Esztergom és Vidéke, 1882
1882 / 86. szám
Esztergom, IV. évfolyam. 86. szám. Csütörtök, 1882. október 26 ón. r Városi és megyei érdekeink közlönye. Megjelenik hetenkint kétszer: VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN. ELŐFIZETÉSI ÁR: egész évié...............................................6 frt — fél évre ....................................................^ „ — n egyedévre...............................................1 * 50 E gyes szám ára 7 kr. kiSZERKESZTŐSÉG: Lőrincz-otcza 30 , hová a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. KIADÓ HIV A T A\L: jSzÉCHENYI-TÉR hová a hivatalos s a magán hirdetések, a nyiltterbe szánt közlemények, előfizetési pénzek és reelamálások intézendők. HIRDETÉSEK. HIVA-TALOS HIRDETÉSEK : 1 szótól 100 szóig — fi t 75 kr. 100—200-ig . 1 „ 50 „ 200—800-ig . 2 „ 25 „ Bélyegdíj 30 kr. MAGÁNFTIRDETÉSEK megállapodás szerint lehető legjutánvosabban közöltetnek. NY1LTTER sora 20 kr. Arany János. Elhunyt visszajöhetleniil, _ £ Bár érette egész nemzet epedne is, A végéra hatalmai elragadják Szemünk elől a jelest. Gyászba borult a magyar Olympus, a legnagyobb magyar költő hunyta be fáradt szemeit. Arany János meghalt! Azt jelenti-e a fájdalmas hír, hogy ember sorsa megint a hulló csillag sorsára bérűit, hogy egy emberrel kevesebb van, térjünk 5 fölötte napirendre? Az a néhány szó azt jelenti, | hogy a törődött aggastyánból csőn- I des ember lett, de a nemzet leg- B nagyobb lantosa halhatatlan. A mi emberi volt benne, az a közös emberi sorsra jutott; de a mi szellemi volt benne, az örökké halhatatlan, mint maga az eszme. Még fogják az 5 nevét őrizni az iramló századok, nem felejtik el az ő emlékezetét a késő nemzedékek, meg fogja az ő dicsőségét őrizni a világirodalom. A ki olyan örökséget hagyott hátra nemzetének, milyent Arany János az ő költészetében, annak neve mindörökké dicsőséges és halhatatlan ! Megyei közg-yülés. Ma a rendes őszi megyei közgyűlés napja van. A megyei gyülekezeti terem ünnepi ruhába öltözik. A főispán dísz- öltözetben foglalja e. az elnöki széket, mögötte a várnagy, mint disztestőr foglal állást, jobbján a megyei élet gépmestere az alispán s balján a salon- ruhába öltözött rendes és tiszteletbeli jegyzők sorakoznak. A bizottsági tagok törzsvendéges helyeiket betöltve, ünnepélyes hangulatban helyezkednek el. A vasrácson túl néhány érdeklődő hallgató csoportosul s a karzaton több alkotmányos érzelmű hölgy jelenik megy. Az esztergomi érsekek a falakon komolyabban összeránczolják homlokukat s olyan ünnepélyesen tekintenek alá, mintha valami nagyszerű esemény lenne készülőben. Pedig liát mi történik? A programúi tárgyalása s a ponto- zatok tudomásul vétele. Mindenki tudja, hogy milyen végzéssel, milyen eredménnyel. Van abban valami gépies. Legegyszerűbb lenne egy kanosuk bélyegzőre (a mi a közgyűlést képviselné) rányomatni, hogy; tudomásul vétetek. És ezt a stereotyp refraint rá kellene azután ütni minden aktára, a mit a tekintetes közgyűlés tudomásul vesz. A megyei közgyűlések azelőtt nagyjelentőségű mozgalmak voltak. Irányt adtak a megyei életnek, kifejezésre juttatták a megyei gondolkodást, érvényre emelték a megyei követeléseket, külön hatalmat képviseltek, külön kis ország önállóságával és tekintélyével bírtak, erős várai voltak a hazaűságnak, hozzászólóiak az ország bajához, tanácsot nyújtottak a törvényhozásnak, gáncsot vetettek az országintézők fejére, mikor megérdemelték, szóval