Esztergom és Vidéke, 1880
1880 / 88. szám
keresztülvitelére elegendő anyagi biztosíték is leszen, a gőzmalom megalapítása városunkban nemcsak, hogy biztosított ügy volna, hanem Esztergom va- gvonosodása érdekében, is a lehető legnevezetesebb factor. S éppen azért örömmel üdvözöljük a mozgalmat s kívánjuk, hogy a derék » törekvés tderék megoldásban is részesüljön. Szerény megjegyzések. — A Sémita és Antisemita ez. czikkre. — Aki valamely társadalmi kérdést akar fejtegetni, annak fölülemelkedve a részrehajlás köréből függetlenül kell a szigorú, de igazságos Ítéletet kimondani. A sémita és antisemita czikk Írója úgy látszik egészen más elvet követ. Borzasztó tűzzel neki ront a keresztényeknek kígyót, békát kiabálva összehord zöldet, kéket, s ha az egészet összeadjuk eredményül egy nagy semmit kapunk. Minthogy azonban a czikk társadalmi kérdést akar fejtegetni, nem fog ártani ha a t. czikk Írónak némi felvilágosítással szolgálunk ; daczára annak, hogy semmi kedvünk „materialisticus irányban megfutni" életpályánkat; mert nem minden keresztény hódolt még meg ennek az iránynak !“ A t. czikk iró a „nagy társadalmi súrlódás"-t „tisztán azon társadalmi tényen", látja, „hogy az izraelita mindenkor jobban tud meggazdagodni, mint a keresztény." Hiddje el, hogy a keresztény sohasem azért „üldözi" a zsidót „mert jobban tud meg meggazdagodni", mint ő ; csupáu a meggazdagodás irányát kárhoztatja, csakhogy nem rendszeresen. Mert lehet akár milyen takarékos valaki egy-két forintból néhány év alatt földbirtokos becsületes úton soha sem lesz ! A mit a nevelésről nagyon is „felületesen" „szemügyre" vett nem ártott volna mélyebben „szemügyre" venni, s akkor ilyet, hogy a keresztény ember, ha csak nem földhöz ragadt szegény minden áron fiából okos (tehát csak okos és nem tudományos!) embert akar nevelni" — nem ir ; mert tudtommal a ki nem okos az oktalan, a ki pedig oktalan az...? Ez szép, ez csak dicsérendő, ezt tenni nem csak kereszténynek, de minden embernek kötelessége ha fiából a társadalomnak fekélyt nevelni nem akar. Lássa én sok „földhöz ragadt szegény keresztény" embert ismerek, akinek fia nemcsak okos, de tudományos ember is, a nélkül, hogy a glacé keztytít csak híréből is ismerte volna ! „Bizony-bizony" uram „csak az urhatnámság, vágy és érzéki örömök (?) utáni hajsz (?) van elterjedve rang" és nyugodt lelkiismerettel hozzá tehetjük, hogy faj „különbség nélkül"! Láthatja a t. czikk iró, hogy „nézete" és „meggyőződése nem mindenütt helyes és mind a keresztényeknek mind a zsidóknak meg vannak a maguk fény és árnyékoldalai. Tagadhatlan az is, hogy „a keresztény kisebb nagyobb mértékben a nagyzás(?) hóbortjaiban szenved", de csak úgy mint a zsidó, azzal a különbséggel, hogy mig a keresztény gyakran ezreket áldoz semmiért, addig néhány zsidó gavallér, kezét, fülét és orrát disziti holmi krajczáros dicsőséggel. Mindebből azonban legkevésbé sem látszik ki az, hogy a keresztény „erőhatalommal kiirtani" törekednék a zsidót. Azt mondja a t. czikk iró, hogy „a tudományok ártalmára vaunak az embereknek “(?) bizony nem ártott volna a történelmet, egy kissé tanulmányozni, akkor ilyet józan észszel nem irt volna ; mert a keresztény sohasem volt, faj gyűlölő, sőt mint a történelemben láthatjuk, tárt karokkal fogadta az üldözöttet és hazát adott a hontalannak, de megkívánta, hogy magyarokká legyenek ; mit azok megtenni nem is