Esztergom és Vidéke, 1880
1880 / 56. szám
SSZTERfiON és VIDÉKE Városi és megyei érdekeink közlönye. Esztergom, II. évfolyam. _ 56. szám. Vasárnap 1880. juiius II én. Elöfizetési-ár : egész évre ............................................G frf. — 1er. f él évre..................................................G v — » évnegyedre............................................1 , 50 „ E gyes szám: 8 kr. Az előfizetési pénzek a kiadó hivatalhoz, Széchenyi téren intézendők. Megjelenik : hetenként kétszer vasárnap és csütörtökön. Nvilttér petit soronként 30 kr. Hirdetések a legolcsóbb áron közöltetnek. | A lap szellemi részét illető levelezések, a szerkesztőséghez, SZÉCHENYI TEPV ^5~lK SZj^M ALATT, intézeudok. Kéziratok nem adatnak vissza. Bosznia Esztergomban. — Levél a szerkesztőhöz. — A ki a magyarosodás ügyét, mint nemzetiségünk existentiáját, szivén viseli s legkisebb mozgalmában is lelkesen üdvözli, az a kormány akárhány intézkedését, ha nem gyámoltalan számításnak, akkor vakoskodó cllia- markodásnak tekinti. Egy ilyen ellentétes intézkedés volt kultuszminiszterünk részéről a bosnyák papok be- plántálása Esztergomba., mely valóban min deu előrelátó számítást vagy reális kombinációt. kirekeszt. Kultuszminiszterünk vagy öt év előtt, liar- minc-harinmczöt bosnyák barátot szállíttatott Esztergomba a Ferencrendiek zárdájába. A jó esztergomiak nagyon furcsa szemmel nézték az atliléta termetű bajuszos barátokat, a kik őseredeti nyerseségükben valódi nemzeti bosnyák gyűlölettel a magyar szó iránt, már többször hozzájuk illő módon adtak kifejezést határtalan elkeseredésüknek az iránt, a mi magyar. Az esztergomi ferenczesekkel elkezdtek egy tálból enni s a zamatos magyar barátkonyha ugyancsak megapadt a bosnyákóriások hatalmas nemzeti étvágyától. A kormány egy külön emeletet rakatott számukra, hogy egészen elkülönítve, minden surlódástól megmentve tartózkodjanak együtt. Mindennap látni őket, a mint fekete csa„ESZTEHBQM ÉS VlPflg11 UmUL Messze ér. . . Messze ér a házak árnya Már a puszta téreken, Minden ajtó rég bezárva, Minden ahlak fénytelen. Kósza, fehér felhők mellett Bujdosnak a csillagok, Messzi tornyot rézkeresztet A teli hold beragyog. Lent a lámpák gyönge lánggal Ny ug ta I aim I r ez gen ék, Mintha láthatatlan szárny nyal Lengetnék bús szellemek. Most az éber torony óra, Virrasztva a tér felett, Hány boldog találkozóra Kongatja az éjjelet. Mennék szép találkozóra En is daczos kedvesem — Vájjon üt-e az az óra ? Szivem, szivem csendesen. . .! Mészáros István. padokban rajzanak végig a városon s indulnak az ős-régi papnövelde falai közé. Itt hallgatják a theologia igéit majd másfélszáz ma- gyar papnövendékkel. Tudjuk azonban, hogy a magyar katlio- likus theologia előadási nyelve az örökölt copf szerint —- a latin nyelv. Sok kínos gyötrelembe kerül annak az elavult középkori tannyelvnek a megtanulása, s mire az ember beletöri magát, úgy veszi észre, hogy közönséges culináris, lapos latinon kívül egyebet nem igen nyert. Ezen a nyelven nyargalnak végig azután a dogmák fejtegetésén s a hit legaprólékosabb tanán. Keressünk azonban az újabb jkatli. papság között olyanokat, kik odakünn az életben latin ismereteiket magasabbra emelnék s a klasszikus római irodaiéin nyelvét igyekeznének fejleszteni. Örülnek rajta, ha lerázhatják az igát s ha elfelejthetik a icgkozdetlegesebb kulina- rizmust. Mindenesetre már csak az idő kérdése kath. theologiank latin nyelvé. A német egyetemeken már kiküszöbölték. Több francia, sőt olasz egyetemen is nemzeti nyelven adják elő a t.heologiát. Csak nálunk ragaszkodnak erősen a régi maradványhoz, melynek se művelő hatása, se hivatása és czélja nincsen. Tehát igy állnak a dolgok a legelső magyar seminariumban, a hová a miniszteri bölA második esztergomi kirándulás. Egy budapesti hirlaptudositó visszaemlékezései. Budapest 1880. július 7-én. Visszaérkeztünk Esztergomból . . . Mikor másnap (úgy tessék érteni, hogy kedden) találkoztunk, azt mondtuk egymásnak, hogy rég nem voltunk Esztergomban, jó volna ismét le- rándulni, azaz hogy felráudulni. És zúgolódtunk az isteni gondviselés ellen mondván : miért-is nem ráu- dulliat az ember mindennap Esztergomba? Mert hát nem igaz az, hogy, minden út vezet (Kis-) Kómába, mert minden út a szerkesztőségbe vezet és csak egyszer-kétszer egy évben Esztergomba. És igy mi zsurnaliszták nem mondhatjuk, hogy:Nichts ist schwerer zu ertragen, als eine Reihe von scliő- nen Tagén.