Esztergom és Vidéke, 1882
1882 / 49. szám
49. szám. Esztergom, IV^évfolyam^ f Vasárnap. 1882. junius 18-án. Megjelenik hetenkint kétszer: y VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN. ELŐFIZETÉSI ÁR: egész évre ..............................................6 frt — kr. f él évre....................................................* — * n egyedévre..............................................1 , 50 , E gyes szám ára 7 kr. Városi és megyei érdekeink közlönye. ’VRKESZTÖSÉG: j_^ORiNCZ-UTC.ZA <^0., HIRDETÉSEK. hová a lap szellemi részét illeti közlemények küldendők. HIVATALOS HIRDETÉSEK: MAGÁNHIRDETÉSEK KIADÓHIVATAL: 1 szótól 100 szóig — frt 75 kr megállapodás szerint lehető leg100-tól 200-ig . 1 „ 50 „ jutányosabban küzöltetuek. ßzECHEN YI-TÉR 3^., 200-tól 300-ig . 2 „ 25 „ — hová a hivatalos s a magán hirdetések a nyilttérbe szánt közBélyegdíj 30 kr. NYILTTÉR sora 20 kr. lemények, előfizetési pénzek és reclamálások intézendők. — — ^ ^ ^ ^ 2a,^&-CL» Herezegprimásunk negyed százados püspöki ünnepélyét fogjuk megünnepelni Péter és Pál napján. Huszonöt esztendős püspöki pálya az ég legkedvezőbb ajándéka. Mikor felségesen teljesített kötelességek, a nemzet szeretete, a világ tisztelete, lép- teu-nyomon templomokba és iskolákba, tudományos és művészeti intézetekbe emelkedő emlékek hirdetik huszonöt esztendő történetét. Városunk közgyűlése legközelebb lélekemelő jelt adott arról, hogy micsoda kötelessége van főpapja iránt, azon főpap iránt, kinek Esztergom székvárosa s kinek Esztergom oly végtelenül sokat köszönhet. Nem a tartalmatlan szertartáskodás, nem a hasznot munkáló hizelgés, nem az önző bámulat, hanem a kötelességszerű lelkesedés, az érdemek valódi tisztelete s szülővárosunk szerelme dobbant föl a múltkori közgyűlésen. Esztergom majd mindent herezeg- primásaiuak köszönhet. Nagyszerű templomok, hatalmas paloták, lépten-nyoinon épült iskolák, a tudományosság és művészet csarnokai hirdetik herczegprimásaink egyházfejedelmi bőkezűségét. Hát hálátlanság lenne, ha mindezen ajándékokért nem járna tisztelet és elismerés. Városi közgyűlésünk egy száz tagú bizottságot küld ki, hogy Esztergom ragaszkodását és háláját őszinte szavakban tolmácsolja az ország első főpapja, városunk legnagyobb jótevője előtt. Szegény város vagyunk, nem róhat- juk le hálánkat tündöklő díszben, ragyogó pompában; de leróhatják igazi szeretettel, igazi hálával. A szeretet annál meghatóbb, minél egyszerűbb ruhában jár s a hála annál őszintébb, minél szegényebb mezbe öltözik. A gazdagság és jólét gyakran meg- keméuyiti s gőgre és fenhéjázásra bírja a szivet. Az ünnepélyességnek ki kell terjeszkednie egész városunkra. A föl irat átadása az egész város hálájának és szeretetének átadása lesz, csakhogy mindezzel még nem róttuk le teljesen kötelességeinket. A városnak sok iskolája van, az iskolákban sok a szegény, a szegény tanulók segélyezése a legmeghatóbb emlékünneplést őrizné meg. Adakozzanak össze városunk előkelő polgárai Simor János herczegpri- más huszonöt esztendős püspöki ünnepélye alkalmával egy hatalmas ösztöndíj és segélyalapra, melyből kivétel és városrészbeli különbség nélkül segélyez- tetnének minden esztendő Péter és Pál napján a legszorgalmasabb és legjobb viseletű tanulók, hogy jövőjük alapjául már a bibornok emlékezetét s az ünneplés jótékonyságát áldhassák. Nevezzük ez összeget az ő nevén, s adakozzunk gyermekeink javára, az ünnep emlékezetére. A város közgyűlési terme pedig állítsa föl az ünnepelt férfiú képét, hogy mindig előtte lebegjen alakja és érdeme. Kapcsolja össze mindez ünnepélyességeket népünneppel, hogy az öröm és lelkesedés