Esztergom és Vidéke, 1882
1882 / 49. szám
lesztek, mozdítsátok elő, mert jóvoltá- ban jólétetek rejlik“. Cyrus 70 év után szabadon bocsátotta a zsidókat, a midőn országukat, államukat újra rendezték. Az idők, a népek éktelen viharja elfujta volna, mint egy porszemet, ha az Isten ily módon többször meg nem mentette volna a végpusztulástól. 480 év múlva, az első pusztulás után másodszor, azaz 70 év a közönséges számítás szerint, a rómaiaktól elpusztittatott ezen ország; több mint egy millió zsidó elveszett e harczban.A t. olvasó talán fölöslegesnek találja e történeti adatokat, de a zsidók története nem más mint az üldözések története. Neró alatt 64-ben és igy a kereszténység első századaiban, keresztény-üldözések voltak, mivel az erősebb a gyengébbet mindig elnyomni iparkodott, egyházfejeik szavai: „Ha az egész világ ellenünk szövetkezik is mind a mellett más nem érne el, mint a menynyit Isten, kiben minden reményünk van, ránk szánt“, mindig uj életerőt adott és győzelemre, uralomra segített. Majd a félhold vette át a vezérszerepet, prófétája, hogy sikert érjen, hitét a zsidó- és keresztény-hitből állitotta össze, erősödvén, tűzzel-vassal hirdeté tanát, a helyzet, a személyek a világ véres drámájában ismét változtak, a kereszténység átvette a vezérszerepet. A szentföldet a zarándokok érdekében felszabadítani keresztes hadjáratok alakultak; ugyanis a hanyatlott egyházi tekintély Európában, szükségesnek látta a szentföldre a nyugtalan kedélyek figyelmét irányozni; ottani sikertelenség az európai zsidóknál keresett kárpótlást. Midőn az inquisitió kitűzte véres zászlóját 1391-ben Szevillában, Spanyolország zsidóüldözés ütött ki, melyben sok ezer lelte halálát, 200,000 a keresztény hitre téríttetett; de a kényszer eszközök mindig eltévesztették a czélt. Ekkor tapasztalták az üldözés hiábavalóságát. A zsidók a keresztényekkel házas ságra nem léptek, majd fiaik az első alkalommal őseik vallására tértek vissza, mert a százados tölgyfát ledönteni nem lehet; el lehet hordani maradványait úgy hogy hatalmas törzsének helye is alig látszik, de egy más csemetét ültetni helyére, az nem áll senkinek sem hatalmában; a mély gyökerek kihajtanak, mihelyt a fejsze megnyugszik. Valamint a hatalmas kalapácsütések az izzó vasat keményebbé és erősebbé teszik, igy hatottak és hatnak ezen üldözések a zsidókra, szivvérökkel váltják meg a hitet. Eszembe jut egy keresztény bölcsész nézete a hitvallásról: „Az isten, úgymond, bizonyára azon tévedésünket, melyben születtünk és nagyra neveltettünk minden esetre inkább meg fogja bocsátani, mint azt, melyet mi választani bátorkodunk.“ A középkor 800,000 zsidó száműzetésével Spanyolországban végződött. A kereszténység szavai, melyek valóságban csak a szeretet vallását hirdetik, elhangzottak a tömeg vakbuzgóságban Szt. Maximus szavai: „Nem ismerek semmit, miből isten képe fényesebben tündökölne, semmit, mi több hatalommal bírná az emberiséget az isten hasonmásává átalakítani, mint a szeretet, a mit figyelemre nem szoktak méltatni.“ De azért örökké igaz, hogy csak szeretettel lehet megnyerni az embert, szeretettel kormányozhatják a népeket és ezzel megnyerhetni a világot; ez az egyéni, állami és a vallási életben a legbiztosabb eszköze a boldogságnak. Úgy gondolom Luther monda: „A vallás tiszta lap, melyre egyéb nincs Írva, minta mit magadra Írsz“, de akárki monda, isteni szózat; borzasztó pedig mit Írnak e tiszta szennytelen lapra az emberek. Minden vallás követőinek szellemi javát mozdítja elő és az emberiség boldogitására van hivatva; de fájdalom, mennyire elékteleuitett e fogalom. „Egy atyánk van, egy Isten teremtett mindnyájunkat, miért legyünk hirtelenek egymáshoz.