Esztergom és Vidéke, 1880

1880 / 100. szám

A tüskeváriak nem törődnek Értesítőjükkel. Járatják, de sohasem bírálják s csak néha-néha mosolyognak rajta szánakozóan. Nincs szükség lapra.

És a legtöbb vidéki lap slcndriánságát épen az teszi, hogy nincs rá szükség, nem fedez hiányt, nem bírja keletkezése okát bebizonyítani. Hogy mégis eltengődik, az kettős kár. Először hírlap irodalmunk reputatiójának árt, másodszor a közönség irodalompártolásra szánt filléreit egyéb életrevalóbb vállalatoktól vonja el.

Vidéki hírlapra csak ott van szükség, a hol a műveltebb s művelnivaló közönség száma elég szellemi biztosítékot s a nevezetesebb közéletbeli és társadalmi mozzanatok elég anyagot és tartalmat nyújtanak.

A hol kicsiny a közönség s még kisebb az érdeklődés s legkisebb az élénk élet, oda ne menjen senkise lapot szerkeszteni, mert ami fölösleg és indokolatlan, az az irodalomban mindig csak hátrány.

Az a vidék, mely nem képes elég anyagot és tartalmat szolgáltatni, az ne követeljen magának külön sajtót, hanem olvadjon bele a szomszéd nevezetesebb pont szellemi hegemóniájába s egyesüljön a nevezetesebb szomszéd várossal társadalmi törekvésre is, közlönyre is.

Ha a vidéki fölösleges lapok megszűnnek, s a vidéki hírlapirodalom fölfogja hivatását, akkor mindjárt érezhetőbb lesz az emelkedés, a javulás.

Hogy a fővárosi sajtó gúnyosan iguorálja a vidéki sajtót s nem lát benne egyebet primitív irodalmi eszköznél s aránytalan erőlködésnél, az a mostani vidéki irodalmi viszonyok között egészen indokolt.

Vidéki lapjaink fele nem érdemli meg, hogy művelt olvasó a kezébe vegye. Izléstei fenség, piszkos veszekedés, alantjáró okoskodás, olcsó humor s lolkiösineretlenség fölváltogatva minden száma.

Vegyük elő csak özeivel a gyanús vidéki lapok számát s keressünk ezer vers és ezer novella között csak egyet is, melylyel szépirodalmunk gyarapodni volna képes.

A vidéki sajtó reformálásának első feladata lenne a reducálás. A nagyobb vidéki városokban kevesebb lapot s a kisebbekben semmit se. A hol elég életrevalóság nincs, ott önállóság se lehet. Ott mástól kell a mankót kölcsönözni s mástól irányt kérni.

A vidéki közönségnek másodsorban szigorúbb kritikát kell gyakorolnia. Bírja rá szerkesztőjét, hogy ne irodalmi salaknak legyen lo- rakodója, hanem a megtisztult közvélemény- | nek alakban és tartalomban kifogástalan nyil- I ván tar tója.

Ha kevesebb, de jelesebb vidéki lapjaink lennének s a közönség erélyesen érvényesítené műveltsége igényeit s szelleme követeléseit, akkor lassan-lassan a nevezetesebb magyar vidéken bizonyos irodalmi pontok képződnének.

Évtizedünk küzdelmei közé fog tartozni a fővárosi sajtó erős decentralisatiója mellett síkra szállni s akkor a szükséges megosztások oda fognak legtöbb előnyt terelni, a merre legönállóbb s legfigyelemreméltóbb irodalmi élet fejlődött ki.

A vidéki sajtó ne bántsa a politikát. Se eszközei nincsenek se jogosultsága nincsen rá.

Legyen a helyi érdekek szigorú megvé- delmezője, a jog és igazság őre. Szava függetlenségét tartsa ép oly szentnek, mint meggyőződése nyilvánítását. Legyen a romlatlan vidéki élet ismertetője, a régi magyar társadalmi erények fejlesztője.

A vidéki sajtó szépirodalmi rovatában töi rekedjék irodalmi becsre s ha nincs elég j módja benne beszéljen inkább helyi érdekű I dolgokról.

Legyen a modern eszmék terjesztője s az egész ország számára bizonyos vidékek na- pitörtérténet Írója.

Hivatását no rendelje alá a kecsegtető ■ viszonyoknak. A vidéki szerkesztő legyen első sorban is hírlapíró olyan értelemben, a hogy | azt manap már minden müveit ember megkövetelheti.

Ha a vidéki sajtó megfogyva bár, de gyarapodva s a vidéki közönség, összeolvadva bár, de erősbödve foglalna egymással szemben tért, akkor a vidéki sajtónak lenne szava a magyar irodalom világában is s akkor a fővárosi sajtó nem beszélne róla annyi fitymáló- d ássál.