késtek ; s ez az amit mi a zsidóktól követelünk és jogosan. Minek, ha a zsidók békét és nyugalmat akarnak élvezni előbb utóbb meg kell történni, ellenkező esetben a „nagy társadalmi súrlódás" véget soha sem ér ! Ennyit az igazság érdekében ! Lévai Sándor. Hírek. — A gyász napján. Életünk nem egyébb hosszú sülyedésnél. Az ifjú mosolyogva néz a gyermek magas álmaira; a férfi nem érti többé ifjú korának tiszta lelkesülését, az agg elijed a férfi büszke feltételei előtt s igy sülyedünk a sírba, miután lelkünk előbb porba györnyedünk,miután előbb részenkint mindent elvesztőnk, miért élni érdemes vala . . . Ezt Írja a legbölcsebb magyar írók egyike, a Karthausi költője. Valóban igaza van a sötét soroknak. A legnemesebb küzdéseket, a legönzetlenebb szolgálatokat meg nem értik az emberek s a legméltatlarabb sírok gyakran a legnagyobb szellemek fölött domborulnak. Van a halottak napjában valami keserű fájdalom, melynek határai végtelenre terjednek. A múlandóság tragicuma s közös sorsunk gyásza érinti szivünk legérzőbb húrjait. Valamennyien oda jutunk, a hová a kegyelet most koszorút fűz. Valamennyien oda érünk, a hová emlékeink tárgyai értek. Ha az örök megpiheuést, a fájdalmak örök békekötését s a szeszélyes remények kacérkodásának megszűntét meny országnak nevezzük : akkor ebben a túlvilágban kiki meg fogja találni a maga örök boldogságát. Az elmúlás, a megsemmisülés bús gondolata az élet keserű s gyakran szentségtelen harczában türelemmel biztat s kitartással ruház föl s délibábos örömeink, gondtalan jólétünk gyorsan tűnő napjaiban mértékletességre és erényességre kötelez. Legyen a halottak napja kedveseink drága emlékének feltámadása . . . Esztergom sz. kir. városát s a hozzácsatolt városokat az országgyűlésen képviselni. Pór Antal. Városunk t. orsz. képviselőjének levelére föntartjuk magunknak jövő számunkban megadandó észrevételeinket. A S z e r k. A gőzmalom ügyében. Száz esztergomi polgár egyesült egy gőzmalom keresztülvitelére nézve. Elmondottuk már más alkalommal, milyen fontos egy törekvés ez, s menynyi előny háramlanék a terv kiviteléből városunkra. Ez alkalommal megint néhány eszmével akarjuk az ügyet szolgálni. A gőzmalom még csak papíron sincsen, s már is erős oppositiója támadt. Az ellenzék első sorban kételkedik a vállalat jövőjében. Májd alaposoknak tetsző érvek. Kételkedik pedig épen városunk kedvezőtlen fekvése miatt. Másodsorban attól tartanak, hogy a gőzmalom molnárainkat és lisztkereskedőinket igen érzékenyen fogja sújtani. Harmadszor a legelső factorban, a pénz megszerzésében kételkednek. Hogy azonban a gőzmalom terve mégis kivihető azt a következő ellenérvekkel akarjuk megbi- zonyitani. Nálunk a búza és szén mindenkoron jutányosabb, mint Budapesten, honnan liszt mennyiségünket hozatjuk. Esztergom számára a szénnél m. má- zsánkint 30 s 2000 zsák heti szükségleti lisztnél na. mázsánkint 40 kr. takaríthatunk meg. Munkaerőnk is olcsóbb s a kezelés is jutányosabb. Molnárainkat épen nem sújtaná egy gőzmalom felállítása, mert hiszen vegetáló malom iparunknak egészen mindegy, akár itt, akár Pesten szerzik meg kereskedőink a szükséges lisztmennyiséget. Azután a jobb malmoknak mindig lesz őrölni valójuk a vidéki számára, ha a gőzmalom föl A llittatnék is. Mig ellenkezőleg a szegényebb molnárok igen tisztességes biztositott foglalkozásra találhatnak a gőzmalomban. A gőzmalomnak nem szabad