“ (Malachi 2.) De azon időben, midőn füstölgő felhők homálvositották a légkört, mindig egyes fénypontokat találunk a zsidók történetében, a tudomány nyal, melynek birtoka meg nem támadható, mindig foglalkoztak és különösen a gyógyászattal, mert ez nyitotta fel előttük a királyok és pápák ajtaját. Nagy Károlytól egész I. Ferenczig nem volt uralkodó, kinek udvaránál zsidó orvos nem volt, úgyszintén a pápák legtöbbjeinél is ezek eszközöltek ki kegyelmet számukra a végveszélyben. Thomi- taus Bernát barát 1489-ben e szokás ellen több helyen szónokol de Florencz és Velenczében ez eltiltatott neki. Fülbemászó nyelven irt röpiratok- ban némely tudatlanok megtámadták a zsidóságot és a talmudot, Reuchlin János baseli tanár (cabbalistica 1516 Reaccentibus et orthographia linquae hebraica) s több tudományos mű szerzője a zsidóságot több folyóiratban védelmezte úgy, hogy a tudományos világ két pártra szakadt; Reuchlianer és Antrieuchlianerekre ; Hogstraten in- quisitófőnök üldözései daczára, Reuchlin és pártja győzött.1 Újabb időben szabadság, egyenlőség és testvériség a fölvilágosodás eszméi mind jobban terjednek a világon, sajnos, hogy a szabadság fája vérrel öntöztetik, veszélyes a vérszomjasságot ébreszteni, hol csak szabadságért ver a szív. Káinhoz szóla az Isten ;„ Nyugtalan légy és biztonságod nem lesz a földön és a testvérgyilkos most is e büntetésben részesül. „Az ország törvényei ránk mindig kötelező erővel bírnak“ egyik talmud tudós hazafiságra buzdító szava. A „Hordó “ -hoz. (Egy kis művelődés- történelmi karczolat.) Amolyan Becsali csárdaformáu berendezett kurta vityilló volt a város teljes közepén. A korcsmáros a rendőrség tagjaihoz tartozott, a belátogatók hát nagyon természetesen mokány hajdúk és árva drabantok voltak. Carneval uralkodásának vége felé kaptam egyszer egy meghívót a „zártkörű rendőr-bálra“. Ott tartották a Hordóhoz czimzett kurta korcsmában s a másnap megjelent helyilapok nem Írtak pinczebetörésről vagy utczai kra- vallokról. Szó a mi szó, a Hordóhoz czimzett kurta csárda miudig népes volt. A kirakatban pompázó szörnyű kolbászok, a piros rózsás tányérra csinált kocsonya, ámenydörgősen megpaprikázott szalonna, rikítóan mosolygó czipók társaságában sok szegény embernek Eldorádóját képezte volna. Odabenn a kőkorszak hagyományai gyanánt való bútorok még érdekesebbé tették a falu véget a város közepén. Akadt néha egy-egy hárfás szűz a Szvatopluk muzsikára született nemzetségéből, a ki nagy áhítattal verte ki a kétségbeejtő húrokon a „Hallod-e te körösi lány“-t. Sőt ünnep alkalmával egy-egy bús kintornás is rászánta magát, hogy a zsinóros publicumnak egy kis búfelejtőt csavarjon ki a legkopottnbb nóták közül. Maga a korcsmáros erősen mér a bort, de néha a pálinkát is s a csár- dázó iddogálók nagyon jól találták magukat, mikor egy kis kitérőt-betérőt csinálhattak maguknak. Egyszerre csak hírre jár, hogy a hires Hordó csárda elhurczolóskodik. Néhány házzal odább áll. Ez a törzsvendégek között meglehetős sensatiót csinált. De elvégre is a csárdás megigérte, hogy most sokkal különb mulatóhelyet nyit meg s nem czifráz semmi újat, hanem marad minden a maga régi becsületes kerékvágásán. A hogy azt már a jóravaló emberek megszokták és megszerették. Hanem az uj ház magosságával egy kis baja akadt a mi jó csárdásunknak. Mikor