Irodalmi színvonalra sarkalni a vidéki sajtót, ez lehetne a fővárosi hírlapirodalom egyik legsürgősebb teendője; mert korholni és tanácsolni csak onnan lehet, a honnan meghallanak.

Ne gúnyoljanak tehát a fővárosi hírlapírók, hanem kezdjék Lmeg a vidéki sajtó reformálását mindennemű tisztességes eszközzel.

Ez a mi válaszunk és álláspontunk arra a közleményre, mely épen úgy a szégyen- pírját, mint a szigorú horkolás helyeslését festette arezunkra.

Kőrösy László.

Hírek.

—- Herczegprimásunk pénteken a fővárosba utazott. Útját sokan a főispáui válságokkal hozzák kapcsolatba. A bibornok a legközelebbi királyi kihallgatáson személyesen fogja átnyújtani ő felségének a herczegi pompával kiállított diszmüvet főszé- kesegyházunk műkincseiről.

— Adakozás. Herczegprimásunk Yágyócz nyit- \ raraegyei községnek iskola építésre nyolezszáz busz

öjaká, s ugyancsak össze kell szedni minden erejét hogy a fuldoklásig szorongató — liliomkar-présből kigyömösölhesse kedves valóját.

Jaj ! ő nagyon kedves. Mikor csaknem arasz- fos pilláinak világos gesztenye szinti legyezőjével belehunyorit a derengő lámpavilágba, hogy elrejtse költői értem hogy nagy, kökénysziuü s ábrándos szemeinek hamis mosolygását, mikor tömött kacsaival fitosuak épen nem mondható orra körül rakonczátlankodó szőke fürtéit, melyek hátul ildomos fészekbe tekert fonadéka alól szabadultak ki valahogy, durczásau simítja hátra, vagy mikor dé- vaj jókedvében oly pajkosan lebbenti fel takaros szoknyáját nyerges lábairól, nem ugyan azért,hogy csinosan formált bokáját hűti énül eláruló kis estéli czipőit mutogassa, hanem, hogy talán a kora korabeli lábfárasztó oláh szólóban annál negédesebben tüntesse ki ügyességét, vájjon nem megenui való-e ilyenkor ?

No vagy mikor csengő hanggal a legtiize- sebb nótára gyújtván, karcsú derekának gyenge nádra emlékezt ető hajlongásával ven a taktust, miközben föutisztelt szoknyáeskájának egy egy redot- leu darabja szebb rózsís kor elé gömbölyödő tagokat enged sejteni.

Hát még mikor a kredenz tetejére mászik !

Ejnye már azt is elmondjam, milyen igéző a kaczagása, mily szivvidámitó derültséget sugároz gömbölyded piros orczája, szóval hogy ilyen szépen leslő bimbócska nem terein minden bokorban ? No de nem akarok izgatni ! nem is szólok hát ezekről semmit, csupán csak azt jegyzem még meg, hogy ez az a Zulima, a kiről beszélni akarok s a kit hogy méltón megénekelhessek egy agyafúrt szivnek minden furfangját toliam begyére kellene lopnom, s igazán most sajnálom csak másodszor, hogy a jó isten nem ilyen szivet utalványozott nekem a kedves természet dúsan felszerelt tárházából. Először akkor sajnáltam meg, midőn fájdalmas tudatára ébredtem annak a sivár valónak, — hogy nincs ilyen szivem.

Egyszer valahol, a sasutezában feledhetetlen soiréet adott Irma néni, akit te kedves olvasó persze nem ismersz, s a kit nem is fogsz ismerni solia. Minek is ösmernéd ? elég ha tudod, hogy körülbelül harraincz eves, magas, szőke s hogy gyakran igen megnyerő mosoly ömlik el szende arczá- nak különben komoly vonásain. A társas összejöveteleknek annyira nem ellensége, hogy mikor barátságos termeit zúgó fővel odabagytu'k, nem egyszer hallottuk az élénk harangozást, a mi zajos közlekedését szokta hirdetni a két búsfejű pejtől vont

diadalkocsinak, melybe az evés istennőjének kirohauó kóczos Vesta szüzei teljes odaadással öntik a letűnt öt-hat napnak kelletlen maradékát, vagyis a s z e m et es kocsi is futotta már pályáját, elgondolhatod hát, milyeu későn jobban mondva jókor lehetett már. Csak itt-ott lézengett a sűrű ködben egy tántorgó kocsi, vagy az ezeket kerülgető jókorkelt ember forma.

Hjah ! sokszor a fejünkre álltunk, sok fölösleges, sok isteni valczert csoszogtunk mi ott már végig Nem fogom elfelejteni soha. Négy egymásba nyiló, pazarul világított szoba alig birt berniünket ménébe fogadni, annyian voltunk ! Kaczagtnnk, tánczoltuuk, még daloltunk is persze csak szólót. Ott volt ám csalt a lótás futás ; ki hideg, ki meleg puncscsal száguldozott tova, ki meg egyszerre mindakettővel, a szerint a hogyan az imádott dietálta.