detail-üzletet űzni s igy nincs mit tartani liszkereskedőiuknek, kik innen csak jutáuyosabban és pontosabban szerezhe- ketik meg készletüket. Tehát a gőzmalom nem bántja se a molnárok se a lisztkereskedők érdekeit. A gabnakereskedők a legmagasabb napiárakon adhatják el czikkeiket s igy a mostoha piaczi viszonyok ismét megjavulhatnak. Azonkívül pénzintézeteinknek is nagyobb forgalmat fog biztosítani az uj vállalat. Mindezen okokat egybefoglalva, ha az eszme ti is ott pihentek a csöndes sírban, vagy az idő meg gyógyitá mély sebeteket. Mert minden múlandó a földön... még a fájdalom is! Az özvegy le tette már a gyász fátyolt, s a meg halt férj sírkövét nem disziti ma már nefelejts koszorú. Egy pár mécs halvány fénye világítja meg csak a virág nélküli sirhantot. A szerető ifjú is el feledte s régi kedves sírját. Nem hozott ma rózsa füzért az elhagyott sirhoz. Egy uj szerelem elfeledteté vele a meghalt hű szerelmét... Mindenütt csak a múlandóság !.,. Oh de azért a fájóképek újra feltűnnek. Ma is itt zokognak fájdalomtól le sújtva az árvák a jó anya fel ékesített simái keserg, s forró könyeivel áztatja a hideg hantot, a mely egyetlen örömét, boldogságát takarja. Özvegyek, szerető ifjak virágtakarta sírnál kesergenek, úgy mint az elmúlt években. Fölkereste a szeretet ma is a drága hantokat. A fájdalom a régi, csak az alakok változtak meg, s azok igy fognak megváltozni mindig! S mi, akik itt maradtunk, el fogunk jönni hozzátok drága szellemek mindig e napon, hogy le rójuk a legszentebb s legfájóbb kötelességet, mig a mi ravatalunk fölött is (riadalmat ünnepel, a mindent kegyetlenül le romboló halál. Bártfay Róza. A gyász ünnepén. Beteg vagyok, gödhös lelkem testem. S ez igy jólvau. Legalább egyszer fel tudok jajdulni majd a Styxen — szerencsésen— átvitorlázott emberiségért, annál is inkább, mivel Hűár magam is felvontam a vitorlát. Körülöttem a stopli fejű medicinás fiaskók és üvegcsék és katulyák roppant ármádiája jóságos biztatással sorakozik s kidomborodott mellüket szelíden átfonó cédula-vért ridegen hi fel a duellumra : minden órában háromszor verekedjél meg velem. Ne félj semmit! Megveszekszem veled, beveszlek, csak aztán nagyon mediczinássá ne tégy, hogy majd más is bevehessen t. i. téged kedves szülöttem, halottas irka firkám. Ezerszeresen féuyeskedjék nektek az örök világosság most, midőn eljött az ősznek sorvasztó keze, midőn elhull a virág, eliramlik az élet. A természet gyászol. Kövessük megható példáját, gyászoljunk mi is ; hisz oly szépen tükrözi vissza zajló bensőnk bánatos világát — mint a chamaeleou színe érzelmeit, ha ugyan van neki. Halottak napja van. Holló szárnyakon repül ma felénk a hajdan viruló, de ma már sárgult remény, a hajdan édes való, de ma fájó emlék, kínos gondolat, melytől egy-egy sóhajjal, imával vagy épen zokogással törekszünk megválni — de nem lehet! ügy csügg- nek azok fájdalommal telt szivünkön, miként a csípős széltől halk zörgésre ingerelt maradék levélkék ég felé emelt karjain a lombtalan fának; oly sorvasztó a sóhajtás, oly forró az ima, oly keserű a zokogás. Mennyi köuyező ! Ragyogó sugár nem üdvözöl, lanyha szellő nem czókolgat mosolygó arcokat, nem enyeleg szűz keblű virággal, biztató dalt nem remeg a madár, a mi nagyon természetes is mert a tomboló őszi szél, vadul nyargal már a komor felhő tábor s a kihalt természet között,’ űzve a zörgő fa lombot. Az egész év