kezébe vette a kormos bögrét; hogy kifesse azt a hangzatos czi- mot, A „HORDO“ HOZ. Hát egy kicsit alacsonynak bizonyult a létra. A csárdás családja nagy izgatottsággal vette körül a létrát s támogatta jobbról-balról. Öt-öt alárakott tégla magasabbra emelte a létrát. A fehérszemélyek erősen feszítették a czingár gerendákból tákolt létrát, csakhogy a gazdának, a ki most czimet fest, baja ne essék. Ékesen pingálta ki a ákombákomot. A régi czim, a régi zamatos betűkkel megint ott ékeskedik s a csárdának megiut összekerül a bánatos publicuma. A fölirat ősrégi szkytha Írásra valló modora újra becsalogatja mindazokat, a kik szeretik a hordót a Hordóhoz czimzett csárdában fogyasztani. Erre pedig a mai rossz csillagzatú világban ezer és ezer jogezimeu minden bús embernek alkalmatossága kerekedhetik. ROVÓ BÁN. Tűzoltó gyűlés. (Junius 10.) Első ülés volt, a melyben már az újonnan megválasztott tagok vettek részt. Méltó lett volna a lefényképezésre, nemcsak mert a szükséges 8 tag helyett húszán jelentek meg, hanem azon indokból, mert ott láttuk váróból. Sárga, fakult levelek. Összeszáradt virágok. A falon szülei arczképei csügtek — fekete keretben. Bezárva szobája ajtaját medaillónjából egy kis fényképet vőu elő. sokáig nézte, nagyon sokáig — aztán kezére hajtva fejét mélyen elgondolkozott . . . Az óra közel járt már az éjfélhez. Az eddigi csendet távolból zúgó menydörej zavarta meg. Vihar közelgett. Előhírnöke a szél, már rázta az ablak előtti Jiársleveleit s oly kísérteties volt a zörej amint a letörött gulyákat az ablakokhoz csapkodta. A villámlások mindinkább sűrűéiben czikáztak s a tompa dörgések mindjobban közeledtek. Iván felocsúdott' merengéséből.? Kinyitotta az ablakot, forró homlokának oly-jól esett a hideg lég . . oly nagyszerű volt a tomboló természet oly fenséges oly királyi a haragvó ég. Sötét volt az egész falu, egyetlen egy mécs se pislogott. Csendes voit miuden. Még a bakter is eltelejté kürtölni az éjfelét. A szélvihar majdnem kioltá a lobogó lámpa lángját, Iván visszaült asztalához. Irományait rendezte s egy nagy levélpapírt vett elő s íráshoz kezdett — de alig irta fel a czimet, izgatottan felugrott, ipeglehet hogy talán az óriási villámlás rendité meg, lekapta a falról hatlövetű pisztolyát s maga elé helyezte —vájjon miért? Meglehet hogy talán megtámadástól félt, mi ily iszonyú éjben nem oly lehetetlen dolog. Még egy piliantást vetve a sötét csőre, talán csak hogy raeg-e van töltve, imigyen irta le legjobb barátjához gondolatait: Egyetlen jó barátom! Midőn búcsút véve tőled, búcsútlanúl a sok többitől eli hagytam a nagy város zaját, — felkeresve ^ magányt, hol még miuden egyszerű, őszinte igaz és nemes, s nincs semmi mesterkélt, ahol tisztább lég és álarcz nélkül járnak az emberek, — már akkor leszámoltam mindennel, mindenkivel. — Azt hiszem száz éve, és alig múlt esak egy óve hogy itt vagyok. Egy 27 éves ifjú és máris 100 éves öreg. Nemde különös ? Nagyon megöregedtem. Pedig alig éltem — és hogy mégis menyit éltem át, csak te tudod. Bizony már megcsillant rajtam a dér — meg se ismernél ! Nagyon megváltoztam. Oh hányszor dobtam el megborzadva önmagámtól a kis kézi tükröt, pedig ez nem csalhat. Hisz uincs is irtóztatóbb tudat mint egy oly váz, kiben kihalt miuden érzék, megölve a kedély, a szív. — Kiben egykor csupa élet volt, már régóta élő halott. Oh de mire meglátogatsz, addigra már majd jobban leszek; csak jöjj hát mielőbb s me g- látod majd mily csendes ember lettem, bámulni fogsz