Margit, (egy tizenhat esztendős barna kis leány) Ivánnal euyelegvo nyúltál egy nem is tóm már mivel csúcsosra halmozott tányérba, mely talán gyönyörrel igy megrakott jövojmt képét viseli. A sarokban Joláu és Lajos egy pohárból isznak, de csak amúgy lopva. Lajos ritkán de nagyot, Jolán ellenben sokszor de szintén nagyot, mert hát a puncs se kutya. Végre szerelmes turbékolás közt törlik meg egymás száját.

Igyvolt ez a többi termekben is. Itt ettek-ittak ott enyelegtek, vagy itt enyelegtek s ott ettek-ittak. Öli nagyon változatos volt ! Mindenki vig, mindenki mulat, természeteseu párosával mert ez csak igyjó. Egyedül szegény Zulimánknak kell egyedül gubbasztani a ruganyos pamfag egyik sarkában. Szótlanul bámul az áloműző zsivajba, a miatt hogy őtet uem veszi el senki, pedig hát csak egy hibája vau, hogy t. i. kicsi s hogy nem olyan öreg mint az ott ni, akinek már tízszer is beköthették volna a fejét. — Pedig az nem is igaz, ő már nem kicsiny, ő már bízvást a nagyok közé számíthatja magát. De hiszen ne is próbálja azt neki mondani többet seu- kisem.

Az igaz, hogy még csak olyan bábuval játszik, aki se nem jogász se nem bajuszért imádkozó lajdinant, de azokkal sem lehet jobban játszani mint az ő Misikéj é vei (a kicsin kéj e erre a névre volt keresztelve), hiszen látta ő jól milyen bolondot csináltak a Bélából, Gusztiból osztán még a Kálmánból is.

Olyat még a Misikéjével sem tesz, akit must. nyakánál fogva húz ki zsebéből, a bol a nagy melegben bizonyosan jól érezhette magát, ltedőbe szedett homlokkal, do mosolygó szájjal tudakolja tőle ( a mit előbb az Ivántól kérdeztek, hogy jól mulat-e?

Misiké önhitteu uéz hamis szemeibe, de természetesen nem szól semmit.

— Nem innál egy kis puncsot édes Misikéin? i — kérdé újra aggódó hangon a hallottak, nyomán

föléje tehenkedve mindkét öklére. Misi persze megint hallgat.

— Ejnye te kis haszontalan, hát nem tudsz felelni, ha a mama kérdez, mi? micsoda dolog ez! Vigyáz ám magadra.

— Micsoda. ? ilyen nagy leány létére is bábuval játszik még „ — iugerlődik Zsiga barátom, gyöngéd arczcsipéssel kisérve hahotába burkolt szavait.

— Avval hát. Azután engem többet meg ue csipjeu ám !

— Né-é ? de mondja csak, liât nem szegyek magát ?

— Nem hát ! és elfordul.

— Ejha, — gondold magában Zsiga, — a sok hát után, inár itt van a háta is ; nem nézne megint előre ? folytata hangosan.

— Ha , . . hagyjon bé . . . éhé . , . kémét és ne sze . . . szekikirozzou tu . . . tuliudja ! Zokogja keservesen bár enyliitőleg.

— Az istenért, talán csak nem fog sirni ! Jaj hallja Zelma még olyan gyerekes maga hogy . . .

— Hogy semmi köze hozám , . . Én nem vagyok gyerek tudja ; azt kikérem magamnak ! pattogja vissza nagy hevenyében egy mélyen sértett szív jóladott büszkeségével.

— Eliol ni ! ez ugyan hirtelen változás, véli Zsiga, itt esőután jön a fergeteg. De jó igy is, tán elűzi majd szeméről a terhes felhőt s kisüt még a nap is ; csak csináljuk nagyobbra a szelet :

— Nem gyerek? Ugyan hát mi volna más

! no ?

— Azt nekem ne mondja, mert . , .

— Mert taláu csak uem akarja kikaparti a I szememet ?

I — De kikaparom hát ! En uem vagyok gyerek

I tudja, ón már tizenhárom esztendős is elmúltam,

. aztán meg nagy is vagyok, meg azután kilógó hó- zerlit sem hordok már. Erti-e ?

E kinyilatkoztatás élénk derültségbe hozta, az egész körülcsoportosult gyülekezetét ; minden szem Ő rá van szegezve, minden száj öt dicséri s minden fül reá hallgat. Ő azonban nem hallgat senkire. Most már haragszik. Mint a csikorgó érezka- kast a bús fergeteg, úgy forgatja őt ádáz haragja jobbra,ha balról balra, lia jobbról y.uguak feléje az engesztelő szavak. Csak nem akart felolvadni keble hava.

Zsiga mozgásba hoz minden eszközt s jóllehet

HW Folytatás a mellékleten. "íWí