“ No de egy ilyen kirándulás kárpótol félévi hírlapiról munkáért. * * * Ha e becses lap szerkesztősége és olvasóközönsége ellensége volnék, (pedig au contraire),elbeszélném vagy felét azon rósz élezeknek és gyalázatos kalau- ereknek, melyei a „Neptuu“-ou odautazás közben elkövettek. Pedig mennyit vétettünk e tekintetben ! És mennyit nevettünk a hajón ! (), mindnyájan, kik ott voltunk, pedig voltunk vagy négyszázan, jó emberek vagyunk, mert ha áll az, hogy „Bőse München babén keiue Lieder", akkor még inkább áll, hogy csak a jó ember nevet sokat. És hogy ne lettünk volna jókedvben, mikor oly szép példával járt elül az expedíció derék főnöke, Magyarország kereskedelmi, közgazdasági és földrnivolési gondviselésének teljhatalmú képviselője, H e r i c b Károly osztálytanácsos ur, szeretetreméltó feleségével. -Nem • csesség kegyenczeit is fölmenesztik tudomány hallgatni. Hanem már most ezek után az előzmények után jó lesz a kérdést fölvetni. — Mit akar Trefort ur a bosnyák fran- ciskánnsokkal Esztergomban? Minek emelt nekik épületet, miért apasztotta meg miattuk nemesebb hivatásra föntartott vallásalapunkat s miért látják cl őket saját pénzünkkel ? A válasz ez : Trefort ur a magyarellenes törekvésű diakovári bosnyák papokat képző seminarium- ból „megmentett11, több klérikust a „magyarság ügyének.“ Magyarosítani akarta őket. Ez volt a czélja. Ezért hozatta őket Esztergomba. Ezért látja el s költekezik rájuk évenként ezreket. Csakhogy hát elég-e a ezéí ? Elég-e a törekvés, ha az eléretlen, meddő, sőt kivihetetlen marad ? Azok az Esztergomba plántált bosnyákok öt év alatt még inkább elbosnyákosodtak. Sőt a helyzet természete szerint, a ráerőltetés következménye gyanánt megtanultak még inkább gyűlölni, mindent a mi magyar. Vannak példák, melyek világosan illus- trálják állításunkat. Bosnyák ültetvényeink horvát és bosnyák lapot és könyvet járatnak, soha egy szót magyarul szólni nem akarnak, erősen összetartanak, gyűlöletükben magyar rendtársaiktól nemzeti érzéseket nem engednek csontjaikba oltatni. hinné az ember, milyen malicziózus ember ez a Herich ! Be sokat nevettünk mi hírlapírók, mikor a budapesti kereskedő ifjak társulata elnökségének egy communiquéját kaptuk, melyben az volt mondva : „A kirándulásnak különös fényt fog kölcsönözni Kemény Gábor báró miniszter urnák megjelenése." A ki ismeri kedves ministerünk hajfogyatko- zásának túlboségét, az megfogja érteni a nevezett communiqué raalicziózitásának (Isten bocsássa meg e barbár szót !) egész terjedelmét. Ott ültünk a hajón az asztal körül a villás reggeli mellett, a budapesti szurnalisztikáuak legfiatalabb gárdájának képviselői; köztünk a régi gárdából csak Geller i Mór ült, ki ugyan szinte fiatal, de annyit irt már életében, bogy a quanti- tás becsületére vált volna akár a mi jó Táncsicsunknak (nem is szólva a qualitásról), és ki annyit tett már a halhatatlanságért, hogy egyszer a halandóságért is akart valamit tenni és beieugrott az esztergomi uszoda feneketlen kosarába, igy követvén el önkénytelen ön-vizbefullasztási kísérletet. Becsületére legyen mondva, hogy kimentetése után sem vesztette el jókedvét és még akkor sem haragudott meg, mikor azon megjegyzésére: „No most önök fognak nekem, lapjaikban reclamot csinálni,“valaki azt mondta, hogy: „Hát még ha csakugyan belefulladt volna a vízbe !“ sfc >{í * Hogy Esztergomban jól mulattunk-e? Hát hogyne mulattunk volna jól, mikor .... jól mulattunk. A hat humoros toaszt humoros mondóját nem hallottuk ugyan ami table separée-nkou, de gondoskodott nemes nemzetes G y őr ff y ur a mi kárpótlásunkról, midőn délután Uuger Vilmos urnák a Prückler-féle pezsgőgyár képviselőjének szives meghívására az ő szobájában folytattuk a banket-
