Esztergom és Vidéke, 1882

1882 / 59. szám

Esztergom, IV. évfolyam.

59 szám.

Vas ár n ap, 1882. juliu s 23 án.

¥

Városi és megyei érdekeink közlönye.

JA

EGJELENIK HETEN KINT KÉTSZERI

VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN.

ELŐFIZETÉSI ÁR:

egész évre....................................................6 frt — krfél évre..........................................................* „ - ,

negyedévre....................................................1 „ 50 „

Egyes szám ára 7 kr.

SZERKESZTOSEG:

j^ORlNCZ-UTCZA íjO., hová a lap szellemi részét illető közlemények küldendők.

KIADÓHIVATAL:

^SzÉCHENYI-TÉR 35., hová a hivatalos s a magán hirdetések a nyilttévbe szánt köziemén vek, előfizetési jienzek és reclamálások intézendők.

HIRDETÉSEK.

HIVATALOS HIRDETÉSEK :| MAGÁNHIRDETÉSEK

1 szótól 100 szóig — frt 75 kr (megállapodás szerint lehető leg- 100-tól 200-ig • 1 „ 50 „ jutányosabhan közültetnek.

200-tól 300-ig • 2 „ 25 „ ", ---Bélyegdíj 30 kr. NYILTTÉR sora 20 kr.

Félbeszakított veszteglés.

A csütörtöki városi közgyűlésen, midőn már nemcsak a napirend, de a képviselők türelme is végkép ki volt merülve, előállott Dóczy Ferencz s interpellált intézett a polgármester úrhoz, hogy mi fog történni a rég szunnya dozó kaszárnyakérdéssel.

A kérdés iránt azonnal érdeklődést hirt gerjeszteni, új thémát és figyelmet hozott napirendre.

Kissé sötét, de nem mindenütt hamis színekkel vázolta az esztergomi kereskedők és iparosok hanyatlását, a hanyatlás okait, a városból több iparos és kereskedő család elvonulását s szomorú anyagi helyzetünk kútforrását a legégetőbb közérdekű kérdések elhanyagolásában kereste.

Ráutalt a kaszárnyaügyre.

Kimutatta, bogy a város mérnöke már majd ötször halasztást kért s a tervek és költségvetések benyujtását ezzel végtelen időre elütötte.

És a kaszáruyakérdés elodázásával egyesegyedill a mérnököt vádolta.

Nem osztozhatunk egészen Dóczy úr vádjaiban.

Igaza volt, midőn hanyatlásunk okaival nagy mulasztásainkat vetette föl; igaza volt, midőn azt állította, hogy a közérdekű s nagyobb szabású vállalatokra csak szavaink vannak, de kivitelünk nincsen; csak abban nem adhatunk neki teljes igazat, hogy a kaszárnya ügyének hosszú halogatásával egyedül a városi mérnök a vétkes.

A bűnbakok rendesen áldozatok; a czégtáblák többnyire igazságtalanul suj- tatnak, mikor a mulasztásért egyes

embert halmozunk el összes vadjainkkal.

A mérnök huzamosabb idő óta betegeskedett. Ezt mindenki sajnálattal veheti tudomásul.

De vájjon nem hibáztathaté-e a miatt, bogy a sürgős s a többször prolongált ügyet ki nem adta más szakembernek ? Hasonló alapon nem va- dolható-e a város közönsége, bogy a hosszas idő óta szunnyadozó terveket a folyton betegeskedő s igen sok felé elfoglalt mérnöktől vissza nem kérte ?

A kölcsönös vád kiegyenlítést talál a közgyűlés végső határozatában.

Meg hagyta ugyanis a városi közgyűlés a kaszárnyaügyi bizottságnak, mely eddigelé még össze nem ült, hogy elnöke, a polgármester által azonnal egybehivattassék s a sürgős kérdés eldöntését mielőbb munkába vegye. Hálásabb és könnyebb kérdést aligha tárgyalt bizottság, mint a kaszárnyaügyet, mely közérdekeinkkel annyira össze vau forrva.

Örvendünk rajta, hogy a veszteglés elvégre véget ért ; hogy a kaszárnyakérdés ekégre megoldása felé közeleg.

És e tekintetlen Dóczy Ferencz fölszólásáért, habár igeu is túlszigorú volt, csak köszönettel és elismeréssel lehetünk.

Magnemesítés.

Még javában benne vagyunk a nyári szorgos munkákban, máris azon kell gondolkoznunk, hogy a jövő évi aratásra, annak kedvező eredményére a szükséges előkészületeket, a legjobb

eredmépy reményével mikép fellessük meg.

