Esztergom és Vidéke, 1882
1882 / 42. szám
Városi és megyei érdekeink közlönye. Megjelenik hetenkint kétszer: VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN. ELŐFIZETÉSI ÁR: egész évié . . . .......................6 frt — kr. fél évre.............................# . . . 3 , — „ negyedévre..............................................1 , 50 , Egyes szám ára 7 kr. Íí\ ÍJSZTÖSÉG: ' l,Lkincz-utcza 30., hová a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. KIADÓHIVATAL: ^Széchenyi-tér 35., hová a hivatalos s a magán hirdetések a nvi literbe szánt közlemények, előfizetési peuzek és reclamálások intézendők. HIRDETÉSEK. HIVATALOS HIRDETÉSEK r| MAGÁNHIUDETÉSEK 1 szótól 100 szóig — frt 75 kr. megállapodás szerint lehetőleg- 100-tól 200-ig . 1 „ 50 „ jutányosablnm közölhetnek. 200-tól 300-ig . 2 „ 25 „ , Bélyegdíj 30 kr. NYILTTER sora 20 kr. Propyieumok (a borászat terén.) III. Midőn Bukle korszakot alkotó nagy Jinűvét, Angolország polgárisodásának Jtörténehnéről közrebocsátotta, a világ- Mrodalom történet-búvárai és az európai idill am bölcsek között egyaránt nagy csodálkozást gerjesztett azon általa először felállított letel, hogy az égalj és táplálkozás roppant befolyással van a anenizetekre és szinte extravagánsnak »tetszett azon állításit, hogy az angol hadsereg azért aratott oly fényes diadalmat a ^spanyolokon, mert az angolok beafsteak- ikel, tápláló erős hús eledekkel izmo- gsitják magukat, tnig a spanyolok hit- wány főzelékekkel és silány foghagymá- wal töltik meg a gyomrukat. Nem bírok a szamár természetével, ahogy rákérődzem a Bukle halántékaira Lfelfutó babér eleven zöldjére, melyet a tehetetlen irigység sárga epeömlése [Különben sem képes lehervasztani; lii- :szen annyi józan eszem és tapasztalásom nmgamnak is van, hogy az a iiszaliáti magyar ember, a ki paprikás rmissal táplálkozik, ba bírókra kerül a illolog, azt a polgártársat, a ki egész ^esztendőn át nem lát egyebet csak 7svábkakrumplit vagy puliszkát, úgy aésapná az anyaföld hátához, hogy csak Tiyekkene bele; de azért a mondó va- rgyok, hogy Bukle tisztelői mégis na- rgyou messzire vetik el a súlykot, mi- ),íor a táplálkozás befolyásának elvét végelemzésbe oda szélesítik ki, hogy a ixi erős, alapos, magvas gondolkozással iikar kiválni, annak osztrigával kell Is „Esztergom és Vidéke“ tárcsája „Fájdalom dalaidból. Bejártam a súgó erdőt, Elmondottam fűuek-fának, A világba, nagy világba, Velem milyen rosszal bánuak ; S hallva nehéz nagy bánatom A jegenyék meghajoltak, A virágok megsirattak Szegény árvát, elhagyottat. Bejártam a súgó erdőt, Tudja azt már erdő, berek, Hogy az én jő, hű szivemmel Bosszul bántak az emberek ; Erdő, berek megkönnyezett, Mint a hulló fa levelet, Csak egy madár rikoltozá: Mért volt bohó ? Mért szeretett?... Hogyha nem szerettél volna, Nem fájna úgy hűtlenséged, Nem zaklatnám panaszimmal, Eget, földet, poklot érted, Elviselné az én szivem Volna bármily nagy fájdalma, Addig, addig nézegetné, A mig talán — megszakadna. Hogyha nem szerettél volna, Elviselném könnyen érted Ölök, nehéz nagy bánatom, A mely gyötör, kínoz, éget; táplálkozni, mert elismert orvosi tekintélyek véleményének alapján : a gondolkozás az agy villós működésének eredménye. Miutáu pedig minden tápszerek között épen az osztriga a leggazdagabb vilió tartalomban, következik, hogy, kik osztrigával élnek, azok legbölcsebben gondolkoznak. Vajmi sokan vannak ünnepelt bölcseink között is, — kik élénk érzetében, agyvelő villökészü- letük fogyatékainak — mohón kapnak az osztrigákon, de tulbuzgalmukban szem elől tévesztik, hogy annak a viliónak, a mely az osztrigában van, egészen más a természete, mint annak, a mely velőnk idegszálaiban rejtőzik és igy nem csodálkozhatnak, ha a csiga gyámoltalansága és az osztriga idegen- szerűsége gondolkozásaikon, érzéseiken és alkotásaikon