tettek, hatottak, nyomtak valamit a latban. Mai nap ép az ellenkező szerepre vannak utalva a megyei közgyűlések. Nincsen önállóságuk, nincsen értelmük s alig van már hivatásuk, nemcsak nálunk, de országszerte. A megyei közgyűlések tartalmatlanok, gépiesek, nincs irányelves törekvésük, nincs követelni való hatalmuk. Simán, finoman, csöndesen, bele- egyezőleg, némán, udvariasan — tudomásul venni, beleegyezni. Ez most a szótár nőménclaturája. De hát nem volna-e a tudomásvétellel fogalmazott programmon kívül akárhány ügyünk, a mit nem lehet csak egyszerűen tudomásul venni ? Valamikor a zsidókérdés néhány szikrája milyen gyújtó kutassal volt a „tudomásul vesszük*4 tagjaira. Nem lehetne-e ahoz most is hozzászólani s a humanismus alapján fejtegetni a kérdést? Nincs-e napirenden a kaszárnyakérdés nagy fontosságú ügye ? Nincs-e szükségünk tanügyi intézkedésekre, közlekedésügyi dolgokra ? Persze azokat a nagyobbszabású kérdéseket nem lehet egyszerűen csak tudomásul venni. Azokért ki kell az embernek magát tennie, a mi egy kicsit nehéz föladat a mi sima, finom, csöndes, beleegyőző, néma és udvarias közönségünknek. A megyei közgyűlésekbe könnyű lenne életet, önteni, akararatot csepegtetni, lelkesedést hozni, önállóságot oltani, csak néhány bátor és tehetséges férfin eszméket merne a zöld asztalra vetni, hogy a géprendszernek hiányait annál inkább kimutassa s a goni dói kodásnak és elhatározásnak néni- tápot nyújtana. Egy mb. tag. BÚCSÚZÓ. Elbúcsúztattuk a jó Heinrich bácsit. El búcsúztattuk talán örökre. Itt született ebben az országban, itt éle a művészet keserű kenyeréből, itt áldozta fel mindenét, ifjúságát, családját, boldogságát, csakhogy lelke sugallatát követhesse s most elhagy bennünket végképen, búcsút int a szép hazának hogy oda menjen gyermekei körébe; az az agg fő odakivánkozik messze idegenbe, a gyermeki szeretet ölébe. Itt született, itt élt és ott kíván meghalni idegen földön, — oh mennyi keserűség, mennyi néma panasz rejlik ebben a gondolatban ! De hát ki tudna, perbe szállni a sors szeszélyeivel, ki tudná megváltoztatni az örök tévelyt, az örök igazságtalanságot ? El búcsúzta ttuk. Kevesen, kis baráti körben jöttünk össze, hogy isten hozzádot mondjunk a sokat hányattatott jólelkű aggnak. Ott találtuk csendesen, szótlanul az őszinte, igaz barátság társaságában. Két igaz barát, a ki megérti és megbecsüli egymást. Talán vétek volt, hogy ezt a némaságot megzavartuk, annyi szentség volt benne. Az „Esztergom és Vidéke" tárcsája, Megérem-e? . . . Megérem-e azt az időt. Hogy énnekem lesz otthonom ? . . . — A hol majd kis feleségem Karjai közt meguyughatom ! — Olyan lesz-e kis galombom, A milyennek elképzelem : Czédius termet, holló-fürtök, Piros ajkak, éjsetét szem! . . . A jövőről álmodozom, Hogyha jön a néma éjjel —• Ragyogó, sok csillagával, Csalogányuk énekével ! . . . . . . S mintha már is ott ülnék a Családi, nagy karos székben ; S rám borulna szerelmese u Egyetlen kis feleségem. . . . Király vagyok ! . . . a kormánybot E pipaszár — a kezemben ! . . . Koronám — a hálás üveg, És papucs — a miniszterem. Nagy nyugodtan uralkodom; — Áldás rajtam a csók zápor, Am ;l y olyan bőven ömlik Kis angyalom ajakáról. — Csendes a mi birodalmunk, Nem lázadnak fel ellenünk ; Néha hallat barczi zajt csak A bölcsőből — kis gyermekünk ! Ekkor illő komolysággal Rontunk rá az ellenfélre, S — elringatjuk, csókoljuk, mig A sírásnak nincsen vége! S mosolygunk a