hogy oly némának találsz. Oly édes és mégis oly borzasztó e szó nyugalom, semmiség, örök megsemmisülés... Vájjon gondoltál-e már valaha arra, hogy mi a halál ? Ugy-e balga egy kérdés! Pedig oly egyszerű dolog s mégis oly nagy titok. — — — Gondold csak el ha eljő a perez midőn érzed, amint lassan kihűlnek ereid s megüvegesedett szemeidet még egyszer forgatod, de már nem látsz semmit sötét előtted minden . . . s mint czikázó villám oly gyorsan fut át elméden a gou- golat, hogy örökre itt kell hagyuod az életet, a világot mindenkit és mindent mi benne oly szép, s te hallod még környezőid zokogását — de ők már csak a te hörgéseid . . . aztáu megjelenik előtted a sötét kis üreg, a hová a föld férgei ezrének eledeléül majd hulládat leteszik . . . látod magad kiterítve feküdni a ravatalon, oh mert elméden átezikázik még e gondolat is, hiszen a villám egy pillanat alatt mily óriási utat tesz ... a haldokló pedig az öröklétbe vándorol, s ez nagyobb mint az égboltozat, élet a halálba egy pillanat alatt át nem mehet! Lesz időd még s agyadon átfut a goudolat hogy az emberiség mint haugyaraj tovább fog dougaui észre se veszik hogy kidőltél a sorból, sőt ha volt barátod vagy kedvesed, egy-két nap után már nevedre is csak alig emlékezik ! S ha mindehhez még megnyugtató hited sincs, akkor a halál percze a legiszonyúbb kétségbeesés pillanata ! Velőt rázó kiáltással még egy egyszer felemelkedni akarsz, ez a végküzdés, do a hang már szederjes ajkadon nem fér ki többé s te e té- bolyitó gondolattól megölve, megszűntél lenni. Voltál — és nem lesz solia többé ... Elérkeztem egész idáig. Nem sokára átléptem e határt s bolygani fogok, mint a csillagok, melynek minárdjait oly sokszor nézik a tudós s tudatlan emberek, s e kettő keveréke a szerelmesek. Oh hogy mégis megbottlott toliamba e szó ! Mi az tehát amit ily néveu csúfol a mai kor? Hiú érzelgés — s a szív beteges idegeinek gyengesége, avagy regényes kéjes álom melyből iszonyú az ébredés. A modem Rómeók egyszeregyet búgnak Júlia fülébe, s ez algebrai pontossággal sokszoroz, oszt s az eredmény kivonatik.— Nemde ra ily gyönyörű e kor, ugy-e ? ! . . Ma három éve hogy számomra vou^ ták ki a fekete golyót . . a sors osztette igy s én az érzéketlenségig megtörve, ím- eugedelmeskedem. . . . Odakünn féktelenül zúg a vihar, iszonyú idő. . .ilyen lehet a végítélet. . .. Emlékembe jut még egyszer minden, a múlt, mely nem tér vissza soha többé — elmúlt!.. s ajkamra jő az ő neve . . . isteu veled. — megbocsátok neki . . . egykor nagyon szerettem őt! . . oh mily vakító, milyen őrjítő a villám fénye — már alig látok . • nagyon szerettem őt, de ez már régen volt, nagyon régen már 100 éve , . . s most kiégve megölt szivem, nem szerethetek seu- kit, csak a h — a. — 1 — á — 1 —t , . . A levél többi sora már olvashatlan volt. Reggel oly tiszta, üde, megkönnyebbült lett a lég. Iván ablakában a virágok szirmain az éji zivatar, eső csepp]ei mint megannyi köuuyek rezegtek a felkelő nap fényében. Dr. Szendreo Andor, Valér atyával betegük látogatására indultak. Vérében fekve találták. A tiszteletes ur az asztalon hagyott levelet futotta át. — Oh borzadály, — kiáltott fel — aki ily levelet ir, ily elveket, vallott az hitetlen, istentelen s attól a végtisztessóg is meg lesz tagadva! — Bocsánat jó atyám, válaszolt az orvos, a i ily sorokat, ily levelet ir, az beteg elme, őrült ember volt. Ezt én bizonyítom. . . . Másnap a kis falu búsan rezgő harangja halotti imára hívta ájtatos híveit. SZABÓ GYULA.
