Esztergom és Vidéke, 1880
1880 / 96. szám
Esztergom, II.évfolyam^ _______________96. szám.____________________________________Vasárnap 1880. november 28 án T V árosi és megyei érdekeink közlönye. Előfizetési ár : egész évre............................................G IVt. — 1er. f él évre..................................................3 „ — „ évnegyedre............................................1 w 50 „ E gyes szám: 8 kr. Az előfizetési pénzek a kiadó hivatalhoz, Széchenyi téren iutézendők. Megjelöli ik : heteiiként kétszer vasárnap és csütörtökön. Nyilttér petit soronként 30 kr. Hirdetések a legolcsóbb áron közöltetnek. A lap szellemi részét illető levelezések, a szerkesz tőséghez, ŐRINCZ —UTCZA ^O. SZÁM ALATT, iutézendők. Kéziratok nem adatnak vissza. Társadalmunk és a katonaság. Rendezett társadalomban, valódi jogállam- banjszorosan körül van határolva minden osz- “tíflynak, minden egyénnek jogköre; ki vannak jelölve kötelességei. Azon esetre, ha ezen jogkört bármelyik is átlépi, önkénytelenül vagy akarva mások jogkörébe vág, és megbontja, megzavarja a társadalmi egyensúlyt, rátapos az egyes jogának sértetlen mesgyéjéro: íi társadalom és az állam gondoskodott, hogy az büntetlenül ne történjék, hogy a társadalmi egyensúly visszatolás nélkül meg ne zavartathassák, az egyesek jogköre, mely az összeségét képviseli magában, szabályos forgásából ki ne zökkentessék. Gondoskodott úgy a praeventió- ról, mint a megtorlásról. A praeventiót a rendőri intézményben testesítette meg, a megtorlást az igazság szolgáltatás corporatiójának tette feladatává. Rendezett társadalomban, valódi jogállamban a helyesen alkalmazott praeventió ép úgy óvja az egyesek jogát, amint a kellő határok között alkalmazza a büntető igazságszolgáltatás rendelkezéseit. A jog bástyája a törvény, védkarja az igazság. Ahol e kettő uralkodik, az egyén biztosan él a társadalo than. Mert itt az egyén respeetálja a társadalom követelményeit, a társadalom tiszteli az egyén jogát. Collisio e kettő között létre csak akkor jöhet, ha vagy a társadalom gyengébb, ziláltabb, semhogy az egye„ESZTERGOM ÉS VIDÉKE" TÁRCZÁJA. A z r a. (Heine.) Naponként jár a szultánlány Föl és alá szép esteien, Hol a szökő-kut habjai Csobognak lágyan, csendesen.... Naponként áll egy ifjú rab, Hol a szökő-kút babjai Csobognak lágyan csendesen... S naponként sápadtabb leszen !.. Egy este csak... hozzája lép A herczeglány s zihálva szól : „Oh mondd neved !.. mondd véreid... S oh mondd hazád, hogy merre? hol ?...“ Yemából jöttem !.. szól a rab — Nevem Mohamed... és törzsem?... Az a hires Azra törzse : Kik meghalnak, ha — szeretnek !... Földváry István. sek kihágásait megtorolhassa, vagy az egyén oly kivételes állásnak örvend egy harmadik faktor illetéktelen protectoratusa alatt, a mely védi őt oly esetben is, midőn a társadalom elitéli. És ki tagadhatná, hogy nálunk a magyar társadalomban meg van ez az abiiormitás. Van ennek a mi társadalmunknak egy osztálya, a melynek egyesei nem vonhatók be társadalmunk egyenlősitő tendencziájámik keretébe, nem alkalmazhatók rá azok a szabályok-, melyek előtt a társadalom minden egyeseinek meg kell hajolni : szóval, van egy elem, mely nem a mi társadalmunknak testéből való test, nem a mi vérünkből való vér. Külön törvények előtt, külön tényezők parancsszavának hódol és a mi társadalmunk szavát nem ismeri. Közöttünk él és még sem velünk. Egy társadalom falai foglalnak egybe és mégis idegenek vagyunk. Beszélünk egymással és még se értjük egymást soha. Ez az elem, társadalmunknak ez a belénk olvadni nem tudó, elszigetelve, örökös külön kasztot képező része a kát o- n a s á g. És mert hozzánk simulni nem tud, mert társadalmi szabályainkat magára kötelezőknek el nem ismeri, mert egy külön areopag, — mely a mienktől idegen, — lát fölötte törvényt, igazságot: csoda-e, ha sokszor a legmerevebb ellentétek, leghevesebb összeütközések merülnek föl a két, egymással egybe nem Három festmény. — Elbeszélés. — Mikor legelőször láttam, akkor még áldott volt, mint maga a boldogság s ártatlan, mint a gyermek gondolata. A város egy félreeső utczájában lakott; szegény volt, de