átalános legyen. Herezegprimásunk nem barátja a tüntetéseknek, nem kedvelője a zajos ünnepélyeknek. Nagyon valószínű, hogy a palota építés folytán támadt ideiglenes lakás- szűke miatt a kis residentia nem fog viszhangozni városunk örömétől, sőt valószerű, hogy herezegprimásunk nem is tölti köztünk a nevezetes napot. Mindehhez azonban ne legyen számításunk. Ünneplésünk tárgya szívben és lélekben mégis közöttünk lesz s az a hála, melyet azonnap bemutatunk, nem akar egy személyhez kapcsolt érdek- hajhászó tüntetés lenni, hanem egy huszonöt évi püspöki pálya ünnepel- tetése. A zsidó-üldözés Csak a zsidó, kinek a középkor még eddig elmúlni nem akar, csak ő, kivel magát senki rokonnak nem érzi, csak ő minden elnyomottak között, kinek szenvedése szánakozást, kinek panaszai visszhangot nem találnak. B. Eötvös József. Mióta az első emberek az éden kertjéből kifizettek, Ádám fiai az elveszett paradicsomot siratják és e világ elégedetlenség és irigység színhelyévé lön ; Káin irigységből megölte Ábelt, Ábrahám és Avimelech egy kút miatt egyenetlenkedtok, azóta pedig irigység és tehetetlenség vérmezővé változtatták e földet és az emberiség története nem más mint vérengzések, hatalmaskod is és a gyengébb elnyomásának elősorolja, a fegyver még le nem tétetett, mert az élet folytonos liarcz, csak akkor áll be fegyverszünet, mikor a véres dráma harcsásai a szerepet változatják. A meddig a vizsgáló búvár szeme ér, tapasztaljuk egyszersmind, hogy a legrégibb törvényhozók ezt orvosolni iparkodtak. Mózes (3200 év előtt) törvénye szerint minden 50 évben az eladott ingatlan tulajdonosának visszaadatott örökös eladás az elszegényedés meggátlása végett nem történhetett. Lykurg (2700 óv előtt) Sparta földjét egyformán elosztá 9000 családja közt, a közös állami nevelést és étkezést elrendelte. Az ily intézkedések nagyobb mérvben kivihetetlenek de az alapeszme hirdeti az utókornak, hogy csak egyeu- jogosultság, egyenlőség által állítható helyre a világbéke; századokig tartott a patríciusok és plebejusok között a Licinius-féle törvény, a szántóföld arányos elosztása első követelés volt. Valószínűleg ily kasztaharcz folytattatott 400 évig Egyptomban a zsidók ellen ; ezen ország az ókori cultura zászlóvivője, Ápist imádta (egy tehén, melyet a nap fiának tekintettek) s vallásukat a zsidók által elfogadtatni akarták; még pedig irtózatos eszközökkel, d0 eredménytelenül. Egyptomból kiindulván, a zsidók maguk egy arany borjut csinálták, népünnepet rendeztek és kiáltották: ez az Istenséged Izrael, ki Egyptomból kiszabadított. Majd birodalmat alapítottak, mely 900 óv után Nebukadnezár által pusztittatott e}. Ekkor Jeremiás (29. cap.) Isten nevében felszólitá a száműzött zsidókat • „És a város javát, a hol száműzve Az „Xsztdrgcm és Vidéke“ tárcsája Csak egyszer . . . Csak egyszer tekints rám Moudhatatlan kéjjel! . . . Fekete szemednek Bűvös éjjelével ; — Az az egy pillantás Hadd mondja meg nekem, Hogy te már titokban Régen szeretsz engem! Csak egyszer nyújtsd ide Parányi kezedet; És olyan boldoggá Teszed a szivemet . . .! . . . Oh mert annak csak egy Forró érintése —• Elég volna Dékem Örök üdvösségre! Csak egyszer forrjon az Ajakamra ajkad . . . Fusson át édes kéj, Mámoros láz rajtad ! . . . Hogy egész világot, Mindent elfeledve: Egészen enyém légy, Ölemben pihenve. Oh, csak egyszer legyek Általad szeretve ; Csak egyszer boruljak Dobogó kebledre! , . . — Csak egyszer!.. csak egyszer...! — Azután nem bánom : Ne legyek én többet Boldog — e világoi! PERÉNYI KÁLMÁN. Az utolsó levél. — Novelette. — A kis falu csengő harangja esti imára hívta az ájtatos híveket, hangját az enyhe szellő elhozta a közeli erdőcske domboldalára hol két ifjú pilient a természet szépségén nyugodva szemeik, — és szótalauúl nézték a leáldo/.