alatt legföllebb csak a hivalgás oltárára tett áldozatokért látogatott virágos boltokban ajtatosan nyüzsög a vásárló emberi raj. Egy gyászoló özvegy kinek ragyogó szemeire a bánat vont terhes felhőt, méla léptekkel hagyja el rózsákkal tarkázott roppant myrtus koszorúval megözvegyült karján a gyászos boltot, a feléje siető fülig gombolt úr pedig élénkén kiczitrázott Cyprus füzérrel akarja porhadó felének drága hamvait a bús feledékenység koszorútlan alakjaitól megőrizni ; szóval mindenütt szende koszorúval sietnek a temetőbe, hogy más talán nem tarkáiló tekercsének lassan elrebegétt megszólása közt, saját hivalgásukból kiáltó emlékül hideg kövére tegyék le azoknak, kiket az irgalmatlan halál kikaszabolt közülük. Üdv nektek! Hiszeu kétségkívül a nem csökkent szeretet szórta rózsáit rairtus koszorútok közé. Rózsa az örömet, hogy ma együtt lesztek, a myrtus a fájdalmat képviseli, hogy még sem lesztek igazáu együtt . . . Temetőben vagyunk. A sápadt arczu bánat titkos zúgással hullámzik a bút, örömet, reményt, fényt, szerelmet, boldogságot rejtő sírok között, mely oda már nem borul gyász fátyolként gallyas i bokor s lombos faárnyék. Elfújta a szél, s keserű emléket hozott érte cserébe. Hány megtört, hány I öröm ölében ringott, hány fényben eviczkélt szív pihen itt! Egy egy fejfátlan sirhalmot, egy-egy ékes mauzóleumot búba merülve nézek s elgondolom, hogy még a halálban sem leszünk egyenlőek — legalább a kvártirt illetőleg De azért a nyirkos göröngyök mégis egyformán nehezednek mindenkire, — hacsak kriptába nem falazták valahogy a szegényt. Ezt a szél si- vitotta kipiros ült fülembe, mit nem védelmezhetvén, magam is oda menekültem e ezudar árnyékvilágból. Komor falaktól védve, nyugodtan merenghettem hát ama elhagyott sirhalom mellett zokogó özvegyen, ki égető kényekkel szedegeti ártatlanul elhagyott, azután nyomorban elhalt nejének sírjából a gúny, kegyetlenség töviseit, melyekkel tele- háuyta azt ádáz haragjában. Oh reminiscentiák ! Mennyit veszekedtem szegénnyel. Persze, hogy ő is veszekedett aztán, hogy ne veszekedjem már vele. Még sem volt igazam, hogy ezt nem tűrtem. Az az hogy hát, hogy a manóba is tűrhettem volna, mikor enyém volt minden. Elcsapta hát magától, s csak halála óta látja őt viszont minden éjj el. 0 kisért, mert nem tudja feledni. Az a puha kar, az a forró ölelés, az a mézes száj ... és feledni ? Hogy is énekli Tóth Kálmán nyomán a Jász-Kun- Szent-Miklósi lapok egy — reményben teljes — poétája ; Felejteni felejteni Könnyű e szót kiejteni. Ott egy szerény sírkőnél fiatal hölgy sir dogál. „Zelma, Zelma ne játszál a szivemmel !" ezt súgja fülébe a szél, ezt a pori adózó ifjú rémes felkiáltásait. De kitehet róla, ha Ő még szeretett játszani, ha csupa tréfából fagyos hahota között a remény, az üdvösség Csimborasszójáról a kétségbe esés ördög-árkába pottyantotta bolondos szivét. Aztán ő nem is tudta, hogy a szív törékeny portéka, hogy a szív mégis repedhet, ha elejtjük. Jaj, ha össze lehetne most forrasztani az imádsággal ! Oh ti nők ! hát a halállal már csak mégsem mertek kacérkodni. Nem messze tőle, egy bánatos Niobe borul két leánykája között a rideg halomra. Fekete fátyol fekete uszály, vörös szemek, érdekes halvány arez, részvétet keltő zokogás. A két kis leány bambán tekint a mamára, s mosolyogva súgják meg egymásnak, hogy a mama hogy öleli azt a hideg köFolytatás a mellékleten. "Wl