boldogságtól : Én és kicsi feleségem: Feleségem, meuyországom, Egyetlenegy üdvösségem ! PERÉNYI KÁLMÁN. Jön a férje. . . (Piirdői bohóság.) Megáll a kocsi s kilép belőle előbb egy öt x-es potrolios bácsi, aztán kiemel egy szép szőke fiút, és egy gyermekar- ezu nőt. Mint idegenek szokása ismeretlen helyen, bizonytalan léptekkel közelednek az igazgató irodája felé, s alig veszik észre, hogy számos fürdővendég követi őket. — Kik lehetnek valljon ezek? kérdi Pisti a fürdői gavallérok egyike. — Én gazdag hentesnek nézem a férfit. — Csalódó! Karcsiidul. — Nos? ki legyen hát? — Ez más kérdés! Bureocrata nem, mert akkor sovány, magas és görnyedtünk volna illő lembe Talán képviselő, kinek alkalma van az országház buffetjében ekkorára megliizni. Vagy művész? — de nem ! hisz akkor hosszú hajat növesztett volna. Valószínű hogy uzsorás vagy a legvégső esetben kocsmáros. — De mindegy Karcsikám akárki legyen is annyi tény hogy szép a felesége és én udvarolni fogok neki — szólt Pisti negédesen. — Ugyau mi jut eszedbe ! — hagyj béliét a szegénykének, olyan jó szelíd teremtésnek látszik. És Ka rcsinak igaza volt, mert Mariska csakugyan jó szelíd asszonyka. Nem is nagyon beteg, csupán idegei voltak kissé gyöngék, s ha dühbe jött pofozkodott. Férje ki reszket életéért, féltékeny szívvel bár, de hát Isteu nevében beléegvezett, hogy Man- czikája fürdőre menjen. S most, midőn jól telebeszélte a doctor fejét szegény kis felesége gyengeségei, köztünk szólván marnaságaival, nyugodtan hagyta ott a kis szobácskábán könnyező párocskáját, elvivén magával a pubitis hogy ne háborgassa a raamácskáját. Oh ! mi borzasztó egyedül lenni idegen helyen. Oh! mi kellemetlen hogy a szomszéd szobában az a vén sémita mindig köhög s Manczika éjeli álmát zavarja. A lépcső is nagyon bajos Manczinak a le és fel járás gyengíti őt, nehéz sóhajban tört ki, a felett is, hogy az orvos ilyen szűk szobácskát tartott fen számára. Az igaz is, hogy nem a legkényelmesebb, de olcsó, s az orvos azon jó biszemben választotta azt ki, hogy a szerény jövedelmű hivatalunk neje azt szívesen fogadja. Hogy megnyugtassa a menyecskét, elszállásolta mellőle a v én köhögő» zsidót, s helyébe egy csendes szomszédot tett, a Pistit. Ez ritkán van szobájában, csak ritkán hál benne, ez majd békés szomszéd lesz, és nem fogja zavarni a kis menyecskét. Már most sebaj ! Manczika belenyugodott, hogy a szoba kicsiny, mert — úgymond — e czél úgy is az, hogy mindig szabad levegőn legyünk. Künn ült ő aztán a kársak alatt s leste hogy názik-e őt z emberek. Ismeretségre hamar szert lehet fürdőn tenni, s Manczinak is csakhamar is bő alkalma nyílt elmondani gazdiig nagy- bátyjai nevét, összeköttetéseit a magas körökkel s. a. t. Közbevetőleg legyen mondva, kisült ugyan aztán, hogv a gazgag bácsik nem rokonok tulajdonképei), hanem csak az ő üzletükben dolgozott az ő papája. De hát aztManczi nem sejté, s boldog volt a glóriában, melyet maga körül alkotott élénk képzelete. Pista a kedves szomszéduővel minduntalan találkozott, s kikeriilbetlen Ion a bemutatás. Ezután nemcsak a szemek hanem az ajkak is beszéltek s Manczi ábrándos szemei, s nedves piros ajkai megbabonázták Pista szivét. Vége volt a kúrának, Pista bolond lett, a szerelem bolondja. Ifjú kora platonikus ártatlanságával rajongott. Manczi szívesen fogadta az udvarlást, de midőn észrevette hogy Pistának a szive sem maradt ki a játékból megijedt, lelkiismerete szemrekányólag szólalt meg mi-