ó napot. Lábaiknál fegyver s a meüett két eb féltő szemeikkel őrzik az elejtett zsákmányt. Oly fenséges, oly szép volt az alkony... biborfényben úszott a táj, mintha lánggal égett volna. Lenn a völgyben pásztorsíp szól, nyájak térnek haza; a kolompok lassú kougása összevegyül a faluvégi patakmalom zúgásával, — henyélő kis libapásztorok énekelve hajtják száz meg száz csicsergő apró jószágaikat. Fáradt munkások ásó s kapával vállukon jönnek egymással össze az utón, s ballagnak hazafelé. A falu fölött felszálló kékes fel bocs kék vonulnak, a kémények füstje az. Beáll a csend s a lég és emberek nyugalmát csak a tücskök ez- 1 reinek éneke búgja túl — de nem zavarja I meg és közben a mocsáros mezők lakóinak monoton chorusa brekeg. Az erdőcske harasztja zörögni kezd, az eb csaholása figyelmessé teszi a domboldalán pihenők egyikét s egy érczes hang raesz- sziről kiáltja már: Halló, hahó, urak ! Andor szó nélkül megy a közelgő harmadik elé. tisztelettel emelve kalapját a falu lelkésze Valér atya előtt, a ki csodálkozva szorítja meg a feléje nyújtott kezet s átható szemeivel aggódva nézi a pár lépésnyire tőlük mozdulatlanul fekvő Iregh Iváut. Iván nem vette észre az érkezőt, nagyon el volt mélyedve, mereven nézett önmaga elé. A nap végső sugarai most búcsúztak el a távol kéklő hegyek mögé, megarauyozva a felette elvonuló vékony fellegeket. Dr. Szendreő Andor halkan válaszolta tiszteletes úr kérdéseire. — Nos, hogy van betegünk, javult-e már ? — Nagyon egyformán. De a mit lehet mindent megkisérlek. Bizony keveset tudunk még orvosok ! íme nézze ez erős testalkatot — a legnagyobb beteg. És veszélyes bajára nincsen gyógyszerem. — Hát, a természet, — az isten ? Iván e szavakra megrázkódott. Meghallotta a tiszteletes hangját ... természet, isten,., talán ő is éppen ezekről gondolkodott. Az első csillag már látható volt az égen. Jenő sietve kelt fel és üdvözölte Valér atyát ; aztán fegyverét vállra vetve, gyors léptekben indult a vezető keskeny ösvényen lefelé. Rövid negyed óra múlva elérte a falut. A házak előtt kint ülő öregek s ifjak egyaránt, alázattal vették le fövegeiket köszöntvén „Dicsértessék az úr neve“. . .Iván lakásához érve, pamlagjára dőlt s gondolatainak viszhangjaként összeszoritott ajkai e két szót morzsolták szét; soha többé ! Vájjon mit érthetett alatta? Egész lényén el ömlött a küzdelem, mellyel fájdalmait elölni akarta s látszott hogy gondolatai kínosabban érintik szivét mint a veszteség szörnyű tudata melyet eltakart. Az iuas behozta a meggyújtott lámpát s az asztalra tette a most érkezett hírlapokat és leveleket. Iván mohó kíváncsisággal s reszkető kezekkel szakította fel egyenként a borítékokat . . . midőn a második olvasásához ért, szeme előtt homályos köd’vonúlts megszédülve kihullott kezéből a papir.. görcsö- seu kapaszkodott a karszék táralányához s egész testét ideges rángások futották át ; hogy mit tartalmazott a csak néhány sor, azt később tudtam meg. Pár perez múlva már újra nyngodt volt. Oh de mily irtóz- tató mily dermesztő volt e nyugodtság, fagyasztóbb mint a leguagyobb nyughatat- lanság. Néhányszor fel s alá járt szobája puha szőnyegén, két köuycsepp csordult ki szemeiből s letörülte gyöngyöző homlokát. Ekkor tekintete az egyik hírlapra esett, melyből egy verset kezdett olvasni: „Lelkem repülne még, de szegve szárnya. Alig birom venagló szivemet; Homokórám lejár már nemsokára — Isten veled !“ Nem birta tovább olvasni. Leült Íróasztala elé, apró emlékeit kiszedte a fiók-