Annyi csapással küzd a magyar gazda, kezdve az elemektől végig az emberen, az utolsó féregig, hogy valóban nehéz feladat neki, nemcsak haladni, hanem magát a törzsvagyont tiszteségesen fentartani is. S miután jelen viszonyaink között okvetlenül fontos és szükséges annak elismerése, hogy egyoldalúlag gazdálkodni már nem lehet, hogy a túlságos gabna termeléssel fel kell hagyni: de azt is be

fogja látni minden elfogulatlan szemlélő, hogy mindennek daczára; mégis a búza az, mely fő terményként szerepel mezőgazdaságunk mai életében. S miután ezt tudjuk, oda kell igyekeznünk, bogy e főterméuyünket necsak verseny- képessé tegyük, hanem oly állapotban vigyük a világ piaczára, hogy azzal a külföld termelvényei okvetlenül megveressenek.

A mezőgazda minden törekvése egy czélban: a tiszta jövedelem emelésében összpontosul.

E törekvés a főczél s minden egyéb csak eszköz e czél elérésére.

A gabna termelés tehát gazdasági rendszerünk minden átalakítása s új gazdasági növények felvétele mellett is, még mindig a fő, az első helyet foglalja el s azt jövőben is meg fogja tartani.

Épen oly bizonyos azonban az is, hogy épen a tiszta jövedelem emelése, határozottan megkívánja több földbirtoknál a gabnatermelés térleges megszorítását.

Ennélfogva egész figyelmünket oda kell fordítanunk, hogy az adott csekély területen, minél nagyobb mennyiségű

gabnát termelhessünk s minden rendelkezésünkre álló eszköz által a nyer- termelés minél nagyobb mérvű fokozás sát érhessük el.

Chinában sikerült a mezőgazdádnak oly nyers termékre szert tenni, mely valóságos mesének tetszik előttünk, a mely a mi aratási eredményeinket sokszorosan felülmúlja ; s habár ott, talán a kitűnő talaj, az észszerű művelési mód, párosulva a legkitűnőbb trágya alkalmazásával, nagy befolyást gyakorol is ez óriási mennyiségű nyers termék létrejöttére: főoka mégis mindenesetre a mag gondos megválasztása s ha szabad e kifejezéssel élni, mintegy tenyésztésében keresendő.

E körülmény méltánylásán nyugszik Haller nemesitett búza termelése is, ki a búza termelésénél egyszerűen ugyanazon elveket alkalmazta, melyeket hazánk értelmes gazdái, az állattenyésztésnél számos évek óta s szép sikerrel követnek, ő t. i. a legtökéletesebb kalászokat éveken át, a legszívósabb kitartással külön választotta s e kalászokból ismét a legnemesebb, legkifejlettebb s legérettebb magvakat t. i. a kalász közepét szemelte ki. Ezen eljárás által az eredmény egy bizonyos határig évről-évre növekedik s egyúttal arra is nyújt alkalmat, hogy az önkényt keletkező válfajok figyelemmel kísértessenek, összegyűj tessenek és fen- tartassanak.

Erre természetesen éber szem, éveken át tartó türelem és kitartás kívántatik.

Mi magyar gazdák ugyan nem va- gyuuk oly helyzetben, hogy gazdaságainkban az összes gabonát igy kezeljük ; s bármily nagy lenne is nyersAs „lutergoia és Yiáéks“ tárcsája

Dal a libapásztor leányról.

Erdő szélén őrizgette Erzsiké libáit,

Koszomba füzögette A mező világit.

Virágokból a korona Illett homlokára,

Sétálgatott libái közt Királyné módjára.

Dala ezüst csengetyükéut Csilingelt a halmon,

Pásztorfiú felelt rája Vig furulya-hangon.

Hanem egyszer csak megkondult A falu harangja:

Pásztorfiú szomorú lett,

Ahogy elhallgatta.

És azóta egy sir fölött Szive meg-megszőlal ;

Altatgatja a kis Erzsit Bús furulyaszóval.

PÓSA LAJOS.

Mióta a kötést letettem.

— Rajz. —

Komor októberi délután volt. A nap már korán lehanyatlott az égről, melyen most a sötét felhőket kergeti az őszi szél. A fák lombjai sárgulva hulltak alá s a fony- nyadt levelek az enyészet nyomait mutatták.

Ott ültem a kandallónál, ábrándosán nézve a lángok vívódását, a sziporkák pattogását és az izzó piros parázst.