egyaránt feltetszik. Legyen tehát oka a villókészlet elapadásának, akár a természet mosto- hasága, akár bravour az életerők el- fecsérélésében, én ünnepelt férfiúinknak egyik esetben, mint a másikban, azt volnék bátor javaslani, hogy ha már épen vilióra van szükségük, fogyasszanak, illő mértéket tartva, tiszta, villó- gazdag magyar bort, melytől egyéb veszély nem érheti őket, minthogy magyarul és hazafiasai! fognak gondolkozni, a minek már tgyszer csakugyan itt volna az ideje. De rnindeu roppant tiszteletem daczára, mellyel a derék angol nemzet és annak kiváló bölcsésze Bukle iránt eltelve vagyok, lehetetlen azon észrevételt nem koczkáztatiiom, hogy szerény uézetem szerint sokkal több függ attól, mily olvasmányokkal, szellemi t e r m e s z t m é n y e k k e 1 táplálkozik v a 1 a mely nemzet, mint a mindennapi kenyér mill emírség tői. Fölfalhatta volna az angol hadsereg beafsteak gyanánt a hersperidák minden gulyáját: dicső admiráljai még Sem vezették volna diadalról diadalra az angol* lobogót, a világ mind az öt részében, a hol pedig tudvalevőleg nem mindenütt táplálkoznak podlupkával, meg foghagymával, ha az angol nagy gondolkozók századok óta nem termékenyítették volna meg praktikus és józan eszmékkel az angol szellemet. Ha valóból jól élnek, fmomúl táplálkoznak, drága italokkal töltöznek; úgy bizonyára Francziaországban és mégis, ha higgadtan, nyugodtan, józanul bíráljátok el a tényeket, nem fogjátok-e egészen természetesnek találni, hogy azon nemzetnek, melynek Ponson du Terailja 90 kötetben Írja Roccam- boleban saját bolond agyának ostobaságait, hol Paul Fával, Montépin, Gaborau, Oktáv Féré, Cherbuliez, Paul de Kock és még százan mások, gomba módra termelik az észbontó, és erköles- sorvasztó regényeket, melyeken az ország polgársága mohón kap, mint az ostoba hal a maszlagon : meg kellett alázodnia azon nép előtt, mely gondolkozni Hegeltől tanul, mely lelkesedni egészen a művészetért, és az ideálért sem mer, nehogy az a való rovására történjék. Minden malitia nélkül legyen szabad kérdenem, az egyetlen praktikus nagy magyar gondolkozónak, Széchenyinek művei hányadik magyar háztartásban találhatók meg? Hol van az a magyar édes anya, ki szendergő kicsinyével kebelén a legnagyobb magyarnak műveit olvasná ? Ti kicsinyhitűek vagytok és nem mertek hinni az eszmék vérkeringésében és csodálkoztok, ha rosszul táplált gyermekeitek, férfi koruk legszebb delén váltó és csőd betegségekben, agy- velősorvadásban elhullanak, kiket, ha meg is könnyez a haza, inkább életük miatt, mintsem halálukért sirat meg. Nem a legkisebb irodalmi szerencsétlenségeink közé tartozik, hogy a külföldi gyarmatok történelmével nálunk senkisem foglalkozik és nem létezik irodalmunkban egyetlenegy munka, mely az angol, holland, portugall, spanyol és franczia gyarmatok történetét és jellemzését tüzetesen tárgyalná. Pedig alig lehetne valami gyümölcsözőbb, nemzeti óletszükségeinkre áldásosabban kihatóbb és jótékonyabb, mint azon különbségek feltüntetése, mely az angol és holland gyarmatosítás között létezik. Az angol a teljes egyéni szabadság alapján rendezi be gyarmatait, mig a holland gyarmatokban a legszigorúbb abszolutismus uralkodik. Vegyük például az indiai Oezeán két szomszédos szigetét: Ceylon és Borneot. Borneo hollandi gyarmat, Ceylon pedig angol. A hollandi kormány tart Borneo- ban 200,000 katonát, mig az angol kormánynak Ceylonban valamivel van több 200-nál. A hollandi kormány a megtelepülni kívánó gyarmatosnak azt moudja, kapsz tőlem földet, magot, minden eszközt, a mi földed műveléséhez szükséges, te ellenben egy reserválist adsz nekem, hogy abban a perezben, melyben magaviselted a gyarmatban nekem Do tudva azt, mi ut szerettél Följajdul a vád, az átok, Könnyzápor közt, szivszakadva Vádollak és — megbocsátok. Lévai Sándor. Kiadó szívek