büszke s beteges édes anyját a maga keresetével éltette. Jött egyszer egy elzüllött festő. Nagy tehetség volt, de lélekgyilkos, mert szellemét túlságos ital élvezet által ölte. Senkise mert rendelést tenni nála. A nélkül is meglévén benne a művészek szent hóbortja, ha mámoros volt, durván bánt megrendelőivel s szemök láttára hasogatta össze képeit. Nem tűrt ellenmondást, nem tűrt tanácsot. Hagyták hát a maga utján. Pedig már közel járt ahhoz, hogy ecset helyett bottal keresse a kenyerét. Koldulni azonban nem mert. Nyomorát se mondta el senkinek. Ez a szerencsétlen képiró meglátta egyszer Terézt, a mint a templomból hazatért. Fejedelmi alak, büszke termet, ünnepélyes megjelenés. Magas nyúlánk, komoly és bűvölő volt, mint a Miuuesáu- gerek ideálja, fekete szemekkel, sápadt szenvedő arczczal, titokzatos hallgatással, szenvedő nyugalommal, ábrándos lelke megdicsöült az oltár zsámolyán, s valami túlvilági fény tündöklött szemében, mikor a templomból hazafelé tartott. A képiró haza követte a leányt. — Szegényes rozzant házba értek, hol a nyomorúság lakik. Alacsony, félhomályos szobába lépett Teréz s néhány pillanat múlva a festő. Egy szenvedő Madonna pihent a hófehér párnákon. Fölötte feszület, arczáu a szűzanya állhatatos szenvedése. Mosoly, megdicsöült fény ragyogott olvasztott s a köztük fen forgó viszonynál fogva snrlódásra mindig kész két társadalmi faktor között. Hiszen nálunk a katonának más a törvénye, más a nyelve, más az érzülete más a becsülete is. Ahhoz a törvényhez a polgárnak szagolni sem szabad, az a nyelv nem a magyar társadalom nyelve, az az érzelem idegen a miénktől és az a becsület külön privilégiumokat igényel magának* íme itt van példakép, a kolozsvári véres eset. Két katona összevagdal egy szerkesztőt, mert az nem engedte a sajtót terroriz áltatni. Honnan eredt az egész konfliktus? A katonák egyike sértegette a magyar társadalom egy tagját, aki akkor az állam iránt tartozó katona-kötelességének tett, mint önkénytcs, eleget. A sérelem nem egyéni volt. Illette az egész magyar társadalmat. A „magyar kutyák" elnevezésben a m a g y a r és az egyé u egyaránt gyaláztatott. íme a külön nyel v, a külön érzelem folytán támadt összeütközés. Most már a szerkesztő, lapjában nyilvánosságra hozza ezt az esetet és lehordja érdeme szerint a sértegető katonatisztet. Ez párbajra liivja a sajtó emberét. A szerkesztő bebizonyítja, hogy neki igaza van és kijelenti, hogy a sajtót nem engedi kar d d a 1 terrorizáltatni. Elutasítja a provokáló katonatisztet. Ám a katona speciális becsülete ilyen esetben vért kíván. A katonatiszt egyik kartársával fölront a védtelen syerkesztő szoMF* Mai számunkhoz egy iv melléklet van csatolva. I arczán, mikor leánya betért. Öröm fogta el. Mint a romot a repkény. A következő pillanatban azonban megrezzenve tekintett Terézre, hogy a képiró nesztelenül a szobába érkezett. Teréz a férfiú elé lépett. A kopott viseletű, nyomorult sziuii jövevény egészen beillett a szegény szobába. — Kit keres ? — kérdé a leányka büszkén, ünnepélyesen. A képiró áhítattal nézte a fejedelmi alakot és szent csodálattal merengett a büszke leány megjelenésére. Nem birt válaszolni. Végre a szenvedő asszony szólalt meg. Keuetteljes jósággal mondá: — Maga édesem bizonyosan tévedésben jár. — Nem járok jó asszonyom — válaszolta az elzttllött képíró s szemeibe visszatért elvesztett ifjúsága tüze. Az a leány vezérelt engem ide. Művész vagyok s rajongok az eszményi szép után. Szegény vagyok, de ha kedvemre dolgozom jól fizetnek. Engedje meg, hogy leányát lefössem. Teréz mereven állt, mint a szobor s némán, mint a titok. A szenvedő asszony fölegyeuesedett s büszkén utasitá el a művészt. — Az én leányom szegény leány, de nem engedem, hogy szépsége az ön keze által jövedelmezzen. Távozzék uram — s ne mondja, hogy nálunk járt . . . A képiró megsemmisülve tántorgott ki. Meg- alázottnak találta magát s heteken keresztül kicsapongó tivornyákba, ölte bánatát, gyalázatát, szerelmét. De lelke erősebb volt, mint akarata. N e m bírta elpusztítani. * * * A szegény asszony meghalt. Teréz magára maradt. Remegő aggodalommal osztóztam a szeren-