Kedves apa és anyácska odavonták zsöllyéiket a kályha mellé, s bizalmasan csevegve, elevenítették fel a múltakat, a rég lezajlott napokat. Majd a kártyához nyúltak s ütöttek együtt néhány játszma piqué-t. Én pedig azalatt gondolatokba raé- lyedve s kötőtűimet serényen villogtatva, néztem a szomorú őszitájat, melynek komor egyhangúsága lelkemre is nyomasztólag hatott.

Már-már szentimentális hangulat vett volna erőt rajtam, ha szerencsére kedves anyám nagy knczagva ki nem mondja a „kilencz vöröst,“, felébresztve engem álmodozásomból.

Kedves atyám úgy tett, mintha komolyan restelné a megveretést és fejcsóválva irta oda anyácska táblájára a nyert játszmát, aztán pedig bodor füstöt eresztve pipájából s édesei mosolygott az ő kedves életpárjára, kit tréfásán megfenyegetett.

Gyönyörködve néztem a két kedves lényt, kik oly rég s annyira szeretik egy- ,mást változatlan hűséggel. De aztán csakhamar igen természetesnek találtam, hogy papa szereti mamát, mert hisz az — a kedves anyácska : aztán meg az is természetes, hogy mama szereti papát, mert hát ez meg az — édes kedves papa. ,

Letettem a kötést: mert vágyam feléjük vonzott. Odamentem hozzájuk s meg csókoltam őket. Előbb az anyácskát, aztán az édesapát. Csakhogy ő nem érte be egy csókkal.

— Ide is, egyetlen, páratlan (igy hivott, mert egyetlen gyermek valék) ide is egyet, — s felém forditá másik arczát is. Aztán pedig magához ölelt, megcsókolt s úgy megdörzsölte arczomat torzonborz bajuszával, hogy magam sem tudtam, nevessek-e vagy sírjak? Alapos megfontolás után mégis inkább csak nevettem.

Arczom még miudig égett, midőn ko- csirobogás hallatszott föl az utczáról.

Annyi időnk sem volt, hogy találgathassuk, ki lesz a vendég? midőn kívülről nagybátyám érczes hangja Ion hallható, mint a cselédeket kérdé :

— Itthon vannak-e ?

— Itthon bizony ! — szólt apám fölnyitva a szárnyas ajtót, melyen nagybátyám lépett be egy fiatal ember társaságában.

— No mi jót hoztál öcsém ? — kezdé apám, miután az öleléseken túlestünk.

— Hozni ? — szólt ez alattomos mosollyal. Vinni, vinni akarok biz én innen. Azaz, hogy tudj1 isten, bizony tán hoztam is valamit . . . vagy valakit . . Ez a gyerek itt a boldogult Dénesiiuk fia , . . No uera ismertek reá ?

Éu már akkor vég ráismertem. Apám

anyám csak most vették szemügyre a fiút ki tiszteletteljes magatartással lépett elő.

— Nem hagyott békében a gyerek,—■ enyelgett tovább nagybátyám, mig el nem hoztam Erzsikéhez.

Erre a szóra aztán még jobban égni kezdett az arczom, mint mikor az atyus bajusza megdörzsölt.

Szüleim Béla atyjával egy házban laktak s a legjobb barátságban éltek, Dénes bácsi — özvegy lévén — nagy köszönettel fogadta anyám részvétét, s a gyöngéd gondoskodást, raelylyel a 6 éves gyermek elhalmozta. Béla — ugyszólván — a mi fiunk volt mindaddig, mig én meg nem jöttem, de azután testvérek maradtunk. Eleiute bölcsőmet ringatta, kis csörgőmet rázta, szemem előtt és igy beszélgetett velem. Én pedig gagyogtam neki és szegletes taglejtésekkel iparkodtam válaszolni. —Legalább igy beszélte dadám.

Később együtt ettük a tejbe-rizskását és együtt futkostunk a pillangók után. Ha aztán véletlenül elestem, ő emelt föl, ő törölte le könnyeimet s ő vigasztalt édes szavával, csókjával.

Boldogságunk akkor szakadt félbe, mikor Dénes bácsit, mint honvédzászlóalj- parancsnokot egy erdélyi zászlóaljhoz tették át s nekünk válnunk kellett.

Ugv fájt a szivem, mikor elszakadtunk egymástól.

Azóta uem hallottam róla semmit.

S ime amint most lesütött szemekkel lopva feléje tekintettem, a régi Bélát egy deli ifjúban láttam visszatérve, s lelkemet oly édes örömérzet járta át, mintha csak egy része tért volua vissza.