kerestetnek! SfCyt'ft fiézafcm az csztcigomi /lö/’pi/e/l/íaz. Érmek a fejből való szedésnek is meg van a maga rossz oldala, mint különben mindennek a magas ég alatt. Nemcsak a szerkesztő úr, hanem még jó magam sem tudom, hogy mi lesz a tárcza ? A szekrény mellett állok és szorgalmasan szedegetek. Miről ? Nem árúlom el, bárhogy kíváncsiskodnak is. Megtudni úgy sem fogják soha. Szedtem már egy jó csomót abból a bizonyos titokzatos tárczából, a hogy a Móni gyerek hevenyén lefordítja a hajót a szekrényen s szerencsésen feldönti a játszi kedvvel készült szedést. Nesze neked. Már most ne mulass ! Bosszúságomban egyszeribe kiszáll az árva fejemből minden szikra goudolatom; — mindenről megfeledkezem. íme ez a rossz és egyszersmind a legrosszabb oldala is. Csupán figyelmeztetéskép mondtam ezt el azoknak, a kik követni akarnak útamon.1 Már tuost miféle tárcza megírásába kapjak ? Azaz ezer bocsánatot kérek, raeg- szedésébe. Ebből is megtetszik ujoncz voltom a tárcza-szedés járatlan útján. . De hát mit is szedjek ? Ez most a kérdések kérdése reám nézve. Talán régi lakásomról, hol majd megvett az isten hidege ? Nem. Kit érdekel az, hogy fáztam ; más sem izzad télen. Talán régibb tündér- álmaim szelíd szép angyaláról? Ah! nem. Megesett az már máson is, hogy szeretett egy bájos kis leánykát és általa viszout- szerettetett, aztán egyszerre kapta magát és elbúcsúzatlauúl szívének hű szerelmétől — világgá indúlt. Miért, mi okból ? Önmaga sem tudja. Hjah ! Est ist eine alte Geschieh te und dennoch ewig, ewig neu! Vagy talán arról a vén kisasszonyról, a ki mindegyre ijesztget engem rém-megjelenésével korlátolt láthatáromon ? Ejh! Nagyon ér- z*lgos egy történetke kerekednék belőle. A végéhez érve, kisülne, hogy bizony egész tragédia. Az pedig forró köuuycseppeket kér, megríkatná mindauuyijokat. Pedig beli kár volna. Valóban nem érdemes reá a dolog. Jó lélekkel biztosíthatom. A fő az egész dologban utóvégre is az, hogy tekintettel vagyok a küszöbén levő pünkösdi szent ünnepekre és akkor nagyon rosszúl vennék ki magukat a vörösre sírt szende szép szemek. De én istenem! hát miről is szedjek már no ? Talán arról a ... Jut is eszembe. Hanem megvan! dó erősen megfogjuk az üstökét, hogy ne szabadulhasson lob bé — látliatlau szellem-szárnyakon. . . . Regényes dolgok vadregényes kezdetet kívánnak. Figyeljenek tehát rám! Este volt. Öreg este. Az ég mélyen be volt borúivá. Sötét, vészterhes fel legek takarták. Zivatar volt közeledőben. A sötétség mindegyre sűrűbb, mindegyre átlác- hatlauabb Ion; az éj folyton kisértefciesehb ; a szent János kút körüli síri magány mindig rémesebb és rémesebb. Egyszerre, hogy1 hogy nem, a méla hold csak előbukkant egy nagy gyászfátyolnak tetsző felleg-tenger mögül és meg- ezüstözött mindent rezgő, szelíd sugaraival. Majd eltűnt megint ; de , csak azért, hogy aztán újból előbukkanjon. A néma csönd és a temetői nyugalom hirtelen megszakíttatott. Egy rejtélyes, vízmosta útról haugzott ide lassú, reudetlen léptek félelemgerjesztő zaja. Vájjon kik lehetuek azok a vakmerő emberek, a kik meg háborítani merészkedik az éji nesztelen csöndet, a kik kisérteni járnak ide á kis kápolna némi falaihoz. Ketten voltak. Mind a kettő fiatal ember még s máris kísérteni járnak éjnek éjszakáján. Lankadt járásukon megtetszett, hogy már jó nagy útafc hagytak maguk utáu, hogy elcsigázvák, elfáradvák. Ahogy ahhoz a bosszú, rozzant lóczához értek, rögtön letelepedtek. Sokáig, nagyon sokáig ültek ott mély hallgatásba merülve, a mint — miért ne árúluám el, hogy kik voltak ők? Rajongó meg Ábrándozó volt — végtére Ábrándozó nagy suttogva mondott valamit; de én azért meghallottam azt is meg a többit is. Hogyan? — az az én titkom. Titkokat pedig nem szokás tovább adni. Ebből is kiviláglik, hogy egész bátran rám bízhatják szerelmes szívok édes titkát.
