mozdulatlanéi, .lu halva...